C év húsvét 6. vas. 2019 ApCsel 15,1-2. 22-29 és Jn 14-23-29
1/ elsőáldozásra:
Kedves Gyerekek, kedves Testvérek!
Azt hallottuk Jézustól a mai evangéliumban: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat. és így folytatja Jézus: „Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat.”
Ez nagyon egyszerű, fekete-fehéren le van írva. És mégsem olyan egyszerű. Alig telt el néhány év a föltámadás után, és máris másként értelmezték még az apostolok is, hogy mit kell megtartani, és mit nem, mi az elégséges, és mi szükséges.
„Vita támadt a hívek között. Néhányan ugyanis azt tanították, hogy a körülmetélés szükséges az üdvösséghez.” (Apcsel 15,1.)
Hallottuk az imént az első olvasmányból, az Apostolok Cselekedeteiből. A vita onnan indult ki, hogy a farizeusok nagyobb szigorúságot, több előírást akartak, így a mózesi zsidó törvények betartását is.
Amikor a pogányok beléptek az Egyházba, szükségszerűen felmerült a kérdés, hogy nekik is meg kell-e tartamok az ószövetségi törvényt, vagy elég-e az üdvösségre a Krisztusba vetett hit. Pál apostol következetesen hirdeti az Isten gyermekeinek szabadságát, s azért ő nem kötelezi a megtért pogányokat a régi teher hordozására. Így döntött az apostoli zsinat is, legföljebb azt kérte a megtért pogányoktól, hogy a békés egybeolvadás céljából legyenek tekintettel egyes zsidó hagyományokra.
Cserháti József egykor pécsi püspök írta néhány évtizeddel ezelőtt:
„Korom gyermeke vagyok. Élni szeretnék, nem pedig elméletekhez és szabályokhoz ragaszkodni. Nem a tanításodért, hanem magadért ragaszkodom hozzád. Úgy van, amint mondod: mert szeretlek, azért hallgatok rád. Szeretlek, mert érzem, te vagy az élet, és téged szeretni annyi, mint teljesebb életet élni.”
Akkor hát mi a minimum, mi a maximum, vagy mi az arany középút, amely által üdvözülhetünk, és itt a földön boldogok lehetünk.
Azt mindannyian tudjuk, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez. Urunk Jézus ezért adta tanítványainak a feladatot, hogy hirdessék az evangéliumot és kereszteljenek meg minden népet. Parancsot is adott: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást. Valamint az utolsó vacsorán ezt mondta: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Az oltár előtt 3 zsemle, az egyikhez egy alma, a másokhoz egy szelet sajt, és a harmadokhoz egy virsli tartozik. Valamint egy üveg víz. Ez egy nem fizikai munkát végző embernek a napi minimum szükséglete. Minden benne van, a vitamin, a fehérje, a rost anyag.
Ez egy minimum napi étkezés. Például egy átlag magyar kórházban az így tudományosan kiszámolt minimumot kapja a beteg. De ki hallott még olyat, hogy ennyivel elégedett lenne, minden látogató visz be neki valami finomat pluszban. És ki az, aki kibírná így, rántott hús, pizza, csoki, édesség, gyümölcs stb. nélkül. Ha minden nap, csak a minimumot ennénk?
Pedig a lelki életben nagyon sokan pont ezt tesszük, teszik sokan! Nincs meg a finom lelki édesség, a lelki táplálék. Sokaknak elmarad a napi ima, a napi lelki töltekezés. Nem találkoznak Jézussal az Oltáriszentségben, a szentáldozásban.
Előfordulhat a fordítottja, a maximalizmus is.
Remete Szent Antal Krisztus után jó száz évvel élt. Eladta mindenét, a sivatagba költözött remetének, hogy senki se zavarja, hogy minden parancsot jól meg tudjon tartani. Jézus azt is mondta, hogy szüntelenül imádkozzatok. Aztán hiányérzete támadt, hogy nem tökéletes: amikor alszik, amikor étkezik, amikor pihen, akkor nem tud imádkozni. Ő úgy oldotta meg a kérdést a lelkében, hogy nem is kell szüntelenül: jótékonykodik, ami pénzt keres, abból ad a szegényeknek, és kéri őket, amíg ő alszik, ők imádkozzanak helyette és érte.
Tehát nem akarok minimalista, sem maximalista lenni. Hol lehet az arany középút?
A táplálkozásban, mindenevő vagyok, de nem falánk és torkos.
