Mindenszentek 2017
Kedves Testvérek!
Azokat a győzteseket, akik a sportban, versenyeken, vetélkedőkön eredményesen érnek célba, rajongva ünnepli a világ. Mindenszentek ünnepén is győzteseket ünneplünk. Ők a célba ért keresztények. A Jelenések könyve a mai első olvasmányban, az üdvözültek nagy számáról beszél. „Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből…” Ők azok a névtelen üdvözült lelkek, akiket ma Mindenszentek ünnepén egyszerre ünneplünk. Hogyan olvastuk? „Fehér ruhában voltak, kezükben pálmaággal.” A fehér ruha, a keresztségi kegyelmet jelképezi. A keresztségben kapott kegyelemmel indulunk el a Krisztus-követés útján, amelynek végső célja, az üdvösség. Igaz, hogy az olvasmányban az is szerepel, hogy „ezek a fehér ruhások a nagy szorongattatásból jöttek.” Vagyis üldöztetés, szorongattatás, küzdelem előzte meg a célba jutást. Hisz ez minden keresztény ember életének többé-kevésbé velejárója.
A szentek, akiken átragyog az isteni kegyelem fénye.
Naponta többször is átjövök a templomba a plébániáról. Templomunk kívülről nem különleges. Sőt például a szép, színes üvegablakok, semmit nem mutatnak. Előttük rozsdás védő drótháló van. A szürke ólomkeretek, a rozsdásodó rácsok, az itt-ott málló vakolat, a kivehetetlen alakok nem sok szépet mutat. A templomunkba lépve azonban egészen más látvány. Ugyanazok az ólomüveg ablakok belülről nézve ezernyi fényben játszanak a napsütésben, szentek tucatjai mosolyognak a templomba betérőre. Szép, művészi munka valamennyi ablakunk. És érdekes módon különleges szentekkel, mert az adományozó a saját védőszentjét formázta meg az üvegablakon. Így van Szent Emília, Szent Gizella, és Szent Vince üvegablakunk a szentélyben.
És erről, az jutott eszembe, talán érdemes volna a szenteket belülről, az élő Istenre szomjazó lelkünk felől, az életszentségre vágyakozó szívünk felől szemlélnünk, mert csak így vehetjük észre, hogy az isteni kegyelem csodálatos módon átragyog személyükön, életükön. Ha így tanulmányozzuk a szenteket, nem szürke, kivehetetlen, furcsa, különc figurákat látunk, hanem olyan embereket, akiket érdemes követni, s akiken keresztül Isten jósága, szeretete árad felénk.
A szentek tisztelete katolikus hitünk azon jellegzetes eleme, amely a történelem során sok kritikát váltott ki a nem katolikus keresztények vagy a nem hívők részéről. Gyakran megfogalmazták azt a vádat, amely szerint az emberek szentként való tisztelete elhomályosítja Isten szentségét. Mit válaszolhatunk az ilyen csúnya vádra? Egy lényeges különbségtételt érdemes rögzítenünk. Imádás, azaz a tisztelet legmagasabb foka egyedül Istent illeti meg. A szenteket viszont nem imádjuk, hanem csak tiszteljük. Amikor tehát Isten szentségéről, illetve a szentek életszentségéről beszélünk, akkor a szentségnek két különböző szintjéről van szó, de a kettő mégsem független egymástól. Isten szentsége teljes és sérthetetlen. A szent emberek Isten szentségét tükrözik, amennyire abból részesednek. Nem szentnek születtek ők és nem a maguk erejéből lettek szentekké, hanem Isten kegyelme alakította őket azzá. Isten szentsége kisugárzott rájuk és ők magukba fogadták ezt a szentséget. A szenteken keresztül magát Istent magasztaljuk, aki képes átalakítani, szentté tenni az embert.
Prohászka Ottokár, a XX. század elejének székesfehérvári püspöke így ír a szentekről:
„A szentek azért magasak, mert mélyek. Mély erők emelik ki a hegyeket is. Tűz és a tenger mélye az ő bölcsőjük. A szentek lelkét is a magány, az önmagába térés, az odaadás és lelkesülés vájja mélyre, és a tűz dolgozik bennük, mely magával sodor néha fél világot. Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos, Szent Klára a középkori vallásos lelkesedésnek útjelzői. Mily nagy ereje volt Szent Margit példájának; az ő műve, hogy hazánk akkor a vallásos ihletnek malasztjában egy sorban haladt a kereszténység más hű országaival. Ne féljünk hát a mélységtől, az önmagába téréstől, ,,evezz ki a mélyre''; lelked a mélység; ha az sekély, akkor neked az Isten sem mély.”
Milyen tehát a szentek világa?
