Évközi 30. vasárnap C év Lk 18,9-14
Kedves Testvérek!
A mai evangéliumhoz fűzött beszédnek azt a címet adtam: - a korrekt hívő, azaz a téves hálaadás.
XVI, Benedek pápa mondta néhány éve:
„A pusztán korrekt ember, farizeusi ember.
Csak az kezd keresztény lenni, aki több, mint korrekt. Ez korántsem jelenti azt, hogy a keresztény ember semmit sem tesz rosszul, hogy makulátlan. Ellenkezőleg: elismeri hibáit, de nagylelkű Istennel és embertársaival szemben, mert tudja, hogy ő maga is Isten, és embertársai nagylelkűségéből él.”
Jézus példázatában ilyen korrekt ember a farizeus, aki kétszer is böjtöl hetenként, tizedet is ad mindenből. Jézus véleménye szerint viszont hálaimája, amelyben önmagát dicséri, nem jutott feljebb a templom boltozatánál. Téves volt az imája, téves a hálája. Isten hallani sem akar az ilyen hálaadásról.
Mint farizeus, egyébként nagyon komolyan vette a törvényt, Isten kedve szerint akar élni, és még a Templomba is elmegy hálaadásra.
Miben lehetett a hibája, és lehet a mi hibánk?
Ez az ember nem ismerte önmagát.
Ha szemléltetnem kellene, akkor felvennék egy sötét szemüveget, és fülhallgatót tennék a fülembe hangos zenével, és egy divatos ruhát magamra. Ha sötét szemüveg van rajtam, hiába nézek a tükörbe, nem valós önmagamat látom, ha a fülhallgatóból hangos zene szól, a lelkiismeret hangját nem hallom. Annyit ekkor is látok-hallok, nem vagyok olyan, mint a többi. Mi lehet a gyógyír? Le kell venni a sötét szemüveget, kihúzni a füldugót, legalább esténként, lelkiismeretvizsgálatkor. És nem csak azt megnézni önmagamban, ma mit tettem, és ezért jól megdicsérni magamat, hanem azt is, ma mit gondoltak vajon rólam a többiek. Mit gondolt rólam apám, anyám, vagy gyermekem, házastársam, vagy barátom, szomszédom, vagy iskolatársam, munkatársam. Vajon ez a kép reális? Mivel adok rá okot, hogy ilyennek képzelnek el engem? Vajon az én imámban mi szerepel? Tudósítom Istent az érdemeimről, elvégzett munkámról, tehát hálát adok: ez lehet jó és rossz is. Ha ez szívből jön, az őszinteséggel párosul, akkor semmi baj…
A farizeus másik tévedése, hogy nem csak önmagát nem ismeri, nem ismeri felebarátját sem.
Természetesen a másik ember is viselhet sötét szemüveget, hordhat füldugót. Erőszakosan nem vehetem le a szeméről a sötét szemüveget, és erőszakosan nem vehetem ki a szeméből sem a szálkát, sem a gerendát, de nem is erről van szó. Annyit azonban mond a mai evangélium: nem lehetek kárörvendő, és nem lehetek olyan, aki a másikat semmibe veszi. Ezt a példabeszédet hallva nem imádkozhatok úgy: "Hálát adok néked Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint ez a farizeus". Ugyanis egy ilyen imádság csak azt mutatná, hogy épp olyan vagyok. Az önteltség és gőg ma is különböző formákat ölt. Farizeussá válhatsz akkor is, ha a vámos szavait ismételed, de nincs valós, egészséges bűntudatod. Csalónak, igazságtalannak, paráznának fogod látni az embereket, amikor másokra gondolsz. De ha őszintén imádkozol, akkor az ilyen látások összedőlnek. Hányan adhatnának hálát egy házasságban, mikor párjuk még akár 20 év házasság után sem vette át egyik másik rossz szokásukat: Hálát adok neked Uram, hogy ő még mindig nem olyan, mint én!
Harmadszorra, azért téves a hálaadása ennek a farizeusnak, hogy nem ismerte Istent. Isten nem azt nézi, amit az emberek: Ő látja a szívet.
A farizeus nem látja, hogy Isten az, aki ad. Ő ad egészséget, időt, fiatalságot, erőt, ennivalót, mindent. Tehát nem azt kell felsorolnom, amit én adok. Az semmi. Isten az, aki adta egyszülött Fiát, és Vele együtt mindent. A hálaadás itt kell kezdődjön! Ha Ő önmagát adta, én sem adhatok kevesebbet.
A vámos imája meghallgatásra talált. De nem azért, mert ő vámos! Hozzá képest a farizeus mégiscsak mindent jobban csinált, mint ő. Valamit a vámos megtanult önmagáról: rá nehezedtek a bűnei, hibái. Döntött, elmegy a templomba, mert nem tud így élni tovább.
De nem eshetünk át a ló túlsó oldalára sem. Nem azt mondja a mai evangélium, hogy állandóan ismételjük, hangoztassuk nyomorúságos, keserves, bűnös voltunkat, siralom völgyének gondoljuk a körülöttünk lévő világot. Nem feledhetjük: A teremtő akart bennünket, igent mondott ránk örök szeretettel, amikor megteremtett. Létezésem nem az én érdemem, hanem Isten elgondolása, ingyenes ajándéka. Tehát hálát kell adnom, és nem csak önmagamért, hanem másokért is. A másikban nem akadályt kell látnom, hogy önmagamat kiteljesíteni, megvalósítani tudjam, hanem Isten eszközét, akit utamba küldött. Megimádkozni, hálát adni, hogy rászorulunk a másik ember létére. Kell nekünk valaki, aki alkalmat ad arra, hogy jót tegyek és hozzá jó legyek. Sőt kell nekünk barát, közösség, házastárs, akit megért és elfogad bennünket, aki kitart mellettünk.
Ezért kérünk Uram teljes szívünkből a mai vasárnapon, a farizeus imáját valahogy efféleképpen tudjuk lefordítani, átfordítani, és megimádkozni önmagunk számára:
"Istenem, hálát adok neked azért, amilyen vagyok. Tudom, te jót akarsz nekem. Azt is tudom, hogy irgalmad megelőzi cselekedeteimet. Add meg másoknak is kegyelmedet, hogy felismerjenek és dicsőítsenek téged. Uram, add, hogy ennek a vámosnak itt – vagyis mindenkinek, akivel találkozom, akit elhozol látókörömbe – igazi, jó testvére lehessek."