Húsvéti vigília 2019, Lk 24, 1-12
Kedves Testvérek!
A várakozástól az elhengerített kőig. Ezt a címet adtam a mai beszédnek.
Húsvét ünnepén a keresztény közösségekben újra felhangzik az ősi köszöntés: Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! – rá a felelet. Így üdvözölték egymást az első századok keresztényei húsvét szent reggelén, és így köszönnek ma is keleti, görög rítusú keresztényink a húsvéti időben. Megvallhatjuk, hogy sokunk szívében igaz meggyőződés ez ma is. Tudjuk azonban, hogy sokan vannak olyanok, akiknek nem az, és ezért az ő számukra az ősi köszöntés végén nem felkiáltójel, hanem kérdőjel van: Krisztus feltámadt? Tényleg, valóban feltámadt? És kérdés az is, hogy ennek az állítólagos feltámadásnak a következményeképpen, tényleg volna az emberek számára is feltámadás?
Szombatot követően, még a vasárnap hajnali szürkületkor az asszonyok illatszerekkel felszerelkezve a sírhoz mentek. Azt üresen találták. Elmondták a tanítványoknak a hírt. Péter kifutva személyesen is meggyőződött az asszonyok híradásáról.
Az asszonyok, és persze mindenki megvárta a szombat elteltét, pedig bizonyára legszívesebben már azonnal odamentek volna.Ű
Mire jók a vallási, hitéleti törvényeink? Hasznosak-e, vagy akadályozók? Manapság nagy a kísértés, hogy vessük el a korlátainkat, amik akár egy picit is akadályozzák az egyéni szabadságunkat. Hát, még ha kényelmünket is sértik!
A törvény, a szombati kötelező pihenő, mindenkit visszatartott, hogy Jézus sírjához menjen, hogy a szívbéli érzéseinek engedjen. Nagyon nagy erővel volt jelen, az emberek zsigereibe is beivódva. Korlátozott, és megtartott egyszerre.
Jézus életében számtalanszor feszegette, időnként gyakorlatában felülemelkedett a törvényszabta szokásokon, de attól tartózkodott, hogy elvesse őket, egy i betűcske és egy vessző sem tűnhetett el a törvényből Jézus szavai szerint.
Tudnunk kell nekünk is behúzni a féket, sőt életünk fontos döntéseihez időt, próbaidőt kell kiszabni magunknak. A próbaidő, sokszor próbára-tevő idő, nem egy kényelmes időtöltés.
Mesterünk sem akart a törvény betűiből elveszteni semmit, hanem beteljesíteni jött azt. Így vezetett az útja a Golgotára, onnan a sírba, és onnan mi már tudjuk, a dicsőséges feltámadásra.
Ezt a mély várakozási időszakot próbáltuk meg a mai este liturgiájában átélni.
Vihar előtti, villámlás utáni, mennydörgés előtti súlyos, mély csend. A rossz lelkiismeretű főpapok, írástudók félnek a halott Messiástól is, nevetséges próbálkozással akarják visszatartani a visszatarthatatlant, az életet, a Feltámadást. Pecsét és őrség? Mit ér az, amikor az élő Isten cselekszik?
Próbáld visszatartani a csírázó mag elképesztő erejét, a kibomlani kész bimbó nyílni vágyását! Próbáld megfékezni a száguldó vihart vagy a folyó zuhanó vizét!
Mert már készen áll az Isten angyala, aki hamarosan elhengeríti a követ, indulásra készen várakoznak az elszánt asszonyok.
Összesűrűsödik és robbanásra vár itt minden emberi vágy. Az Egyház is számolja a perceket, készen állt már a Dicsőségre, Allelujára, harang- és orgonaszóra, kész kikiáltani az egész teremtett világnak, hogy Feltámadtam, és ismét veled vagyok! Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta. Kész rá, de megvártuk azt az órát, mely már a szombatot bezárta. És ahogy beköszöntött az est, fellángol a tűz, örömében vibrált a húsvéti gyertya lángja. Krisztus világossága! Istennek legyen hála!
