B év Vízkereszt 2024
Bevezető:
A katolikus egyházunk január 6-án ünnepli Jézus Krisztus megjelenésének ünnepét, Vízkeresztet. Három eseményre is emlékeztet ez az ünnep: a napkeleti bölcsek imádására, Jézus megkeresztelkedésére a Jordán folyóban, és Jézus első csodájára a kánai menyegzőn.
Vízkereszt hagyományos elnevezése, az epifánia görög megjelenés szóból származik, és a Szentírásra utal vissza. Az Ószövetségben Isten különféle módokon nyilvánítja ki önmagát az embereknek, ahogy megjelenik Mózesnek az égő csipkebokorban vagy a tűzoszlop képében, vagy ahogy prófétái által szól hozzánk. Az ószövetségi ígéretek Jézus Krisztusban teljesednek be, amikor Isten emberré lesz. Vízkereszt ünnepe emlékeztet minket arra, hogy Jézus Krisztusban Isten megjelent közöttünk és elhozta nekünk az üdvösséget.
Most először is vizet szentelek, a mai szentmisében a szenteltvízzel való meghintés lesz a bűnbánati szertartás.
Beszéd:
A Vízkereszt ünnepe először is arra emlékeztet bennünket, hogy lám, a pogányokhoz is eljutott a Megváltó születésének örömhíre. Máté evangéliumában az imént így olvastuk: „íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe” (Mt 2,1), akik a betlehemi csillag által vezéreltetve jöttek keletről Júdeába, hogy az újszülött kis Jézusnak kifejezzék hódolatukat: aranyat ajándékoztak a Királynak, tömjént az igaz Istennek és mirhát a szenvedő Emberfiának, a Messiásnak. Az ajándékok előrevetítik Jézus titulusait, amelyekkel az evangéliumban találkozunk. A királynak kijáró tisztelet jeléül aranyat hoznak neki, hiszen Jézus királyi sarj, Dávid király leszármazottja (Mt 1,1). Második eljövetelekor királyi dicsőségében fog megjelenni, ő a Királyok Királya és Urak Ura (Jel 19,16). A második ajándék, a tömjén leginkább a főpapnak kijáró papi ajándéknak számított. A Zsidókhoz írt levél nevezi Jézust főpapnak (Zsid 4,14). A harmadik ajándék, a mirha, amely több alkalommal is megjelenik a Bibliában, akár illatszerként (pl. Eszt 2,12), akár orvosságként (pl. Ter 37,25–27), a fájdalom enyhítésére is szolgált. Jézusnak a kereszten ezt akarnak adni: „Mirhával kevert bort adtak neki inni, de nem fogadta el” (Mk 15,23). Jézus halála után a bebalzsamozásához is ezt az anyagot használták (Jn 19,39). Jézus tehát király, főpap és a szenvedő Emberfia, a Messiás is.
Egyházunk zarándok egyház, úton levő egyház.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” – mondják a bölcsek. A hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől úgy jelenik meg a Szentírásban, mint útra kelés, exodus, kivonulás. Legtöbbször fizikai helyváltoztatással is jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
Ahogyan Ábrahám elindul az Ígéret földjére, vagy Mózes vezetésével a nép kivonul Egyiptomból a Szentföldre, vagy Dávid ott hagyja a nyáját, és az Úr meghívására megy Jeruzsálembe: ez mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseménye. A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat és biztosat, és útra kell kelni, ki tudja, hová. Például egy fiatalnak arra kell felkészülnie, hogy kb. 24-25 éves korában el kell költöznie otthonról, szüleitől. Ha még nincs hiteles párja, akkor egyedül. Ez úgy hiszem nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság, hanem egyfajta belső parancs, mint amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, és már indul is, minden akadályt legyőzve, ha kell, hegyeken át. És nem csak egy fiatal önálló életére vonatkozik, hanem egy benső hang, ami hívhat új munkahelyre, párválasztásra, de akkor eredményes, ha az alapja a hit: hogy találkozzék azzal, aki lelkiismeretében hívta. De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, megyünk, és egyszer csak eltűnik a csillag. Bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább, nem tudunk dönteni. Meg kell állni ilyenkor, és megvizsgálnunk: nem arról van-e szó, hogy lelkünket valami más kezdi betölteni, valami pótcselekvés, ami eltakarja szemünk elől a csillagot? A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés: hiúság, önelégültség, karrierizmus? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? Az autóban a GPS azt mondja, ha eltévedtünk: újratervezés. Ezért, ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. Ismét feltűnik a csillag, és mi, akárcsak a napkeleti bölcsek, megörülünk. Sok esetben úgy van, hogy csak külső kényszerből vagy számításból eredtünk útnak. Nem is akartunk igazából találkozni Jézussal, csak szüleink erőltették a templomba járást, vagy megtetszett egy közösség, egy imacsoport, egy gitáros kórus, egy nyári tábor, egy jó életforma, netán hasznot reméltünk attól, hogy vallásosnak mutatjuk magunkat. Ha hiszel Isten kegyelmi erejében, akkor tévút után sem kell feladnod: mert Urunk a rosszat is képes átformálni és megtölteni belső vonzással, felragyogtatni a csillagot olyan ember előtt is, aki nem kereste. Ha pedig kincsek nélkül indultál útnak, kis csend és ima után észreveheted, hogy mégis van valamid, amivel hódolhatsz az isteni Gyermek előtt: értelmeddel, akaratoddal és érzelmeiddel, melyek Betlehembe érve a hit, a remény és a szeretet ajándékaivá alakulnak.
Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy akadt néhány férfi és nő, aki elindul az úton, és fölfedezi életében a megtestesülés megrendítő tényét. Meglátja az értünk gyermekké, és a kereszten tiszta áldozattá lett Isten Fiát, és benne Istenünk irántunk való gyöngéd szeretetének véghetetlen valóságát. Aki így indul el az úton, az elmondhatja Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát”.
Vízkereszt ünnepe megmutatja nekünk, hogy Isten minden emberhez elküldte Fiát, hogy a megváltó Jézus születésével elhozza számunkra az üdvösséget, a boldog örök élet reményét.
Urunk Istenünk!
Kérünk a mai ünnepen, hogy meglássuk a jó utat, és merjünk elindulni rajta. Vegyük észre a jó, helyes jeleket, amelyek által vezetni akarsz bennünket.
És végül segíts, hogy ne csak a mai ünnepen, de ezentúl is úgy éljünk, hogy mindakkor, amikor szükséges, megláthassuk életünkben kegyelmi ajándékaidat! Úgy legyen! Ámen!
B év Urunk keresztsége 2024
Márk evangéliumában a keresztséggel kezdődik Jézus története. Ő nem beszél a születésről, a gyermekkor eseményeiről. Úgy látszik, Jézus megértése, küldetésének megrajzolása szempontjából nem tartotta olyan fontos mozzanatnak, amiről írnia kellett volna. A kezdet, az igazi elindulás itt a Jordán parti jelenetben történik meg. Itt álljunk meg egy pillanatra: Most közvetlenül karácsony után, amikor a Megváltó születését ünnepeltük, itt áll előttük a felnőtt. A fiatal názáreti férfi, aki először megkeresztelkedik, hogy azután elinduljon tanítani. A karácsonyt az ember át tudja formálni a maga képére és hasonlatosságára. Hiszen a betlehemi kisded, az aranyhajú Jézuska olyan aranyos és megindító. Ezzel a megtestesülés igazi lényegéről oly könny áttérni a mellékesre, a lényegtelenre. Itt azonban a Jordán-folyóban álló, mélységes komolyságú és küldetéstudatú férfi képétől csillagfénynyi távolságra áll minden kisgyerekes kísérlet. Isten egyetlen és nagyon szeretett felnőtt Fia elől már nem lehet kitérni, Őt nem lehet elbagatellizálni, legfeljebb nemet lehet mondani rá és tanítására, ha nem akarjuk Őt elfogadni. A betlehemi kisdedből még nagyon szép díszletet csinálhatunk kényelmes, megszokott életünkhöz. A Jordán folyóban megkeresztelkedő Jézus azonban nem a megszokotthoz akar asszisztálni, hanem ki akar lendíteni a kényelemből. Újra és újra felszólít, önvizsgálatra késztet bennünket. Hogyan élünk, mire használjuk az életünket? Érzünk-e magunkban valamiféle küldetést, vagy lemondóan legyintünk?