„A szenteknek megvan a saját országa, van saját ragyogásuk, vannak diadalaik, van dicsőségük. Nincs szükségük sem földi, sem lelki hírnévre. A hírnév semmit sem adhat számukra és elvenni sem tud tőlük semmit, nem tudnak mit kezdeni vele. Isten és az angyalok látják őket, nem földi emberek, nem kíváncsi lelkek. Isten elegendő az ő számukra” – írja Blaise Pascal a Gondolatokban. Sok igazság van a francia természettudós és vallásfilozófus szavaiban. Mielőtt azonban a szenteket egészen a földtől elrugaszkodott embereknek gondolnánk, tegyük hozzá, hogy hús-vér emberek voltak ők is, akik megküzdöttek emberi gyarlóságaikkal, átélték a lelki sötétséget, s nem egyszer hitbeli kételyeik is támadtak. Ha olvasgatjuk a szentek életét, szinte kivétel nélkül mindegyiknél találkozunk a lélek sötét óráival.
A szenteket nem valamiféle emberi kiválóság jellemzi, hanem abban az értelemben rendkívüliek, hogy Isten emeli ki őket az emberek sorából. Isten bízza meg őket egy sajátos feladattal és ők felismerve koruk kihívását, problémáját, amit a társadalom nem tud kezelni, egész életüket a felismert hivatásuknak szentelik. Kivételes jellemek ők, akiket Isten kiválasztott egy sajátos feladatra. A szent vallásos ember, és éppen vallásosságában emelkedik ki a többiek közül. A profán világban a rendkívüli képességekkel megáldott és a többiek közül egy bizonyos területen messze kiemelkedő személyeket zseniknek nevezzük. A szentek a vallásosságban zsenik. Zsenik, akik sokszor megelőzik korukat, meglátnak olyan dolgokat, amit mások észre sem vesznek, és találnak olyan megoldásokat, amire korábban senki sem gondolt. A szentek zsenik, Isten megszállottjai, a szeretet elkötelezettjei, a hit bajnokai. Mi talán elcsodálkozunk azon, hogy milyen utakat javasolnak számunkra a boldogság eléréséhez. Ragadjon minket magával az ő nagyszerű példájuk, hogy az ég felé törekedjünk, ne álljunk meg a lelki tökéletesedés útján, amíg el nem jutunk Istenhez, aki az örök boldogságot ígéri és adja nekünk.
Mindenható és szent Istenünk! Te minden embert meghívsz az életszentségre. Azt kéred tőlünk, hogy szentek legyünk, miként te magad is szent vagy. A szentek és boldogok, akiket ma közösen ünneplünk, komolyan vették hívásodat és egész életükbe törekedtek az életszentségre. Nem szentként születtek ők, hanem szentté váltak mindennapi kötelességük és tőled kapott hivatásuk teljesítése által. Te senkitől sem kívánsz lehetetlen dolgot vagy vállalhatatlan hősiességet, hanem csak azt, hogy teljesítsük kötelességeinket irántad és embertársaink iránt. Taníts minket, hogy helytálljunk a mindennapokban! Segíts, hogy neked tetsző módon éljünk, szentté váljunk, és eljussunk hozzád a mennyországba! Segíts az evangéliumi boldogságok útján járni! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
A év, évk. 30. vas. 2017. Mt 22,34-40 a szeretet főparancsa
Kedves testvérek!
A jézusi főparancsot hallván egy gondolat fogalmazódott meg bennem: a szeretet több, mint igazságosság!
Az egész világon az igazságosságért küzdenek az emberek. Ezért van küzdelem Katalónia és Spanyolország között. Az igazságosság a hajtóerő Ukrajnában a magyar nyelvű oktatás jogaiért. Az igazságosság a hajtóerő, amikor magasabb bérért tüntetnek, vagy sztrájkolnak munkások.
Az igazságosság az egyik legfőbb célkitűzés a földön! De vajon Jézus is így gondolkodik?
Természetesen Jézus sem áll soha az igazságtalanság mellé. Ő azonban olyat is láttatni akar, amit mi nem veszünk észre. Tudniillik mi abból indulunk ki, hogy a mi akaratunk, küzdelmünk mindig a saját jogainkért, saját magunk igazáért folyik. Ennél azonban Jézus többet vár tanítványaitól. Vajon mi lehet több az igazságosságnál? Könnyű a mai evangélium fényében: rögtön rávághatjuk: a szeretet!
Az emberi igazságtevés a legjobb esetben is csak azt adja meg a másiknak, ami jár. A spanyolok megadhatják a katalánoknak a nagyobb autonómiát, vagy függetlenséget. Az ukránok megadhatják az ott élő magyaroknak a magyar oktatás jogát, a nagy áruházláncok vezetői megadhatják a munkásaiknak a jogosabb, nagyobb bért. Ez mind megtörténhet nagyon személytelenül is. Azért, mert a katalánok erősen harcolnak, mert az ukrajnai magyarok mellé kiállunk mi anyaországbeliek, mert a nagy áruházláncok emelés nélkül nem kapnak elég munkást. Jézus ennél többet akar. Ugyanis a szeretet ezekkel szemben a saját hátrányára, a saját kárára is képes adni. Ez pedig csak személyes adományként lehetséges.
És ekkor minden irigység, féltékenység, gyűlölet nevetségessé, okafogyottá válik. Ekkor már csak arra gondolnánk, hogyan lehetne ezt a világot szebbé tenni. El tudnád képzelni, hogy egy ukrán számára elégedettség legyen az ott lakó magyarok öröme? Ha igen, akkor eljutunk a mai evangélium első részéhez.