A lelki életben nem azt mondom, hogyha az előírás a kötelező az évi egy gyónás és évi egy áldozás, akkor ez is elég. Azt sem mondom, hogy minden nap itt leszek a templomban, mert mindenkinek van munkája, feladata, amit el kell végeznie.
2000 ével ezelőtt az apostolok így fejezték be a vitát, így fogalmaztak: „A Szentlélek és mi magunk is úgy látjuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél.”
Mi kell a minimumon felül?
Most a ministránsok idehoznak az oltár elé egy másik asztalt is:
Rajta a Biblia.
A lelki táplálék első része a Biblia: a tanulás, az elmélyülés, az ima. Erről hallunk minden szentmise első részében. Nagyon fontos. Ha üres a lelkünk, nem tudunk másoknak miből szeretett adni. Előbb fel kell tölteni lelki tankunkat. Minden nap a lelki élettel.
De hát ennyit tudtak a régi emberek is, jóval Jézus előtt. Imádkoztak, böjtöltek, olvasták az ószövetségi Bibliát. És mégis el kellett jönnie Jézusnak, valami pluszt hozott.
Most a zsemlék és a víz mellé elhelyezünk egy jó 100%-os gyümölcslevet, és egy nagy tábla csokit. A Biblia mellé pedig a lelki kenyeret, az ostyát a tartóban, melyből hamarosan Szentostya lesz az átváltoztatás után.
Szent János Pál pápa híres mondata volt: „Az Egyház az Eucharisztiából él.”
Újra és újra szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben. Itt a földi világban, ahol mindent elkoptat az idő, szükséges megújítani hitünket, hitünkről szóló beszédünket: ehhez a biztosíték ez erőforrás az Eucharisztia nagy kincse.
Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza, az Eucharisztia nem a tökéletesek kiváltsága. Ezen a földön senki sem tökéletes, Isten irgalma folytán kaphatjuk vissza a kegyelmi állapotot a gyónásban, hogy újra szentáldozáshoz járulhassunk.
Nekünk katolikusoknak van egy igazi kincsünk, ami a többi kereszténytől megkülönbözteti bennünket, az Eucharisztia. Az a hit, hogy Jézus Krisztus testestül-lelkestül, istenségével és emberségével, valóságosan jelen van nemcsak a szentmisében, hanem az Oltáriszentségben is.
Vannak, akik a szentáldozásban nem vehetik őt magukhoz: mert nem katolikus keresztények, például a református, evangélikus testvéreink. Ők nem vallják a Katolikus Egyház teljes hitét, ezért nem áldozhatnak. Vannak, akik tartósan nincsenek kegyelmi állapotban, mert elváltak és újraházasodtak, és így nem az egyház törvényei szerint élnek. De ő előttük is nyitva áll, az úgynevezett lelki áldozás: amikor felmutatom a Szentostyát, lélekben találkozhatnak Jézussal. Valamint, templomunk kapuja is nyitva áll számukra, és a szentségimádás lehetősége például minden pénteken a sekrestyében.
Akik viszont ide járulhatunk az Oltáriszentséghez, akik Jézus valóságos testével és vérével táplálkozunk és élünk a lehetőséggel, a lelki táplálékban erőforrást kapunk. Ezenkívül mindannyian imádhatjuk őt az Oltáriszentségben, és ekkor is megtapasztalhatjuk az életükben jelenlétét, gyógyítását, erejét és békéjét.
Befejezésül híres szenteket idézek, olyanokat, akik nem tudtak a lelki táplálék, az eukarisztia nélkül élni!
Az ő példájuk számunkra is adhat iránymutatást:
Lisieux-i Kis Szent Teréz: Hogyha a világ tudatában lenne az Oltáriszentség értékének, a templomok bejáratain betóduló tömeget, a rend őreinek kellene feltartóztatnia!
Vianney Szent János: Ne mondjátok, hogy bűnösök vagytok és ezért nem mertek szentáldozáshoz járulni. Ez olyan mintha azt mondanátok, hogy túlságosan beteg vagyok, és ezért nem akarom sem az orvost, sem az orvosságot.
Szent Iréneusz mondja: Az Oltáriszentség a halhatatlanság kenyere.
A szent Eucharisztia legyen számunkra is fényünk és életünk, a bennünk megvalósuló „Emmánuel, azaz velünk az Isten.” aki táplál, erősít, lelki békét és boldogságot ad! Ámen.
