Húsvétvasárnap 2020 – Jn 20, 1-9 – Mit tehetek én?
Kedves Testvérek!
„Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.” - Hallottuk az imént Péter apostol és a gyorsabbik tanítvány János vasárnap hajnali futását a sírhoz.
Az evangéliumok olvasásakor a legfontosabb kérdés számomra: hogyan lehet ezt a régi történetet aktualizálni? Miként hat rám, mit tennék, hogyan döntök? Mit tudnék én válaszként adni Jézusnak?
Ezen a vasárnap reggelen, Jeruzsálemben mindenki azt teszi, amit éppen tud, ami tőle telik. Mária Magdolna viszi a kenetet, megy sírhoz. A két tanítvány pedig úgy fut, ahogy erejük bírja, az egyik gyorsabban, a másik lassabban.
A kérdés az, vajon ebben a helyzetben, egy fél karanténban, lakásba zárva, én mit tehetek? Nem hozhatom kosaramat ételszentelésre, nem lesz a szentmise után agapé a templomkertben, és a gyereknek tojáskeresés. Tehetek egyáltalán valamit, vagy legyen ez egy üresjáratú húsvétom? Elfogadom a valóságot, a bezártságot, és ez minden?
A föltámadás nem maradt el. A ma reggel csöndje olyan, mint talán lehetett két ezer évvel ezelőtt is az a hajnal.
3 tanítvány vasárnap hajnali tevékenységén okuljunk: a megtért bűnös nő, a Jézust megtagadó, és a Jézus mellett a keresztig hűséggel kitartó tanítvány esete.
Mária Magdolna elment, hogy megtegye azt, ami tőle telik. Elfogadta a valóságot, Jézus halálát, úgy, ahogy látta, de eltökélt volt abban, hogy megtegye azt, amit lehet, vagyis tisztességes búcsúztatást és méltóságot adjon szeretett Jézusának.
Az életben az első jó döntést követhet a többi is. Így van Mária Magdolnánál is.
Még hajnal, sötét van, nem ért mindent, de a következő lépése, amit tud tenni: ő lesz az első, aki hírt visz a feltámadásról, és ehhez az úthoz, tudjuk, meg is kapja azt a bátorítást és reményt, amelyet a feltámadt Üdvözítő kínált számára.
A szombat elmúlt, vasárnap hajnalban a zsidóknak már szabad futni. A sírnál azonban van egy döntő mozzanat. A fiatalabb bevárja az elöljárót, a főnököt, úgy, ahogyan illik.
Ha figyelek a bennem is működő Lélek sugallatira, biztos rájövök arra is, én mit tehetek? Elfogadni ezt a mostani élethelyzetet, akkor is, ha teljesen más, mint amit vártunk. És a Szentlélek vezetésével remélem, életre kelnek bennem is a Szentírás szavai.
Két Szentatyánkat, Benedek pápát, és Ferenc pápát szeretném idézni.
Nyugdíjas Szentatyánk ezt mondja:
A feltámadás olyan volt, mint egy fényrobbanás, a mennyet és a földet összekapcsoló kozmikus esemény. De mindenekelőtt szeretetrobbanás volt. A lét új dimenziója követte, melyből új világ támadt. Új jövő felé való ugrás volt az evolúció és általában az élet történetében, egy új élet felé, mely Krisztusból kiindulva áthatja, átformálja, és magához vonzza a világot. A feltámadás egyesít minket Istennel és a többi emberrel. Ha így élünk, át fogjuk alakítani a világot.
Ferenc pápa pedig nagyon is konkrét cselekedetekre buzdít:
„Krisztus feltámadását hirdetjük, amikor fénye megvilágítja életünk sötét pillanatait, és ezt meg tudjuk osztani másokkal. Amikor tudjuk, mikor kell együtt mosolyogni a mosolygókkal, és sírni a sírókkal. Amikor odaállunk a szomorkodók, a reményüket vesztők mellé. Amikor elmondjuk, milyen tapasztalatokkal gazdagított a hitünk, olyanoknak, akik keresik életük értelmét és a boldogságot. Ilyenkor hozzáállásunkkal, tanúságtételünkkel, egész életünkkel igazolja a lelkünk, hogy „Jézus feltámadt”.
A föltámadás eseménye leírásának van még egy néma szereplője: a kő.