Mi nem alattomos szándékkal, nem számításból tesszük fel a kérdést Jézusnak, mint a törvénytudók egykoron.
Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Jézus ezzel a „mint önmagadat” kifejezéssel olyan tükröt állít elénk, amelynek nem hazudhatunk, csalhatatlan mértéket adott, hogy felfedezzük, vajon szeretjük-e felebarátainkat, vagy sem. Tudjuk nagyon jól, minden körülmény között az számít, hogy szeressük magunkat és szeretnénk, ha mások is ezt tennék velünk szemben.
Urunk Jézus, csak az Isten iránti szeretetről beszél, mert a félelemből megtartott parancsokkal az ember soha nem azonosulhat Isten akaratával, nem áll helyre az a bensőséges kapcsolat Istennel, amely az első bűnbeeséskor elromlott. Tökéletesebben teljesíti a törvényt, aki szeretetből teszi, mint aki csak félelemből engedelmeskedik parancsoknak. Nem egy elvont törvénynek való engedelmességről van szó, hanem egy személyes kapcsolat következményéből fakadó életről. Valójában, ha szeretünk valakit, spontán módon azt keressük, ami tetszésére van, ami az ő örömére szolgál. Isten azt akarja, hogy az ő képmása legyünk, képessé válni a szeretetre és szolgálatra, hogy valósága mind jobban áthassa a világot, hogy szeretete egyre inkább a béke és az igazságosság országává formálja közömbösségbe süllyedő és ellenségeskedő világunkat. Amikor válaszolunk Isten szeretetére és szeretni kezdjük Őt és a másik embert, bekapcsolódunk Isten újjáteremtő szeretetébe. Szeretetben egyek lenni Istennel és egyek lenni a másik emberrel.
„Akinek az értelme Istennek szolgál, akinek a bölcsessége Istenre irányul, akinek a gondolatai Istennel foglakoznak, akinek az emlékezete a jó dolgokra emlékezik, az teljes elméből szereti Istent.” mondja Aranyszájú Szent János.
Az Isten iránti szeretetben a teljes ember részt vesz: a lelke, az érzelmei, az intellektusa, értelme, a fizikuma, teste. Az embernek minden ajándékba kapott erejével és képességével szeretnie kell az egyetlen Istent.
Ez a két parancs számomra olyan, mint az ember két lába, mellyel szilárdan áll a földön. Nemcsak a mózesi törvény teljessége az Isten és a felebaráti szeretet, hanem a próféták üzenetének csúcsa is. Míg a törvény betűje inkább korlátozza az ember szabadságát, addig a próféták magatartása felszabadít az Istennek tetsző életre. Segítenek a parancsokat pozitívan látni. Ahelyett, hogy azon aggódnánk, amit nem tudunk megtenni, arra figyeljünk, hogy mit tudunk tenni Istenért és felebarátainkért. A próféták és legfőképp Jézus Krisztus önfeláldozó élete példakép az Isten- és emberszeretet áldozatos megvalósításához.
Mit tegyek tehát a jövő héten, mint jó keresztény?
Fáradozzunk egy kicsit azon, hogy másokról barátságosabban gondolkodjunk. Nem csak azokról, akiket szeretünk, hanem azokról is, akik az idegeinkre mennek, akik ellenszenvesek, akik az utunkban állnak. Azokról, akik okosabbak, ügyesebbek gazdagabbak, szebbek, több sikert értek el, mint mi. Sőt azokról is, akik barátságtalanok velünk szemben. Őszintén kívánjunk nekik, ha találkozunk velük, egy jó napot, vagy jó estét! Szívből kívánjuk nekik, hogy el is érjék! Kívánságunk legyen olyan őszinte, hogyha rajtunk állna, hozzá is segítenénk őket. Még akkor is, ha első gondolatra legszívesebben keserves napot kívántunk volna nekik, hogy bár rossz dolguk lenne egyszer az életben.
Aztán lépjünk túl az igazságosság korlátain!
Viseljük el egymás korlátait! Mert minden ember korlátozott lény. Korlátozzák lehetőségei, ismeretei, nézetei, tapasztalatai, és a származása.
Aztán viseljük el egymás személyét. A másik ember is Isten teremtménye, aki a boldogságot keresi. Ha rólam van szó, akkor a másiktól megértést, türelmet, együttérzést, segítőkészséget, vagy udvariasságot várok. Jézus ma valami többet sugall.
Prohászka Ottokár püspök mondta egykoron, jó száz évvel ezelőtt: „Az az igazi felebarát, aki barát, aki nem csak ad, hanem tesz. Aki szerető, segítő viszonyba helyezkedik el a szenvedővel, és lelkének erejét önti ki rá.”
Uram, Jézusom, kérlek a mai vasárnapon, a te két fő parancsod bátorítson, hogy túl lépjek az igazságosság jogos méricskélésén. És erősíts meg engem az igazi, kivételezés nélküli szeretetre. Ámen.