A húsvéti gyertya lángjának fellobbanása után fölcsendült a húsvéti ÖRÖMÉNEK. Ennek egyik sora így hangzik:
„…és vígság töltse el anyánkat, az Egyházat ...”
Itt többre gondolok annál, hogy a bűnbánati nagyböjti énekek helyett most már allelujás húsvéti énekeket énekelhetünk. Arra gondolok, hogy a vígság, az öröm egész év folyamán töltse el mindazok szívét, akik Jézushoz tartoznak. Ez az öröm legyen igazi tanúságtevés arról, hogy valóban hozzá tartozunk, hogy valóban öröm számunkra a hit, hogy az Atya gondoskodik rólunk, minket sem hagy el, hogy az örömhír tényleg evangélium, ÖRÖM-hír.
Számomra a mondandót hitelesíti, ha egy előadó derűsen, mosolyogva, örömmel, meggyőzően tudja tálalni gondolatait. Ez persze annak a veszélyét is magában rejti, hogy könnyen elhiszem azt is, ami nem igaz ugyan, de mosolyogva adják elő. Ugyanakkor hiába igaz valakinek minden szava, ha nagy komoran, vagy keserves arccal mondja, sokkal kisebb az esélye, hogy komolyan vegyem.
Tanulság: ha hihetőbben szeretném átadni az örömhírt, meg is kell látszania rajtam az örömnek.
Cantalamessa atya, a Vatikán szónoka vallja a feltámadáshoz való hozzáállásáról:
„A történeti kutatás is eljut Jézus sírjához, de nem látják a Feltámadottat. Nem elég csupán történelmi szempontból nézni az eseményeket. Szükség van rá, hogy meglássuk a Feltámadt Krisztust, és erre nem képes a történetkritika, csak a hit.
Az angyal, aki megjelent Húsvétvasárnap reggelén az asszonyoknak, ezt mondta nekik: „Miért keresitek az élőt a holtak között?” (Lk 24,5) Meg kell vallanom, úgy érzem, ez a szemrehányás nekem is szól. Mintha az angyal nekem is azt mondaná: „Miért pazarolod arra az idődet, hogy a halottak és történetkritika tényei között keresed Őt, Aki az Egyházban és a világban él és cselekszik? Menj és mondd el testvéreinek, feltámadt!”
Egyetlen dolog, amit tehetek. Nem a kereszténység eredetét vizsgáló történetkritikával, az alaptalan tagadásokkal foglalkozom; az én kötelességem, hogy kézbe vegyem saját eszközeimet és hirdessem Isten országát.”
A húsvéti öröm a hívő lélek ujjongása azon igazság fölött, amit Urunk Jézus elhozott a világba, és amit feltámadásával igazolt. Ebből a gondolatból született az az elhatározás, hogy ki kell menni a világba, meg kell mutatni az örömhírt. Mégis azzal a tudattal: a követ nem az asszonyok hengerítették el. Életem köveit én sem tudom egyedül elhengeríteni. De Jézus értem is meghalt, értem is feltámadt, értem is odaadta a váltságdíjat.
Avilai Nagy szent Teréz mondja az ilyen dinamikus, fejlődő, élő keresztény életről:
„Amikor azt láttam, hogy valaki teljes nyugalomban élt, és nem kellett küzdenie, ez az állapot mindig gyanús volt előttem. Tapasztalatom szerint ugyanis csak azok jutnak előbbre a lelki életben, akik állandóan harcban állnak a bennük levő rossz hajlamokkal. A követ el kell hengeríteni, nem szabad meglapulni alatta.”
