C év évk 14. vas. Lk 10,1-12.17-20
Kedves Testvérek!
„Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” – Hallottuk az imént az evangéliumból Jézus szavát.
Amikor azt látom, hallom, hogy szerte a fejlett világban hiány van minden olyan hivatásból, ahol keményen dolgozni kell, legyen az egészségügy, tanária pálya, papi hivatás és még sok mindenhol, akkor az első gondolat, hogy bizony ezt imával, böjttel kell megtámogatnom a magam részéről.
Ezért arra kérlek Jézusom, hogy önts belém több örömet, bizalmat, optimizmust. Ezt sugározzam önmagamból, ezt adjam másoknak is. Segíts megértenem, nem a világtól való menekülés, hanem a világgal együtt való kemény munkálkodás Isten üdvözítő ígéretei felé: ez a követendő keresztény magatartás.
De vajon miért kell kérni Istentől azt, amit ő maga akar teljesíteni, hiszen tudjuk, hogy Isten üdvözíteni akar minden embert? Mert azt akarja, hogy ebben az üdvözítő akaratban mi is részt vegyünk, mégpedig nemcsak felületesen, hanem az ő üdvözítő akaratával egyesülten, és így mi is oka lehessünk testvéreink üdvösségének. Így van ez a természetes emberi élet továbbadásával is: Isten akarja, hogy emberek szülessenek a földre, de ezt a legnagyobb ügyet is a férfira és a nőre bízta. A hivatások ügyét is megosztja velünk, hogy a természetfölötti, örök élet terjedésében is közreműködjünk vele.
Ez a kényelmes magánélet teljes fölszámolását jelenti. Nem a csend és az imádság óráiét, azoknak meg kell maradniuk, sőt még gyarapodniuk is, ahogy nő az áldott teher és a felelősség, hanem az egyéni kedvtelések, spontán ötletek irányította életvitelét. Rendet, kiszámíthatóságot, áttetszőséget követel a mások felvállalása, no meg számtalan kisebb-nagyobb lemondást, áldozatot. Nehéz, mégis csodálatosan szép életforma ez, mert maradandó gyümölcsöt terem. A cél, hogy bármilyen hivatásban, bármilyen életállapotban és helyen dolgozunk is, odaadó munkás legyünk. Ehhez kell a szívünket kitágító kegyelem, hogy ne mindenáron a saját hivatásunk folytatóját lássuk benne, mert nem az egyéni kis aratásunk munkásává kell lennie, hanem az Úr nagy aratásának munkásává.
Két dolgot kell megmutatnunk, mégpedig életpéldánk által. Az egyik az, amiről a mai Szentleckében ír az Apostol: Nem akarok másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. A másik pedig az a végtelen nagy vigasztalás, amelyben részünk van, amikor így átadjuk magunkat Krisztusnak, hogy Isten úgy vigasztal minket, mint ahogyan az anya vigasztalja gyermekét, és hogy ez az isteni vigasztalás eléri szívünk mélyét, sőt testünket is: „Csontjaitok, mint a fű sarjadoznak.”
Bizonyosak lehetünk abban, hogy jó példánk és könnyes, kitartó imádságunk kiesdi azt a kegyelmet, hogy megérezzük, milyen jó kereszténynek lenni! Mert örülni tudunk annak, hogy nevük föl van írva a mennyben.
Jézus mai tanítványai számára is sok küzdelmet, kínlódást jelent Isten országának hatékony hirdetése. Bizony, ha körbe nézünk, nem sok sikerélményünk van, még családunkban sem. El-elgondolkodhatunk azon, hol rontottuk el, mit kellett volna másképp mondanunk vagy csinálnunk. Ezért nem árt az evangéliumi szövegre is odafigyelni, és annak fényében megvizsgálni az életünket. Jézus, mielőtt még Isten országának hirdetéséről szól, gyógyítani küldi a tanítványokat. No, azért az illuzórikus lenne, hogy imával betegeket gyógyítsak. Ez sajnos, így nem működik. De annak igenis működnie kellene, hogy többet törődjünk a betegekkel. Beteg embertársaink adottak, egyre nagyobb számban. Tekintettel az egészségügy helyzetére, minden segítséget tárt karokkal fogadnak. Csak hát van-e bennem erő, elszántság, lelkület, hogy odaálljak beteg felebarátom mellé? Ez itt a kérdés. Ha odaálltam, már tettem valamit: vittem jézusi örömhírt, jézusi jó szót?
Azt olvassuk, hogy amikor a tanítványok visszatértek küldetésükből, nagy öröm volt bennük. Mintha egy átlagos mai keresztényből hiányozna ez az öröm. Pedig örömtelenül élni evangéliumot, azaz örömhírt élni, ellentmondás. Örömben élni nem azt jelenti, hogy állandóan fülig ér a szánka mosolyra, de azt igenis jelenti, hogy állandó optimista kisugárzásunk van. Nem engedjük, hogy a problémák eltemessék bennünk a jókedvet, a vidámságot. Jézus mai tanítványát is lelke mélyéig át kell hatnia az örömhírnek, amely saját életének kérdéseire megadja a választ. Ezért nem vagyok elcsüggedve, elkeseredve. Erőt kérek a mai vasárnapon!
Urunk, Jézus Krisztus! Miután kellő ideig tanítottad tanítványaidat, elérkezettnek láttad az időt, hogy útnak indítsd őket tanításod hirdetésére. Az indulás előtt gyakorlati tanácsokat adtál nekik, amelyek bátorságra, eszköztelenségre, Istenbe vetett bizalomra és lelkesedésre ösztönözték a misszióra indulókat. Te napjainkban is szeretnél eljutni, szeretnél utat találni minden emberhez. Segíts felismernünk keresztényi hivatásunkat: a te örömhíredet továbbadni és rólad tanúságot tenni. Adj nekünk apostoli lelkesedést és buzgóságot! És adj jóindulatot azok szívébe, akikkel csak találkozunk a következő napokban, hetekben. Úgy legyen! Ámen!