Bizonyára mindannyian ismeritek az ókori görög Sziszifusz történetét. A görög mondavilág szenvedő emberének, Sziszifusznak az volt a büntetése, hogy súlyos követ kellett felgörgetnie a hegyre. Amikor egyet felgörgetett, az legurult, ő pedig kezdte elölről az erőlködést és ez a reménytelen küzdelem soha véget nem ért, sziszifuszi erőlködés!
Egy-egy ilyen kő ott lapul mindnyájunk életében.
A sok bűn, a sok aggodalom, mind megannyi kövek és ezeket görgetjük éveken keresztül szinte reménytelen erőlködéssel! Ezek a „kövek” arról beszélnek, hogy a küzdelem és a kilátástalanság sokszor véglegesnek tűnik.
Azonban mindegyikünk elhengerítheti azt a sírkövet, amely őt nyomja, és nem engedi lelkileg megújulni. Némelyeknek lehet a harag és a gyűlölet köve, másoknak az egoizmus és a saját érdekeiért való törekvés köve, még másoknál a kevélység, mohóság, tisztátalanság, vagy éppen az alkoholizmus köve. Krisztus, aki isteni hatalmával feltámadt a sírból, azt akarja, hogy kegyelmével mi is támadjunk új életre. Kegyelme segítségével, melyet nekünk ad, szenvedélyeink és bűneink sírjaiból feltámadhatunk. Ő kész életünkben csodákat tenni, ha mi megengedjük Neki.
A föltámadt Krisztus biztosít minket, hogy ahogyan Ő legyőzte a gonosz hatalmát és a halált, mi is legyőzhetjük azt, ha megnyitjuk előtte szívünket. Azért intézi hozzánk ma is szavait: „Ne féljetek!”, hiszen nincs olyan szomorú helyzet, amelyből ne kelhetnénk fel segítségével.
A szívünkben ragyogó fényes húsvéti öröm felmelegít bennünket földi gondjaink idején, a jóban és szeretetben való életre ihlet minket.
Az Úr mindenki előtt megnyitja az öröm e forrását, és nem kérdezi meg senkitől, ki mikor állt a munkások közé. Ő ismeri híveit, akik már az első órától fáradoznak, de azt is tudja, hogy azok, akik a tizenegyedik órában érkeztek, lehetséges, hogy már megtették az út legnehezebb részét, és most rakják le kövüket.
Mi is tegyük meg azt, amit tudunk!
Nincs Isten előtt kedvesebb dolog annál, mint elvinni ezt az örömöt azokhoz, akik még erről nem hallottak, kiknek lelkét még nem ragyogta be Krisztus húsvétjának öröme.
Uram, Feltámadt Üdvözítőm!
Kérlek, adj felszabadult örömet a mai ünnepen. Mivel nem tudok ma templomba sietni, abban segíts, azt tegyem, amire lehetőségem van. Lelkem rám nehezedő köveit segíts elhengergetni felém tartó Jézusom! Szívem, lelkem minden kövét hengergesd el, űzd el aggodalmaimat. Segíts abban is, hogy örömömet, lelki békémet másokkal megoszthassam. Így tegyem meg a mai nap azt, ami tőlem telik. Erre add áldásodat és békédet! - Ámen.
Húsvéti vigília 2020, Ne féljetek! - Mt 28,1-10
Kedves testvérek!
"Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek..."
Ne féljetek!" Kétszer hangzik el ez a bátorító felszólítás a mai evangéliumban. Először az angyal, majd a feltámadt Krisztus Urunk szólt így az asszonyokhoz. Pedig mennyi félelem és kétség lehetett bennük!
Amikor újmisés koromban megérkeztem első kápláni helyemre, Nyergesújfalura, ismerkedtem azokkal, akikkel találkoztam. Egy idős bácsitól megkérdeztem, hogy vallásos, templomba járó ember-e? Így válaszolt: tudja, én gyermekkorom óta istenfélő ember vagyok!
Bizonyára nem azt akarta mondani, hogy félt Istentől, hanem, hogy vallásos ember.
Miért féltek az asszonyok?
Az istenfélelem a Szentlélek hét ajándékának egyike, természetfölötti erény, mely rendezetté teszi a lélekben a szeretetet. Önismeretre épül: aki ismeri önmagát, az okkal fél attól, hogy gyöngesége, hibája vagy bűne eltávolíthatja Istentől, akit pedig szeret.