Szent II. János Pál pápa mondta felnőtt kereszteléskor, a párizsi világifjúsági találkozón 1997-ben:
Csak Krisztusban találjuk meg a valódi szeretetet és az élet teljességét. Ezért ma arra hívlak benneteket, hogy nézzetek Krisztusra. Ha kíváncsi vagy a saját misztériumodra, nézz Krisztusra, aki megadja neked az élet értelmét! Ha kíváncsi vagy, hogy mit jelent érett embernek lenni, nézz a feltámadt Krisztusra, aki az emberiség teljessége. És ha kíváncsi vagy a szerepedre a világ jövőjében, nézz Krisztusra. Csak Krisztusban fogod tudni beteljesíteni a lehetőségeidet, mint a világ közösségének polgára!
Uram, Jézus Krisztus!
Bizalommal kérlek ezen a szent éjszakán, feltámadásos örömhíre bátorítson, lelkesítsen, erőt adjon, hogy készségesen teljesítsem feladataimat, így hengerítve el a követ a szívemről, hogy könnyű lélekkel szárnyaljak mindig feléd! Ámen!
Húsvétvasárnap 2019 Jn 20,1-9
Kedves Testvérek!
Általános tapasztalat, hogy biológiai életünk elvehető, megölhető. De a lélek és a szellem dolgaihoz nem férhet hozzá egyetlen gyilkos sem.
Mégis évezredek óta sokan hiszik azt, ha a testet megölik, elpusztul az eszme is. Pedig pontosan a fordítottja igaz: aki biológiai életét is feláldozza eszméiért, az vérével erősíti a tanítást, amit képviselt. Jézussal is így történt. Életodaadásával hitelesítette, időt állóvá tette tanítását. Gyilkosai nem árthattak az Igének, hanem akaratukon kívül erősítették azt.
Húsvétkor nem teóriákat, elméleteket kell felállítani az életről, hanem arról kell tanúságot tenni, hogy Jézus él.
Hogyan látják életem nagy szent életű pápái a húsvéti örömhírt?
Szent II. János Pál pápa mondta:
„Nincs olyan gonoszság, amellyel Krisztus ne nézne szembe velünk együtt. Nincs olyan ellenség, amelyet Krisztus már le ne győzött volna. Nincs olyan kereszt, amelyet Krisztus már ne hordozott volna értünk, és amelyet ne hordozna ma is velünk együtt. És minden kereszt túloldalán megtaláljuk az új életet a Szentlélekben, amely a feltámadás által teljesedett be. Ez a hitünk. Ez a tanúságtételünk a világ előtt.”
Nyugdíjas Szentatyánk, Benedek pápa azt mondja:
„A feltámadás talán olyan lehetett, mint egy fényrobbanás, a mennyet és a földet összekapcsoló kozmikus esemény. De mindenekelőtt szeretetrobbanás volt. A lét új dimenziója követte, melyből új világ támadt. Új jövő felé való ugrás volt az evolúció és általában az élet történetében, egy új élet felé, mely Krisztusból kiindulva áthatja, átformálja, és magához vonzza a világot. A feltámadás egyesít minket Istennel és a többi emberrel. Ha így élünk, át fogjuk alakítani a világot.”
Jelenlegi Szentatyánk Ferenc pápa így foglalja össze a feltámadás örömhírét:
„Krisztus feltámadását hirdetjük mindannyiszor -, amikor fénye megvilágítja életünk sötét pillanatait, és ezt meg tudjuk osztani másokkal. Amikor tudjuk, mikor kell együtt mosolyogni a mosolygókkal, és sírni a sírókkal. Amikor odaállunk a szomorkodók, a reményüket vesztők mellé. Amikor elmondjuk, milyen tapasztalatokkal gazdagított a hitünk, olyanoknak, akik keresik életük értelmét és a boldogságot. Ilyenkor hozzáállásunkkal, tanúságtételünkkel, egész életünkkel igazolja a lelkünk, hogy <Jézus feltámadt>.”
