A év évközi 31. vas. 2017 - Mt 23,1-12
Bevezető:
„Bár tanítják, de tetté nem váltják.” Halljuk majd a mai evangéliumban Jézus megjegyzését a farizeusokról.
A vezető, a tanító, a mester, példamutatással, és nem kegyes beszédekkel oktat, ez a mindenkori tanulság Jézus intéséből. Érdekes módon a magas erkölcsi normák fitogtatását, hivalkodó mutogatását a kettős morál jeleként értelmezi. Nem tudni, hogy e hiú magamutogatás volt előbb, vagy az egyidejű törvénysértés szívükben, de az nyilvánvaló, hogy ez egyazon érme két oldala. Nekünk pedig intés: ha kísértést érzünk másokat kioktatni, a parancsokat és szabályokat lobogtatva, jobb, ha alázatosan magunkba fordulunk, és felhagyunk vélt erkölcsi felsőbbrendűségünk fitogtatásával.
Kedves testvérek!
Egy a ti tanítótok, a Krisztus! Hallottuk a mai evangéliumban.
Senkit se hívjátok „Rabbinak” vagy „Tanítónak” és „Atyának”. Egyetlen igazi Mesterünk, Tanítónk és Atyánk van – az Isten!
Miért mondja ezt Jézus? Ő a bálványimádás ellen beszélt – arról, hogy a teremtményt sokszor a Teremtő elé helyezzük. A bálvány lehet egy tárgy, mint például az autó, az otthon vagy a bankszámla. És ahogy Jézus jelzi, bálványozhatunk emberi lényeket: mestereket, tanítókat, atyákat - nem beszélve a sportolókról, a színészekről, politikusokról és tudósokról.
„Egy a ti tanítótok, a Krisztus.”
A művészek és bizonyos szakemberek körében a mester elnevezés jelzi, hogy az illető kinek az iskolájában tanult, ezzel büszkélkedik, és ez szerepel egy referencia elején. De a mester-tanítvány kapcsolat még fontosabb volt Jézus korában, amikor nem voltak könyvek, és minden bölcsességet szóban adtak át.
Egy valamiben azonban Jézus magatartása egészen más volt, mint az akkori mesterek viselkedése. A tanítvány azzal fizetett a mesternek, hogy szolgálta őt, különböző dolgokat megtett, amit egy fiatal egy idősnek, megtehet, például felszolgált neki, az étkezéskor.
Jézus esetében pont az ellenkezője volt igaz: Ő volt, aki szolgálta tanítványait, és mosta meg lábukat. És Ő nem olyan tanító, mint aki „beszél, de nem teszi meg, amit tanít”. Nem kért semmi olyat tanítványaitól, amit Ő maga nem tett volna meg. Teljesen eltért azoktól, akiket a mai evangéliumi szakaszban megdorgált, mert „súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és tesznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandóak mozdítani rajta.” Ő nem olyan, mint a közlekedési útjelző tábla, amely mutatja az irányt, de maga egy centimétert sem mozdul. Ezért Jézus valójában elmondhatta: „Tanuljatok tőlem!”
Hadd világítsam meg egy példával, hogy mi a bálványimádás. Nem én találtam ki, hanem Szent Ágostontól való. Szent Ágoston egy ifjú lányról beszél, akinek jegyese gyűrűt ajándékoz. A gyűrű bámulatos, a fiatalember boldog, hogy a lány annyira szereti azt. Ő pedig természetesen meg akarja mutatni barátnőinek. Nos, annyira megszereti a gyűrűt, hogy fontosabb lesz annál, aki neki ajándékozta. Amikor a fiatalember rájön, hogy a lány jobban szereti a gyűrűt, mint őt, elveszíti boldogságát. Amikor pedig látja, hogy a lány arra használja a gyűrűt, hogy társai irigykedjenek rá és maguknál többre tartsák, még boldogtalanabb lesz. Ezért haragra gyullad. „Szeretetem jeleként adtam neki a gyűrűt, nem pedig azért, hogy lenézzen másokat.”
Szent Ágoston azt mondja, hogy valami hasonló történik Isten és mi közöttünk. Isten ajándékokat adott nekünk, szeretetének jeleként. Azt szeretné, hogy örüljünk az ajándékoknak és legyünk hálásak azokért. De nem önmagukért adta csupán az ajándékokat vagy azért, hogy jobbaknak gondoljuk magunkat másoknál. Mint egy jegygyűrű, úgy Isten minden adománya a szeretet jele, amely Hozzá vezet. S ha ez nem történik meg, az már bizonyos módon bálványimádás.
A bálvány persze nem csak valami tárgy, hanem egy ember is lehet. Ha valaki fontosabb nekem, mint Isten, azt bálvánnyá teszem. Jézus példájával élve, valaki lehet egy jó mester, jó tanár. Úgy érzed, hogy egész nap tudnád hallgatni. A kérdés az, hogy a tanár magához vezet téged, vagy valami nála nagyobbra? Egy jó tanár nem köti magához a tanítványt. Inkább megtanítja a diáknak, hogy szokja meg a tanulást, legyen benne érdeklődés és érzék a csoda iránt. S a tanulás szeretete végül az illetőt Istenhez vezeti.