Az asszonyok, akik különös módon is szerették Jézust, hogyne lett volna a szívükben kétség és félelem.
Már Jézus földi életében megtalálható ez a félelem. Jézus csodái a magasztalás és csodálat mellett istenfélelmet is kiváltottak. Így olvashatjuk a béna meggyógyításakor, a vízen járáskor, a szerencsés halfogáskor, a naimi ifjú föltámasztásakor. A háborgó tenger lecsendesítésekor a tanítványokat „nagy félelem fogta el”, de nem a viharos tenger, hanem Jézus hatalma láttán. Amikor a csodálatos halfogáskor szakadozni kezd a háló a sok haltól, Péter apostol nem megköszöni a csodát, hanem felkiált Jézusnak: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!
Milyen a hívő ember útja? Nem reked itt meg a félelem érzésénél, továbbgondolja, képes változtatni, felfogni, megérteni a dolgokat.
Napjaink átlag embere is hányszor él meg hasonló helyzetet, és rendszerint belepusztul, mert megreked, mert maga akar saját erejéből kilábalni a bonyolult helyzetekből. Nem bír az asszonyokhoz hasonlóan, hitben tovább menni az élet útján, ahol együtt jár velünk az Úr angyala, és együtt jár velünk maga az Úr Jézus, aki győzelmet aratott mindenekfelett, miértünk, övéiért.
Miközben talán mi is megrettenünk, Jézus feloldja félelmeinket, legyen az a korona vírus terjedése, munkánk, fizetésünk elvesztése, családunkért való aggódás, vagy félelem a haláltól, az elmúlástól.
„Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak.”
A szent Istennel találkozni megrendítő dolog. Nem csoda hát, hogy az őrök olyanok lettek, mint a holtak, hiszen kicsoda állhat meg az Úr előtt, a szent Isten előtt? A Zsidókhoz írott levél egy helyen így fogalmaz: „mert a mi Istenünk emésztő tűz”. (Zsid 12,29). De Jézusban ez az erő nem, mint pusztító, hanem mint éltető hatalom jelenik meg, és szólít minket: „ti ne féljetek!” Jézus által a bénító félelemből, feloldódó félelem lesz. A feltámadás külső eseményei önmagunkban, csak félelmet eredményeznek. A megszólító Jézus teszi azt örömhírré. Jézus szava felold a félelmekből. Az isteni Ige által tudjuk, hogy a halál legyőzött ellenség, hogy a megfeszített Jézus él. Isten haragjától való félelmüket maga Jézus oldja fel.
Az asszonyok félelemmel és nagy örömmel futottak, tehát a bénító félelem már kezd oldódni bennük, a feltámadás hírének öröme már helyet kapott szívükben, de még maradt valami fajta félelem a lelkük mélyén.
Hány ember futja azóta is az életútját ezzel a kettőséggel: félelemmel és örömmel. Valamit már elfogadtak az evangéliumból, de teljességre még nem jutott bennük. Azt már belátták, hogy a halott Jézus, akit ők kerestek már nincs a sírban, azonban az élő Jézussal még nem találkoztak. Ez a „hiszek hitetlenül Istenben” állapot, amit Ady fogalmazott meg versében. Az evangélium által már megérintett, de élő hitre még nem jutott asszonyokkal jön szembe Jézus. Nekik mondja: „Üdv nektek!” Ezt így is lehetne fordítani: „örüljetek!” Jézus az örömhírt erősíti meg bennük a félelemmel szemben. Tulajdonképpen ugyanazt hallják, amit már az angyal is megmondott nekik, de most Jézus szájából. Így lesz az, ami eddig csak halvány sejtelem volt, teljes bizonyossággá. Ekkor kerül ki végleg szívükből a félelem, és lesz teljessé az öröm.
Mi is sokáig járhatunk az úton szívünk félelmeivel, de teljes bizonyosságra csak akkor jutunk, ha a feltámadott Úrral személyesen találkozunk. Ha ő előtte képesek vagyunk leborulni, ha megragadjuk őt, akkor szeretete kiűzi a félelmet a szívünkből.
Miközben talán mi is a halott Jézust keresnénk – Ő, a Feltámadott és élő Úr, ránk talál.
Miközben mi félelemmel telve sokszor megrettenünk hatalmától – Ő szelíd szavával szólít, és feloldja félelmeinket.