A feltámadás hite az első tanúktól kezdődően keresztényről keresztényre száll, öröklődik. Ez a hit – noha vannak szilárd, kikristályosodott állomásai – sokkal inkább egy folyamat, mely egy kapcsolatban, a Jézussal való bizalmi viszonyban formálódik. Ezt sugallja az üres sírba benéző tanítványról megfogalmazott legfontosabb mondat: „látta és hitt”. Mintha valami olyasmi játszódna le e tanítvány szívében, mint amikor egy sokdarabos kirakós játékban a helyére kerül az utolsó darab is. Így gondolhatta:
Eddig voltak élményeink, benyomásaink a Mesterről, időt töltöttünk vele, tetszett, ahogyan él és tanít; mondott ugyan sok különös, rejtélyes, zavaros, nem érthető, dolgot is, például a föltámadásról, amit értettünk is meg nem is, de most, itt, ebben a pillanatban, az üres sír hihetetlen voltával szembesülve egyszer csak összeállt minden és megértettünk, amiről a Mester beszélt!
Ugyanakkor azt is fontos, hogy nem egy alaptalan, vak hitről van szó, amit nem igazol semmi. Nem egy hézagpótló hitről, ahol a számunkra megmagyarázhatatlan, érthetetlen dolgok helyébe állítjuk a hit mindeneket fölülíró voltát.
Tete Remis indiai származású verbita atya mesélte nemrégen:
Egyszer hittanóra végén feltettem a kérdést a fiataloknak, hogy szükségünk van-e napjainkban Jézus Krisztusra? Válaszul, amit hallottam egy fiatal sráctól, megdöbbentő; „Amíg élek lehet, hogy nem kell Jézus, de halálom után mindenképpen, mert átveszi életemnek az uralmát.”
És ennek a fiatalembernek ezen tovább kell lépni: el kellene odáig jutni, és másoknak is: lehet hit nélkül élni, de a föltámadás hite nélkül nem érdemes.
Vannak lelki írók, akik azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény hit alapvetően végtelenül egyszerű, hiszen valójában egyetlen kérdésre kell újra és újra választ adnunk: az isteni kinyilatkoztatásban hiszünk-e inkább, vagy a saját érzéseinkben, benyomásainkban, véleményünkben. A Jézusban kimondott kinyilatkoztatás azt állítja, hogy az Isten szeret, személyesen, közvetlenül és mindennél jobban. És ez akkor is igaz, ha a tapasztalataink, érzéseink, élményeink épp nem ezzel vágnak össze. Ez az a pont, amikor a hit döntésére van szükség: Isten ígéretében hiszek-e inkább vagy a saját vélekedéseimben?!
Ha ezt a döntést újra és újra meghozzuk, akkor a legsarkosabb, legmegpróbálóbb helyzetben is összeállhat a kép, helyére kerülhetnek a kirakódarabok, a szeretett tanítvány hitére juthatunk: „látta és hitt”.
Ez a hit mindannyiunk osztályrésze lehet, mindannyian erre a kapcsolatban élő, abból forrásozó, abban erősödő húsvéti hitre vagyunk meghívva.
Ne hidd, hogy a húsvéti hithez valami különös adottság kell. Mária Magdolna a húsvéti hit első tanúja, az egyszerű, és bűnös előéletből megtért asszony.
Mária Magdolna elment, hogy megtegye, ami tőle telik, amit szokás Jézus földi maradványaival. Elfogadta a valóságot, amilyennek látta, de eltökélt volt, hogy megtegye, amit lehet, hogy földi végtisztességet és méltóságot adjon Urának, Jézusnak. Ekkor kapja meg a hit nagy ajándékát!
Segíts nekünk is, Istenünk, hogy megtegyük, amit tudunk, mert figyelünk a Lélek megmozdulásaira. Add, hogy elfogadjuk az életet, úgy, ahogy kínálod - még akkor is, ha más, mint amit várunk!
Befejezésül Alexandriai Szent Cirill ókori egyházatya húsvéti imádságával köszöntöm és kérem feltámadt Üdvözítőmet!
„Urunk, Jézus, feltámadásod világosság a népeknek, fény az embereknek! Hadd legyen életem is fény a sötétségben: szeressek ott, ahol gyűlölnek, megbocsássak, ahol sértegetnek, összekössek, ahol szakadás van, reményt ébresszek, ahol elkeserednek, vigasz legyek, ahol szenvednek, örömet vigyek, ahol szomorúak.”