Felnőtteknek:
Bevezető
Az élet kemény küzdelem. Gond a kenyérkereset. Így könnyen előfordul, hogy keveset törődünk az istenes dolgokkal, megfeledkezünk Istenről és beletemetkezünk a mulandó javak harácsolásába. A földiektől várunk létbiztonságot, békét és nyugalmat.
A mai evangéliumban Jézus kifejezetten felhívja figyelmünket arra, hogy az igazi békét és nyugalmat csak akkor találjuk meg, ha követjük tanítását és szeretetben élünk.
Vajon honnan származnak bennünk a többször feltörő szorongások, aggodalmak, kétségek és keserűségek? Talán keveset törődünk Krisztus tanításával és a szeretet parancsának gyakorlásával?
Beszéd felnőtteknek:
Kedves Testvérek!
Azt hallottuk Jézustól a mai evangéliumban: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat. és így folytatja Jézus: „Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat.”
Ez nagyon egyszerű, fekete-fehéren le van írva. És mégsem olyan egyszerű. Alig telt el néhány év a föltámadás után, és máris másként értelmezték még az apostolok is, hogy mit kell megtartani, és mit nem, mi az elégséges, és mi szükséges.
„Vita támadt a hívek között. Néhányan ugyanis azt tanították, hogy a körülmetélés szükséges az üdvösséghez.” (Apcsel 15,1.)
Hallottuk az imént az első olvasmányból, az Apostolok Cselekedeteiből.
A vita onnan indult ki, hogy a farizeusok nagyobb szigorúságot, több előírást akartak, így a mózesi zsidó törvények betartását is.
Amikor a pogányok beléptek az Egyházba, szükségszerűen felmerült a kérdés, hogy nekik is meg kell-e tartamok az ószövetségi törvényt, vagy elég-e az üdvösségre a Krisztusba vetett hit. Pál apostol következetesen hirdeti az Isten gyermekeinek szabadságát, s azért ő nem kötelezi a megtért pogányokat a régi teher hordozására. Így döntött az apostoli zsinat is, legföljebb azt kérte a megtért pogányoktól, hogy a békés egybeolvadás céljából legyenek tekintettel egyes zsidó hagyományokra.
Cserháti József egykor pécsi püspök írta néhány évtizeddel ezelőtt:
„Korom gyermeke vagyok. Élni szeretnék, nem pedig elméletekhez és szabályokhoz ragaszkodni. Nem a tanításodért, hanem magadért ragaszkodom hozzád. Úgy van, amint mondod: mert szeretlek, azért hallgatok rád. Szeretlek, mert érzem, te vagy az élet, és téged szeretni annyi, mint teljesebb életet élni.”
Akkor hát mi a minimum, mi a maximum, vagy mi az arany középút, amely által üdvözülhetünk, és itt a földön boldogok lehetünk.
Azt mindannyian tudjuk, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez. Urunk Jézus ezért adta tanítványainak a feladatot, hogy hirdessék az evangéliumot és kereszteljenek meg minden népet.
A megbízás nélkül tanító júdeai keresztények egykoron zavart okoznak Antiochiában. Csak Egyházunk megbízásából tanító keresztényekre hallgassunk. Keresztény tanításunkban, olvasmányunkban irányadó az Egyházi Tanítóhivatal.
Öntudatos katolikus, mindenben a Szentszék döntéseihez igazodik. Számára az apostoli Szentszék a hit tisztaságának őre, Krisztus szavainak hiteles magyarázója.
Az Egyházi Tanítóhivatal fölött a Szentlélek őrködik. Nemcsak a csalatkozhatatlan („ex cathedra”) döntéseket kell elfogadnunk, de tisztelettel kell tekintenünk a Szentszéktől származó irányelvekre is.
Az apostoli levél döntéseit sem szó szerint kell ma megtartanunk, mert már nem kell tekintettel lennünk a zsidókra az étkezési előírásokban. A szelleme azonban lekötelez: a szeretet mindig alkalmazkodik, ha nincs elvfeladásról szó.
Szentatyánkat, Ferenc pápát szeretném idézni:
„Krisztus nélkül arra vagyunk ítélve, hogy a maga gondjaival a mindennapi fáradozás és a jövőtől való félelem uralkodjon rajtunk. Az Úrral való vasárnapi találkozás viszont megadja az erőt, hogy bizakodva és bátran éljük meg a jelent, és reménykedve haladjuk előre. Mi, keresztények ezért megyünk misére, hogy találkozzunk az Úrral vasárnap, az eucharisztikus ünneplésben.