Miközben mi sok mindent még nem értve futunk, menekülünk életünk terheitől – Ő elénk jön, és az örömöt teszi teljessé bennünk.
És miközben mi a múltat siratva tanácstalanul állunk – Ő már előttünk megy, és minket is új feladattal bíz meg.
Szent II. János Pál pápának, látva a világ értetlenségét, kishitűségét, menekülését a vallástól, leggyakoribb üzenete, szava járása ez volt: Ne féljetek! Csak néhányat idézek ezek közül, címszavakban:
Ne féljetek az igazságtól! - Ne féljetek hirdetni az evangéliumot! - Ne féljetek attól, hogy szentek legyetek! - Ne féljetek fiatalnak lenni! - Ne féljetek válaszolni hivatásotokra! - Ne féljetek a jövőtől! - Ne féljetek a szenvedéstől és a haláltól!
Ne féljünk! Bátran menjünk, és adjuk hírül az egész világnak, hogy minden rosszból, nehézségből van kiút, mindenre van megoldás Őáltala, Ővele és Őbenne, aki volt, aki van, és aki eljövendő! – Ez a mi húsvéti örömhírünk!
És ezek után bátor vagyok-e elmondani embertársaimnak mindazt, amit értem, értünk tett az Úr Jézus, amit már hitemben megtapasztaltam? Hiszem, hogy minden nap van erre alkalom, csak erős szándékom kell hozzá.
Feltámad Üdvözítőnk! Veled együtt nekünk is új életre kell feltámadnunk. Habár gondolatainkkal, ösztöneinkkel, vágyainkkal és érzelmeinkkel itt a földön, testünkben élünk, taníts arra minket, hogy azt keressük, ami odafönt van! Ne féljünk, hanem mutassuk meg környezetünknek, a világnak, hogy hozzád tartozunk, a szívünk veled együtt új életre kelt.
Uram, Jézus! Jöjj el lelkembe, és mondd szívemnek, képességeimnek és érzékeimnek az örömhírt: „Békesség nektek, én vagyok, ne féljetek!” - Ámen.
Nagypéntek 2020
Kedves Testvérek!
Minden évben megrendülve hallgatom nagypénteken a János passiót. Általában passzív hallgatóként, mert bár előírás lenne, hogy a pap énekelje Jézus szerepét, de ahhoz ott kellene lennem a próbákon is, ami nagyböjtben számomra nem igen lehetséges. Ma azonban, mivel csak felolvasás történt, én olvashattam Jézus szerepét.
A megrendítő csend után mi jut az eszembe? Néhány perc és az Üdvözítő halála után, a szent Kereszt hódolatakor az egyházunk dicsőítő himnuszban tör fel, és imádásban leborulva ezt mondja:
„Kereszted előtt hódolunk Urunk, szent feltámadásodért magasztalunk és dicsérünk. Íme, a keresztfa által jött az üdvösség az egész világra.”
A mai nagypénteken, ebben a válságos helyzetben, a reményt és üdvöt hozó, dicsőséges keresztről szeretnék elmélkedni.
Menjünk vissza az időben jó 800 évet, egy régi kereszthódolatra:
1206-ot írunk. Volt egy fiatalember Assisi városában, Itáliában, aki lelkileg összetört, és a kiutat kereste életében. Talál egy elhagyott bizánci keresztet, ami elé sírva térdelve így imádkozik:
"Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a Te szent és igaz parancsodat."
- (Assisi Szent Ferenc imája a kereszt előtt, 1206.)
Vésd a szívedbe! Nem te hordod a keresztet, a kereszt hordoz téged, a kereszt nem összetör, hanem fölemel téged!
Amíg tart a történelem, az emberek végtelen tömege menetel vagy a jobb vagy a bal lator keresztjének irányába. De az idők végeztével csak egyetlen kereszt marad majd meg, a középső, mint az Emberfiának győzelmi jele, amely kettéhasítja az eget napkelettől napnyugatig és bevezeti a benne hívőket az Atya örömébe.
A történelemben két alapvető módja volt a keresztre feszítés és a keresztre feszített ábrázolásának. Az egyszerűség kedvéért most ezeket nevezzük a régi és az új ábrázolásnak. A régi ábrázolás, amelyet megcsodálhatunk a középkori román-kori bazilikák mozaikján, ünnepélyesen, fönségesen mutatják be a keresztet. A keresztről gyakran hiányzott a korpusz, és ragyogó gyémántokkal díszítették a keresztet, amely mögött ott volt a csillagos ég, és az alábbi felirat: „Salus mundi”- „A világ üdvössége”.