Urunk, feltámadásod örömhíre járja át egész életünket, lényünket! Ámen!
Nagypéntek 2019
Kedves testvérek!
Nagypéntek drámájából két gondolatot emelek ki. Az egyik a mai passióból való, Jn 19,17. verse: „A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért.” A másik gondolat: Jézus szenvedése számomra, a keresztény élet iskolája.
A belenyugvók és mindig ellenkezők helyett hívő keresztényként okosabban járnunk el, ha Isten Fiának keresztjéből merítünk erőt az élet szenvedéseinek elviseléséhez. Jézus keresztje sohasem váltott ki lelkesedést. Az őskeresztények egykor éppúgy megütköztek Jézus kínszenvedésén és nagypénteki katasztrófáján, mint mi napjainkban. Hozzánk hasonlóan tépelődve keresték a kegyetlen, az igazságtalan, az ártatlan szenvedések értelmét és nyitját. Erős hitük ellenére sem szabadultak a kérdéstől: Miért lett a kereszt a mindennapi élet velejárója? Miért szenvednek az ártatlanok?
Nagypéntek minden fájdalma mindörökre rátűzte bolygónkra a kereszt jelét. Szombat közeledik, jön az alkony, a lenyugvó nap hátterében ott áll Krisztus keresztjének sziluettje. A kereszt ettől a perctől kezdve átalakítja a világot. Akkor persze még a leghűbb a tanítványok sem érthették mindezt. Jézus utolsó sóhaja: az ő utolsó ajándéka. Az evangélista így fogalmazta meg: „Fejét lehajtva kilehelte lelkét”. A Lélek az ajándék, mely elkezd belőle áradni, és nemsokára a hithű tanítványokra árad szét: Vegyétek a Szentlelket.
A szentírási olvasmányokat úgy választották ki Nagypéntekre, hogy elvezessenek minket Isten iskolájába. Isten tanfolyamára hívnak, amelyen megtanulható a keresztény életművészet.
Az első olvasmányban Izajás az Úr ártatlanul szenvedő szolgájáról szólt és megsejtette velünk Isten üdvözítő útját. Az Úr szenvedő szolgájára mutatott, akinek saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy a kegyetlenség törvénye uralkodik a világban: a fogat fogért, a szemet szemért... Az Úr szolgája mégsem állt be ebbe az ördögi körbe. A szenvedő szolga nem állt bosszút, nem ütött vissza. Ártatlanságával és szeretetével útját állta az erőszak és gyűlölet láncreakciójának. Isteni és nem emberi magatartásról tanúskodott. Életével hirdette, hogy Isten a gonoszságot nem törleszti és torolja meg újabb keresztekkel, hanem szeretettel irtja azt, ahogyan, és ahol csak tudja.
A Zsidókhoz írt levél a szenvedések iskolájának újabb fokozatára vezetett. Rámutat arra, hogy Isten Fia mindannyiunk képviseletében és Főpapként jött közénk. Közülünk való volt és átesett a legborzalmasabb szenvedéseken: imádkozott, sírt és ordított fájdalmában, vérrel verítékezett. Mégis megtanulta a szenvedések engedelmes vállalását. Még Isten ártatlan, igaz és engedelmes szolgája sem kerülhette el a szenvedéseket. Isten szerette Őt, mégsem léphetett ki embertársai sorából. Isten ugyanakkor vele, Főpapunkkal együtt magához vonzotta az egész emberiséget. Jézus készségesen vállalta a szenvedéseket és népe képviseletében másokért szenvedett. Így szenvedése nemcsak személyes és privát jellegű, közösségi természetű és mindannyiunk üdvét szolgálta. Jézus így feltárta, hogy a szenvedések közepette és szenvedve jelét adhatjuk a szeretetnek és szolgálhatjuk mások javát.