Megkeresztelkedésével Jézus különösképpen hangsúlyozta közösségvállalását a bűnös emberrel. Olyan közösségvállalás ez, amely nélkül Jézus légüres térbe került volna. Nem felülről akarta elmondani nekünk, kisembereknek a Mennyei Atya üzenetét, hanem közénk állva, vállalva a meg nem értést, a kiszolgáltatottságot. Nem akarta, hogy Vele szemben kifogásként azt hozzuk fel: Könnyű volt neked! Bárcsak élnéd a mi életünket, amelyben minden fennkölt eszmét kikezd a gyengeség, a bűn, a hétköznapok taposómalma! Jézus megkeresztelkedésének el nem hanyagolható mozzanata a Lélekkel való betöltődése. Egy olyan vállalkozáshoz, amelyhez Jézus hozzákezdett, a Lélek hatékony közreműködése kellett. A mi helyzetünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy a mi életünkben is szoros összefüggés van a küldetésvállalás és a Lélek közreműködése között. Abban a hitben élni, hogy mi is birtokoljuk a Lelket keresztségünk és bérmálkozásunk révén, de közben eszünk ágában sincs küldetést vállalni, tévhit, önbecsapás. Viszont a Lélek hatékony munkáját rögtön megérezzük, hogyha a Jordán folyóban megkeresztelkedő Jézus küldetésében akarunk járni.
De mennyire lényegesen több a jézusi keresztség, mint a jánosi keresztség! Márpedig mi az előbbiben részesültünk, idézzük hát fel a mai ünnep alkalmából – a teljesség igénye nélkül –, mi minden jutott ennek révén birtokunkba, vagyis a három legkiugróbb gyümölcsöt!
- Legelsősorban maga a Szentlélek, az Isten 3. személye, akinek vezetésével az istenszerető ember az életét végigéli, akit a történet szerint nem is ismerhet az, aki nincs megkeresztelve.
- Azután nyilvánvaló, hogy Jézus szőlőtőkéről és szőlővesszőkről szóló hasonlatát is a keresztelésre kell alkalmazni. Ez alkalommal történik velünk az, ami a vesszővel akkor, amikor a tőkébe ojtják: szerves, organikus egységben leszünk Jézussal, Szent Pál szerint egyetlen, titokzatos egységet alkotunk vele.
- Végül a keresztség az a szentség, amely jelzi, hogy az Atyaisten a saját egyszülött Fia mellé bennünket is gyermekévé fogadott. – Íme, birtokoljuk az egész Szentháromságot! Jó lenne, ha ezt a felfoghatatlan kitüntetést minél sűrűbben tudnánk eszünkbe idézni, és egész életviselkedésünkkel, ennek – akár súlyos áldozatok árán is – Isten szándéka szerinti berendezésével kimutatni hálánkat Isten ajándékozó szeretetéért.
Urunk Jézus elfogadja a külső jeleket és formákat. A Jordán-folyóban Keresztelő János belemerítette őt a vízbe. A mai ember sokszor idegenkedik a külső formáktól és szertartásoktól. Azt gondolják, hogy azok fölöslegesek. Talán nekünk is kiüresedtek szertartásaink? Ha szertartásainkat tartalommal és lelkiséggel töltjük meg, akkor a formák is megelevenednek és mondanivalót hordoznak. A reánk kiáradó Lélekkel kell azokat megtöltenünk. Nekünk is szükségünk van arra, hogy reánk is leszálljon a Lélek, és megerősítsen, megelevenítsen és átjárjon bennünket. Erősítsen, lelkesítsen és kimozdítson bennünket tespedtségünkből, közönyünkből és lélekfásultságunkból. Kérjük és köszönjük meg a Léleknek reánk való kiáradását!
A mai ünnepre befejezésül Vianney Szent Jánost idézem:
„Mi akadályozhat minket abban, hogy igazán keresztényekké váljunk? A megfontolás hiánya. Az, aki nem száll le önmagába, nem is tudja, mit tesz. Megtisztulásunk legnagyobb akadálya ez. Ahhoz, hogy egyesülhessünk Istennel, meg kell, hogy beszéljük vele mindennapi dolgainkat.”
Egy csendes percben így gondolkodjon el mindenki a saját keresztségén: ki keresztelt meg téged, melyik pap, akinek hálás kell legyél. Ki volt a keresztszülőd? Megköszönted már neki? Kinek a nevét kaptad a szent keresztségben, aki a védőszented? Szoktad az ő égi közbejárását, segítségét kérni? ……