A románkori fakeresztek ugyanezt a típusú ábrázolást használják, és úgy mutatják be Krisztust, mint aki a kereszten trónol királyi és főpapi palástban, szemei nyitva vannak, és nyoma sincs rajta a szenvedésnek, hanem inkább a fönség és a győzelem ragyog fel, és nem töviskoronát visel, hanem drágakövekkel díszített koronát. Ez a látható formája a zsoltárversnek: „Isten a fáról uralkodott!”. Jézus ugyanezekkel a kifejezésekkel beszél keresztjéről: „Amikor fölemelnek, mindent magamhoz vonzok.” A keleti rítusú keresztények ma is csak így ábrázolják a keresztet, minden ikonon a győzelmes Krisztus látható.
A kereszt és keresztre feszített újfajta ábrázolása a gótika korában kezdődött. Ennek különleges első példája Matthias Grünewald alkotása, az insemheimi oltár képe. A kezek és a lábak görcsösek, a fejen töviskorona, és az egész testet sebek borítják.
Miért ez szenvedő Krisztus ábrázolás került ekkor előtérbe?
Az 1200-as éveket írjuk. A hatalmas kolera és pestis járványok szó szerint megtizedelik Európa lakosságát. Ehhez jön az ún. kis jégkorszak, borzalmas hideg időjárás évtizedekre.
A kereszt és a keresztre feszített mindkét ábrázolása megvilágítja a misztériumot. Az új ábrázolás – ami drámai, reális – megmutatja a kereszt nyers valóságát, Krisztus halálának pillanatában. A kereszt jelképe a világban lévő gonosznak és szenvedésnek és a halál félelmetes tényének. A kereszt bemutatja Krisztus halálának okát: a gyűlöletet, a kegyetlenséget, az igazságtalanságot, a bűnt. Mint például a Passió filmben is látható.
A régi ábrázolás nemcsak Krisztus kereszthalálának okait mutatja, hanem annak hatásait, nemcsak azt, aminek az eredménye a kereszt lett, hanem azt is, amit a kereszt szerzett: a békét, a kibékülést, a dicsőséget, a biztonságot és az örök életet. Ezért mondja Szent Pál, hogy a hívek „dicsősége” és „büszkesége” a kereszt.
Ma is járvány veszélyben élünk, de szerencsére a korona járvány nem tizedeli a lakosságot, mert sok elővigyázatosság van, de azért megpróbál bennünket.
A középkori nagy járványok, mélyen hívő vallásos közeg közepette okozták a nagy bajt. A hatalmas gótikus székesegyházak dicsőségére, az Egyház fényűző életmódjára, a válasz ez volt: a szenvedő Krisztus együtt érez velünk, bajban levőkkel.
A mai járványveszélyben hitetlen a világ, mely körül vesz bennünket. Ezért manapság, úgy vélem, a nem hívő, reménytelen tömegnek, a reményt, a győzelmet, a kiutat, Jézus dicsőségét kell felmutatnunk! Van kiút, Jézus keresztje!
A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, Most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga! Szólt az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus himnuszának utolsó versszaka, mintegy üzenetként az utókornak. És ez érvényes ma is számunkra!
Szentatyánk, Ferenc pápa mondja:
„Figyeljétek csak meg, milyen átalakulást hoz a húsvét: Jézus átalakította bűnünket megbocsátássá, halálunkat feltámadássá, félelmünket bizalommá. Nyilvánvaló, hogy ez az igazi szeretet a kereszten, az áldozaton halad keresztül, miként Jézus esetében is. Kötelező áthaladni a kereszten, de nem a kereszt jelenti a célt, az csak átmenet: a cél a dicsőség, ahogy azt a húsvét feltárja előttünk.”
A mennybe vezető út a kereszten át vezet. Nem lehet kihagyni ezt az állomást. Ha még nem ismerted fel, hogy Jézus a te személyes bűneid miatt szenvedett a kereszten, akkor még nem a menny felé tart az életed. Gyere és állj meg gondolatban kereszt előtt, és lásd meg az érted szenvedő Krisztust! Isten azokat magasztalja fel, akik előtte készek voltak megalázkodni.