A szenvedések felső iskoláját János passiójában találjuk. Jézus szenvedésének és kereszthalálának története után is megmaradt a szenvedések kegyetlensége, az égbekiáltó igazságtalanság, a kétségbeesés és a kereszt értelmetlensége, de Jézus kiszolgáltatottsága és szenvedése által mégis felragyogott a mindenkor szenvedő ember fensége és méltósága: Az áldozat előtt porba hullottak a katonák. Jézus önként adta magát kezükre szeretetből Isten és ember iránt. Még Pilátus sem rendelkezett addig hatalommal fölötte, amíg az előtte álló kicsúfolt király ezt neki meg nem engedte.
Utolsó szava nem a kétségbeesett emberé, hanem az Istennek engedelmeskedő megnyugvó léleké: Beteljesedett. Ez azt jelenti, hogy a hívő ember megbékélhet a kereszttel és készséggel vállalhatja azt a szebb élet és jövő reményében.
A kereszten láthatóvá lesz, miből él az egyház évszázadokon keresztül. A keresztségből, az eucharisztiából és a Szentlélekből. János apostol első levelében bővebben ki is fejti ezt:
„Hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Szentlélek, a víz és a vér. És ez a három egy. Egy, mert a személyiség gyökeréből, Jézus átvert szívéből származik. Ebben a szívben túlárad a szeretet, a kegyelem, a szabadítás, a gyógyítás: víz-vér-lehelet = keresztség, Eucharisztia és Szentlélek.
A kereszt ostobasága és botránya tanít: feltárja Isten szellemét és bölcsességét és a megígért üdvösséget. Ennek belátásához és megértéséhez alig jutunk el magasröptű tanulmányok vagy éles eszmefuttatások által. Isten ajándékáról van itt szó, amelyet megkapunk, ha elmélyülünk Jézus életében és szenvedésében. És követjük Urunk Isten- és ember-szeretetét, és imádságos lelkületét. Felfogjuk, mit jelent, amit minden szentmisében imádkozunk: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.
Uram, Jézus! Hiszem és vallom, hogy a halálodból élet fakad.
Együtt akarom járni minden keresztény testvéremmel, az emberi lét minden sötétségét és nehézségét, mert tudom, sötétségen átvilágít az a szeretet, mellyel vállaltad a keresztet.
Átvert szívű Jézus! Én is átvert szívű ember vagyok. Mélységesen fájlalom a világ Isten nélküliségét, szinte tőr a szívembe a sok rossz erkölcstelenség látványa. Ugyanakkor mélyen megérint igyekvéseim sikertelensége, a belső kudarcaim sokasága is.
De azt is tudom, hogyha felfedem saját szívem sebzettségét, akkor a legmélyebb sebek hordozásában ráismerek a te vonásaidra.
Amikor emberi nehézségeimen gondolkodom, imádkozom, akkor abban remélek, hogy nehézséggel teli szívem Szentlelked templomának nyitott kapuja lehet, ahol bárki rátalálhat bennem, egy hívő, másokért élő, remélő, és szerető embertestvérére. Add Uram, hogy így legyen. - Ámen!
Nagycsütörtök 2019
Kedves Testvérek!
Megdöbbentő élmény lehetett az apostolok számára az a csütörtök este, Jézus két nagy cselekedete. Az egyik: a lábmosás, a másik, az eucharisztia alapítása.
Egy vacsora sohasem az ételek elfogyasztásával kezdődik. Van előkészülete. Az ételek elkészítése, a terítés. És az étkezés előtti ima.
Néhány évvel ezelőtt születésnapi vacsorához ültünk a terített asztalhoz. Látva a sok finomságot, az egyik vendég megszólat: Mivel kezdjük? Hogy-hogy mivel kezdjük? Mi katolikusok imával kezdjük, mondtam. Az utolsó vacsorán majdnem elmaradt egy szokásos előkészület, a mosakodás, a lábmosás.