A szentségi egyesülés a feltámadt és örökké élő Jézussal elővételezi az alkonyt nem ismerő vasárnapot, amikor nem lesz többé gürcölés, sem fájdalom, sem gyász, sem könny, hanem csak annak öröme, hogy teljesen és örökre az Úrral élhetünk. A vasárnapi mise erről a boldog pihenésről is beszél nekünk, arra tanít, hogy a mindennapi taposómalomban bízzuk magunkat a mennyei Atya gondviselésére.
Mit válaszolhatunk annak, aki azt mondja, nem érdemes misére menni, még vasárnap se, mert csak az számít, hogy helyesen éljünk, szeressük felebarátainkat? Igaz, hogy a keresztény élet milyenségét azon lehet lemérni, mennyire vagyunk képesek szeretni, ahogyan Jézus mondta: "Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" (Jn 13,35). De hogyan valósíthatnánk meg az evangéliumot, ha nem merítjük az ehhez szükséges erőt vasárnapról vasárnapra az eucharisztia kimeríthetetlen forrásából? Nem azért megyünk misére, hogy adjunk valamit Istennek, hanem hogy megkapjuk tőle, amire ténylegesen szükségünk van. Erre emlékeztet az Egyház imája, amely ekképpen fordul Istenhez: "A te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik" (Misekönyv, közös prefáció IV.).
Mit mondhatunk hát, miért menjünk misére vasárnap? Nem elég azt válaszolni, hogy az Egyház parancsa; ez segít megőrizni értékét, de önmagában nem elég. Nekünk, keresztényeknek azért van szükségünk arra, hogy részt vegyünk a vasárnapi misén, mert egyedül Jézus kegyelmével, az ő bennünk és köztünk való jelenlétével tudjuk teljesíteni parancsát, és csak így tudunk az ő hiteles tanúivá válni.” Tanítja Ferenc pápa.
Szent János Pál pápa híres mondata volt: „Az Egyház az Eucharisztiából él.”
Újra és újra szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben.
Itt a földi világban, ahol mindent elkoptat az idő, szükséges megújítani hitünket, hitünkről szóló beszédünket: ehhez a biztosíték ez erőforrás az Eucharisztia nagy kincse.
Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza, az Eucharisztia nem a tökéletesek kiváltsága. Ezen a földön senki sem tökéletes, Isten irgalma folytán kaphatjuk vissza a kegyelmi állapotot a gyónásban, hogy újra szentáldozáshoz járulhassunk.
Nekünk katolikusoknak van egy igazi kincsünk, ami a többi kereszténytől megkülönbözteti bennünket, az Eucharisztia. Az a hit, hogy Jézus Krisztus testestül-lelkestül, istenségével és emberségével, valóságosan jelen van nemcsak a szentmisében, hanem az Oltáriszentségben is.
Vannak, akik a szentáldozásban nem vehetik őt magukhoz: mert nem katolikus keresztények, például a református, evangélikus testvéreink. Ők nem vallják a Katolikus Egyház teljes hitét, ezért nem áldozhatnak. Vannak, akik tartósan nincsenek kegyelmi állapotban, mert elváltak és újraházasodtak, és így nem az egyház törvényei szerint élnek. De ő előttük is nyitva áll, az úgynevezett lelki áldozás: amikor felmutatom a Szentostyát, lélekben találkozhatnak Jézussal. Valamint, templomunk kapuja is nyitva áll számukra, és a szentségimádás lehetősége például minden pénteken a sekrestyében.
Akik viszont ide járulhatunk az Oltáriszentséghez, akik Jézus valóságos testével és vérével táplálkozunk és élünk a lehetőséggel, a lelki táplálékban erőforrást kapunk. Ezenkívül mindannyian imádhatjuk őt az Oltáriszentségben, és ekkor is megtapasztalhatjuk az életükben jelenlétét, gyógyítását, erejét és békéjét.
Befejezésül a Katolikus Egyház Katekizmusából szeretnék idézni.
„Krisztus, amikor ebből a világból átment az Atyához, az Eucharisztiában nekünk adta a dicsőség zálogát: a szent áldozatban való részesedés a Szívéhez tesz hasonlóvá, fönntartja erőinket a földi élet zarándokútján, ébren tartja bennünk az örök élet vágyát, és már most egyesít a mennyei Egyházzal, a Boldogságos Szűzzel és az összes szentekkel.” (KEK 1419)
Ezt a személetet, ragaszkodást adja meg mindnyájunknak Urunk Jézus a vele való találkozásban. - Ámen!