Azért is hódolunk mai napon a dicsőséges Szent Kereszt előtt, mert ezen a keresztfán nyilvánult ki Isten végtelen szeretete, amely a rosszat a nagyobb jóval győzte le. Ő arra hív bennünket, megtérni és engesztelni akaró Krisztus-követőket, hogy ezt az isteni utat követve tudjuk elfogadni, és boldog gyümölcsére várakozva hordozni a magunk keresztjeit is. - Ezért imádkozzuk teljes bizalommal: Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot! – Ámen!
Kereszthódolatra:
Ma nem tudtok jelen lenni a templomban, csak lélekben csatlakozhattok az én kereszthódolatomhoz. Most gyorsan keressetek a lakástokban egy kis feszületet, keresztet, mindegy, amit találtok. És tegyétek elébetek.
A plébános atya éneke után: - Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha, a világnak váltsága! - jön a kereszthódolatom, Ti is kapcsolódjatok be, úgy ahogy Szentatyánk tanította.
Figyeljünk, Szentatyánk, Ferenc pápa tavalyi felhívására, mely ma is érvényes, és megvalósítható otthoni kereszthódolati forma:
Ezt mondta Szentatyánk:
Szeretnék egy házi feladatot adni nektek: mindnyájunknak jót tesz, ha megállunk a megfeszített Jézus előtt, – mindenkinek van otthonában feszület –, jót tesz, ha rátekintünk, és azt mondjuk neki: „Veled semmi sincs elveszve! Veled mindig remélhetek! Te vagy az én reményem!” Képzeljük most magunk elé a megfeszített Jézust, és mondjuk közösen neki háromszor: „Te vagy az én reményem!” Közösen! „Te vagy az én reményem!” Egyre hangosabban! „Te vagy az én reményem!”
Nagycsütörtök 2020
Kedves Testvérek!
„Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte.”
Olvastuk az imént az utolsó vacsora lefolyását János evangéliumából.
Most a korona vírus veszély idején gyakran hallunk arról, hogy jól, és gyakran mossunk kezet, arcot, testet. Mivel a zsidók egykoron fél fekvő helyzetben étkeztek, illett lábat is mosniuk. A tisztaság betartása, tudjuk, már félig orvosság is.
De vajon a jóra, szépre kiéhezett lelkünknek, ebben a fél karanténban, bezártságban van ilyen orvosságunk? Igen, van! Az Eucharisztia, a Szentostya.
Az eucharisztia bűnbocsájtó és gyógyító hatásáról mi katolikusok a reformáció óta viszonylag keveset beszélünk, mert könnyen félreérthető lehetne. Ugyanis a reformáció után a protestánsok az úrvacsora legfőbb gyümölcsének a bűnbocsájtó hatását tartották. Most viszont nem a szokásos helyzet van, erősítésre, vigaszra, gyógyszerre van szükségünk!
Az Eucharisztia vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse, a benső egyesülés Jézus Krisztussal. Az Úr mondja: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne" (Jn 6,56).
A szentségben való részesülés legyen számunkra az üdvösségnek olyan gyógyszere, mely meggyógyít a rosszból és megerősít Jézus barátságában! Akkor is igaz ez, ha valaki csak lelki áldozásban részesülhet!
Természetesen az Eucharisztia bűnbocsátó ereje nem azt jelenti, hogy nincsenek feltételei a szentáldozásnak. Annak, aki tudatában van annak, hogy súlyos bűnt követett el, mielőtt áldozáshoz járulna, előbb a bűnbocsánat szentségében kell részesülnie. A bátorító hit, amit a Trentói zsinat is kimondott egykoron: hogy az Eucharisztia eltörli a ,,mindennapi” kis bűnöket (DS 1661). Nagy bátorítás ez azok számára, akik nem mernek gyónás nélkül áldozni, bár súlyos bűnük nincs.
Szentáldozás után gyakran imádkozzuk Loyolai Szent Ignác imáját: „Krisztus Lelke szentlej meg engem!” És ennek ide vonatkozó sorát:
„Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!”
Azaz a szentáldozásban Krisztus vére mossa tisztára lelkemet.
A szentáldozásban azt akarjuk, hogy akit befogadtunk, miután vele egyesültünk, az megváltoztasson bennünket. És mivel Jézus tiszta, bűntelen, tegyen bennünket is tisztává, bűntelenné.