Az ókori zsidó vacsorához, a vendéglátáshoz hozzátartozott az is, hogy a mezítláb, vagy mezítlábas szandálban járó vendégeknek a poros, piszkos, izzadt lábát valamelyik szolga megmosta. Itt ez elmaradt. Mindenkinek jól esett volna, hiszen nem a mai magas asztaloknál ültek székeken, hanem 10-20 centi magas terítőt körül heveredtek le a földre, félkönyökre ereszkedve, és a másik kezükkel ettek. Közel voltak egymáshoz az emberek, közel voltak egymáshoz a lábak is, a tisztaság szempontjából is jó lett volna, ahogy az szokás, előtte megmossák a lábat. De nem akadt senki, aki ezt a szolgai, kellemetlen munkát elvégezte volna.
Úgy olvastuk az evangéliumban: a vacsora közben. Egy ideig várt Jézus, hogy hátha valakinek eszébe jut. És nemcsak eszébe jut, hanem hozzá is lát. De nem látott hozzá senki. Ez olyan megvetett munka volt, hogy nem lehetett rákényszeríteni szabad embert, csak rabszolgát. Vacsora közben Jézus egyszer csak felkel, leveszi a bő felsőruhát, ami akadályozta az embert a munkában, egy tálba vizet tölt, derekára köt egy törölközőt, leguggol az egyik tanítvány lábához és elkezdi mosni sorban a lábakat. Döbbent csönd. Ilyen alantas munkát is elvégez?
Az Úr Jézus rövid földi működése során gyakran megmutatta isteni hatalmát és szeretetét. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. A részvét által indítva, és a hit ébresztésének szándékától vezérelve számtalan csodát cselekedett. Elfogadta Péter vallomását, amikor társai nevében kijelentette: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. De lám, most mi történik? Kötényt köt maga elé, és megmossa apostolai lábát. Nem csoda, ha elsőként Péter tiltakozik. Nem engedhetik meg, hogy Uruk és Mesterük ilyen szolgai munkát végezzen. Jézus azonban leinti a heveskedő Pétert. És nem változtat magatartásán. Vajon miért nem? Mert kitörölhetetlenül bele akarja vésni apostolai és apostoli Egyházának emlékezetébe, hogy ő nem uralkodni, hanem szolgálni akar a földön. Azt is hangsúlyozza, hogy ezzel példát óhajt adni mindenkori követőinek. Ő, aki által Isten megteremtette és megváltotta a világot, letérdel apostolai előtt, megmossa lábukat, hogy tudomásukra hozza Isten rejtett tulajdonságát: szeretetből fakadó alázatát. Vajon miért tette ezt?
Isten országának ma is ez az alapja: a szolgálat. János evangélistának ez a leírása a lábmosásról annak az előkészítése, mely a vacsora folyamán válik nyilvánvalóvá:
Az Eucharisztia megalapítása,
Jézus ismétlődő önátadása,
a benne való részesedés,
a holtig tartó szolgálat.
Ott akkor egy ember képviseli az ellenállást a tizenkettő közül, a későbbi áruló. Miért?
A gonoszság eredete mindig sötét. Már az emberi csalódás fájó tényét megéneklő zsoltárok is mintha Jézus sorsát vetítenék előre.
Urunk Jézus lelki szemei előtt lepergett az emberi történet véres színjátéka, amely annyi szenvedést kavart századokon át: az emberi alázat hiánya, az emberi gőg, a hiúság, a hatalomvágy, az uralkodás akarása. Látja a véres harcmezőket, a tömegsírokat, a kegyetlen zsarnokok gaztetteit.
- De Jézus látja minden olyan ember egyéni tragédiáját is, aki nem hajlandó okos alázattal elfogadni a szívébe vésett isteni törvényeket. Csak saját érdekeiket, élvezeteiket szolgálják. Meg sem kísérlik fölfedezni a másikat szolgáló élet szépségét és értékét. Ilyen megfontolások alapján nem csodálkozhatunk, ha Jézus az alázat gyakorlását, ezt az isteni erényt a szeretet koszorújába illeszti. A lábmosás erre figyelmeztet, ez volt nagycsütörtök első meglepetése.