Jézus drámai nyelvet használ, hogy figyelmeztessen a bálványimádás minden formáira – beleértve azt is, hogy egy személyt bálványozunk. És emlékezteti a tanítókat, doktorokat, atyákat, hogy az ő rendeltetésük, hogy elvezessenek másokat az igazi Tanítóhoz, az igazi Doktorhoz, az igaz Atyához.
Mi a mai evangélium tanulsága a számomra?
A hitelesség Jézusnál a tanítás és az élet minden területén a legteljesebb szinkronban van. Az Ő tanításába nem köthettek bele életvitele miatt. Sajnos nálunk ez már nincs így, miként a zsidó írástudók esetében sem volt így. Jézus előbb tudatosítja hallgatóiban a kettősséget tanítás és életvitel között. Azután nyomban állást foglal a tanítás megtartása és a lemaradt életvitel nem-utánzása mellett. „Mondják, de nem teszik”. Noha helytelen, mégsem mondja Jézus, hogy ne hallgassatok rájuk. Ellenkezőleg. Aki az igazságot mondja, annak tanítását akkor is meg kell tartanunk, ha élete talán csúfot űz ebből. Óriási a kísértés mindannyiunk számára, hogy az eszményt rendszerint másokon akarjuk bevasalni. Könnyen észrevesszük másokban a farizeusi lelkületet és felháborodunk az ilyen magatartáson. De vajon észrevesszük-e a bennünk élő farizeust?
Nehéz az ilyen lelkületet magunkévá tenni? Bizonyára igen. Befejezésül Origenész ókori egyházatya imáját hívom segítségül.
Uram Jézus! Tedd kezedet a szememre, hogy elkezdjem tisztán látni nem csak a látható, hanem a láthatatlan dolgokat is. Nyisd meg szememet, hogy ne a jelenbe, hanem a jövőbe tekintsek. Tedd szívem tekintetét átlátszóan tisztává, hogy lélekben Istent szemléljem. Ámen.
Találtam egy érdekes írásmagyarázatot a mai evangéliumhoz:
Mózes székében ülnek - Mt 23:1-12
Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ,,Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg -- de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.
Van egy kollegám, akinek el szoktam kérni néha az irodáját, amikor bizonyos programokat nem bonyolíthatunk le a miénkben. Az íróasztalánál egy szép, kényelmes, bőrhuzatú, fekete, forgó karosszék áll. Amikor beleülök, mindig mosolyogva figyelmeztet: Ez a szék kényelmesnek látszik, de a látszat csal... Igen, sokan megkívánnak bizonyos főnöki, igazgatói, főpapi székeket, de nem tudják, hogy mit kívánnak. Mindenki maga tudja, hogy mennyire kényelmes az ő széke. Sok szék egyáltalán nem kényelmes, hanem inkább olyan, mintha egy szöges, kínzó-trónus, mintha Dózsa György felforrósított vas-trónusa lenne.
Mózes széke az Ószövetségben
Hol volt Mózes széke? A fáraó udvarában? Hiszen onnan elmenekült, mert megölt egy egyiptomi katonát. Midián pusztájában? Hiszen ott csak egy pásztor volt és sátorban, a földön ült. A pusztában? Hiszen ott csak egy botja volt. Egyetlen-egyszer ült Mózes a nép előtt és akkor is csak egy kövön:
(Kiv 17:11-12) Valahányszor aztán Mózes felemelte kezét, győzedelmeskedett Izrael, ha azonban egy kissé leeresztette, Amalek kerekedett felül. Mózes keze azonban elfáradt. Fogtak tehát egy követ, és odatették alá. Ő ráült, Áron és Húr pedig kétfelől felemelve tartották a kezét. Történt aztán, hogy keze nem ernyedt el naplementéig...
Mózesnek nem volt széke, nem volt trónja, nem volt háza, sőt, még egy darab földje sem volt. Az ígéret földjét is csak a hegy tetejéről pillanthatta meg, de rá nem léphetett. Mózes széke az ő prófétai küldetése volt. Ez a szék vitte őt életében. Mózes székét a csipkebokor tüzében kovácsolták (Kiv 3:2-4) és az nem volt egy kényelmes szék. Nem a hatalom és az erő széke volt, hanem a gyengeség és az alázat széke.
(Szám 12,3) Mózes azonban nagyon alázatos ember volt, alázatosabb, mint bárki a földön.