Szent Ágoston így ír erről, hogy felfogjuk ezt a hatalmas titkot:
„Én vagyok a nagyok étele. Növekedj és vegyél engem. De nem te alakítasz át engem, ahogy az étel teszi a testtel, hanem én alakítalak át téged”.
Kivel szeretnénk találkozni? Az élő Krisztussal.
ŰAzzal a Jézussal, aki földi életében a tanítás mellett gyógyít is. Testet és lelket egyaránt. Képes megszüntetni a testi betegségeket és képes eltörölni a lélek betegségét, a bűnt. Akár ő érint meg valakit, akár őt érinti meg valaki, csoda történik. Csoda történik azzal, aki hittel fordul hozzá, bízik segítségében, reménykedik abban, hogy élete fordulathoz érkezett.
Az eucharisztia nemcsak liturgikus cselekmény, amiben időnként, mintegy langyos, jóleső áhítatban megfürösztjük a lelkünket, - hanem a keresztény életforma koncentrált, sűrített formája, mindig új megerősödés abban az életformában, amelynek Jézus Krisztus a középpontja. Az eucharisztia vételével fölkészülünk, és új erőt merítünk egy félreérthetetlenül Krisztusi élet tovább folytatására, még nagyobb odaadással való megélésére. Az erőnket meghaladó utak megtételéhez örök táplálékként vesszük magunkhoz.
Az eucharisztiának ezt a megerősítő hatását olyan sokszor tapasztaltam már haldoklóknál. Úgy nevezzük: szent útravaló. Hány és hány alkalommal a haláltól félő, remegő lélek ennek a mennyei ételnek és italnak az erejétől megbékélve, megnyugodva, megerősödve indult el a legnehezebb útra. De Jézus nemcsak a halálra, hanem az életre is ugyanígy föl akar készíteni ezzel az erősítő táplálékkal, amit az utolsó vacsora asztalánál most szétoszt. Önmagát osztja szét, hogy önmaga életét sugároztassa át a cselekedeteinken, szavainkon, érzéseinken. Krisztus egyre inkább olyan emberekké akar tenni bennünket, akiken, mint a napsugár az üvegfestményen, átvilágít Jézus Krisztus fénye.
Hidd el, mennyire vágyakoznak az emberek körülöttünk erre a világosságra, akkor is, ha nem hallottak még az eucharisztia gyógyító, erősítő, lelket tápláló erejéről!
„Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.” Nap, mint nap halljuk, amikor gyógyszerekről esik szó.
Kérdezzük meg, Szent Pál apostol mit mond erről az orvosságról, az első korintusi levélben, vannak feltételek:
„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? - Ti nem ihatjátok az Úr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is. Nem részesedhettek az Úr részesedhettek az Úr asztaláról, meg a gonosz lélek asztaláról.” (1Kor 10,16,21)
Az Eucharisztia szentségi jeléhez hozzátartozik, hogy hittel és alázatos, bűnbánó szívvel ,,vegyük és együk” Krisztus értünk adott testét és vérét, bűneink bocsánatára és az örök életre.
Az áldozás előtt kérésünkben, ,,Uram, nem vagyok méltó…” megvalljuk, hogy méltatlanságunk ellenére is, a szentáldozás által ,,meggyógyul” a lelkünk. A szentmise végén pedig az elbocsátó szavakban: ,,menjetek békével” is tükröződik, hogy a szentmise eredménye a lélek békéje: megtisztulás a szentmisén való részvétel által.
Azt a folyamatot, amiben Krisztus az Ő megtöretett testével és kiontott vérével erősít bennünket: röviden megszentelődésnek nevezzük. A megszentelődésben nem görcsös erőlködésről van szó, nem arról, hogy valami lélegzetelállító, nagy dolgot műveljünk, - hanem az emberekkel szemben való szeretet gyakorlását, az evangéliumnak napi jó cselekedetekben való hirdetését, Krisztusnak általunk való megjelenését a világban.
Uram, Jézusom, orvosom!
A mai nap különös módon térj be szívem hajlékába!
Nyugodt lélekkel a szentáldozásban (lelki áldozásban is) csak akkor fogadhatlak el, ha én is oda adom magamat mások szolgálatára. Kötényt kötök magam elé, mosom a másik lábát, segítem őt. Erősíts engem minden jó szándékomban, adj bizalmat, hogy veled együtt képes vagyok örömmel járni az élet útját. Legyél családunk, egyházunk minden tagjának életadó tápláléka. Ámen.