Minden szentáldozás előtt nekünk is át kell esni a megtisztulás folyamatán. Ezért van bűnbánat a szentmisében. Az alázat jelei: ahogy a templomba bejőve szenteltvízbe mártjuk kezeinket, kérve a tisztulást. Majd térdet hajtunk, a bűnbánatakor a mellünket verjük. Kezet is fogunk a mellettünk állóval, békét felajánlva.
Ennyi azonban nem elég a jó szentáldozáshoz. Ha szükséges, el kell végeznünk a szentgyónást, meg kell tartanunk az egy órás szentségi böjtöt. Fel kell készíteni Jézus befogadására szívünket, legalább úgy, hogy figyelmesen veszünk részt a szentmise tanító részében.
A lábmosás rítusának lényegét nagyon tömören fogalmazza meg a nagycsütörtökön elhangzó görög-katolikus imádság: „Te, Uralkodónk, jöjj most méltatlan szolgáid közé, akik példádat követik; mosd le rólunk lelkünk minden szennyét és tisztátalanságát, hogy megtisztulva a bűneink folytán ránk tapadt portól, és a szeretet törlőjével egymást megtörölve kedvedben járhassunk életünk minden napján.”
Jézus nem állt meg a lábmosás elvégzésével, hanem még határozottabb lépést tett előre az alázat tartományában. Úgy is mondhatnánk, hogy a lábmosás csak leleményes bevezető volt az Oltáriszentség alapításához. A Szentírás tanítása szerint az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett, azt bizonyítja, hogy Isten szeretete sem nélkülözheti a másokért való élet alázatos szolgálatát.
Az utolsó vacsora egyszeri cselekedet volt, de minden szentmisében aktualizáljuk, megjelenítjük. Mert Jézus nem állt meg az alázat útján, hanem a világvégezetéig ezt az utat akarja járni. Ezért vette kezébe a kenyeret és a bort, hogy ezekben az élettelen tárgyakban valósítsa meg jelenlétét. Megalázta magát, amikor emberré lett, megalázta magát, amikor szegénnyé lett, megalázta magát a keresztfán és megalázza magát az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában, amikor a kenyér és a bor színe alatt maradt itt közöttünk a világ végezetéig, örökre.
A kérdésre, hogy miért tette ezt, az evangélista. így válaszol Szerette övéit, mindvégig szerette őket.
A lábmosás az alázat nagyszerű példája volt. A magunk életére alkalmazva azt mondhatjuk: ilyen lelkülettel kell nekünk, keresztényeknek is egymást szolgálnunk.
Van bennünk valami Péter tiltakozásából is? Ne ijedjünk meg, ha ilyet észlelnénk: ez az emberi természet visszariadása egy nagy a megalázódás láttán.
Aki megkeresztelkedett, az már teljes közösségben van Jézussal. A bűnbánat szentsége pedig mindig helyreállítja ezt a közösséget, valahányszor bűneinkkel felbontottuk.
Krisztus példája – nem a betű, hanem a lelkület – és ez ma is kötelez minden krisztuskövetőt.
Ne csak a mai estén, de minden szentmisében illő módon készüljünk az eucharisztikus Jézussal való találkozásra.
Ehhez a görög katolikus egyház áldozás előtti imáját hívom segítségül:
Hiszem Uram és vallom, hogy te vagy valóban Krisztus, az élő Istennek Fia, ki a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, aki között első én vagyok. A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem; mert nem mondom ki ellenségeimnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő megvallak téged: Emlékezzél meg rólam Uram, midőn eljössz a te országodba. Ne váljék Uram ítéletemre vagy kárhozatomra a te szent titkaidban való részesülés, hanem lelkem és testem meggyógyulására. Hiszem, Uram, és vallom, hogy ez, amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested és a te valóságos elevenítő véred. Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz bűneim bocsánatára és az örök életre. Ámen.