Mózes küldetése hatalmas volt. Amint Ábrahám, a hit szerint, az ő fiát feláldozó (Ter 22:10) mennyei Atyát jelenítette meg, úgy Mózes, az eljövendő Prófétát, Isten Fiát, a második isteni személyt jelenítette meg:
(MTörv. 18: 17-19) Erre így szólt hozzám az Úr: "Helyesen beszéltek. Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből, mint téged, neki adom ajkára szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki." Ha valaki nem hallgat szavaira, amelyeket az én nevemben hirdet, akkor magam leszek, aki számadást kérek attól az embertől.
Mózes székét az írástudók és a farizeusok örökölték, akik a vezetést, a tanítást és a hatalmat gyakorolták Izrael körében. Ők örökítették át Mózes székét az Újszövetségbe.
Mózes széke az Újszövetségben
Az Ószövetség Mózesen alapszik, aki által az Úr átadta a törvényt Izraelnek. Az Újszövetség Jézus Krisztuson alapszik, akit már Mózes megjövendölt, és aki nem azért jött, hogy érvénytelenné tegye a törvényt, hanem hogy betöltse azt.
(Mt 5:17) "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.
Tehát, amint a törvény nem vált érvénytelenné, úgy Mózes széke sem múlt el, hanem beteljesedett, isteni formában, Jézus Krisztus széke és Őáltala, az apostolok széke formájában. Az Úr Jézus részesítette az apostolokat az Ő székében, amikor átadta nekik a kulcsok hatalmát (Mt 16:19; 18:18). Ahogyan Mózesnek nem volt földje, háza, széke, úgy az Úr Jézusnak sem volt háza, földje vagy széke itt a földön. Az ő széke az Ő küldetése volt (Mt 15:24) és a mennyben megígért helye (Mt 20:21). Hasonlóképpen az apostoloknak is.
(Mt 8:20) Jézus így válaszolt: "A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania."
(Mt 19:28) Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett.
Amint az írástudók és a farizeusok átörökítették Mózes székét Izrael körében nemzedékről-nemzedékre, úgy az apostolok székeit is átörökítik az apostolutódok, vagyis a püspökök, nemzedékről-nemzedékre. A püspökök megbízottjai az újszövetségi presbiterek és a diákónusok, akik a mai papok és diákónusok. Ők, a püspökök megbízásából, ugyancsak az apostolok székeit képviselik. Ezeket a székeket nem a templomokban kell keresnünk, hanem az apostolutódok küldetésében. Ezek a székek is kényelmetlen székek, mintegy forró, szöges vasból készített székek. Akinek kényelmes ez a szék, annak nincs hivatása. S ha valakinek nincs hivatása, hogyan lehetne küldetése...
Mózes széke a mi életünkben
Amint mindnyájan részesülünk Jézus Krisztus királyi papságában és prófétaságában, úgy mindnyájan részesülünk az ő székében is. Tehát visszavezetve az Ószövetségre, Krisztusban, mi pogányok ivadékai is, bizonyos értelemben, részesülünk Mózes székében.
(Szám 11:29) Mózes így válaszolt: "Tűzbe jössz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!"
(1Pét 2,9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.
(1Kor 14:5) Szeretném, ha mindnyájan szólnátok az elragadtatás nyelvén, de még inkább azt, hogy prófétáljatok, hiszen aki prófétál, az nagyobb annál, mint aki az elragadtatás nyelvén szól, hacsak szavait meg nem magyarázza, hogy az Egyház is épüljön rajta.
(Róm 11:24) Ha téged ugyanis levágtak a természetes vad olajfáról, s a természet rendjén felülemelkedve beoltottak a nemes olajfába, mennyivel inkább beoltják majd azokat saját olajfájukba, akik természet szerint is oda valók.
Ha nekünk is részünk van Mózes székéből (Krisztusban, tehát Krisztus székéből és az apostolok székéből), akkor nekünk is vállalnunk kell ennek a széknek a szögeit, forróságát ebben a világban, azzal a tudattal, hogy annak dicsősége a mennyben van. Nagyon téved az az ember, bármilyen hivatása is legyen, aki azt gondolja, hogy az evilági széke kényelmes lehet, dicsőséget hozhat neki vagy visszaélhet vele. Az ilyen nem nyeri el az örök székét a mennyben. Nekünk mindig erre a székre kell tekintenünk, nem az emberre, aki benne ülve vétkezik. E székben magát Jézus Krisztust kell látnunk, aki az első és az utolsó, a kezdet és a vég, az alfa és az ómega (Jel 22:13), Dávid fia és Ura (Mt 22:45), Mózes székének és Dávid trónjának alapja és beteljesítője. Az Egyház tanítását tartsuk meg, de a rossz szolga életpéldája mellett tekintsünk el.
Ima: Uram Jézus, hálát adok neked, hogy a tied lehetek és részesülhetek dicsőségedben. Kérlek, add, hogy soha meg ne feledkezzek arról a székről, amelyet számomra készítettél a mennyben. Ámen.
https://igehasogato.blogspot.hu/2013/02/mozes-szekeben-ulnek.html