C év advent 1. vasárnapja 2024 – Lk 21,25-28.34-36
Kedves Testvérek!
Új egyházi év indult a mai nappal. Kezdhetünk újra. Ha nem vagyunk magunkkal elégedettek Jézus követésében, akkor itt az alkalom javítani..
Mi lehet a kiindulópontunk? A mai szentmise kezdőéneke:
Hozzád emelem a lelkem, * én Uram, Istenem. Így szól a mai válaszos zsoltár, és adventi énekünk kezdősora is így hangzik: Hozzád emel, szómat Istenem! Téged vár a lelkem…
Miért jó felemelni a lelkem Isten felé?
Talán könnyebb lesz ezáltal a test, mely mindig visszahúzna a porba, a földbe, bűneimbe?
Ha felfelé nézek, ha szárnyal a lelkem, talán elszállnak a gondok?
Talán így valósul meg a találkozási pont Istennel? –
Várjuk a Messiást, aki megtestesül, leszáll a földre. A lelkem pedig emelem, és emelem mindaddig feléje, amíg meg nem valósul a találkozás.
Legtöbbször nagyon is köznapian létezünk, elfoglal ezer vágyunk és igyekezetünk, rohanunk a boldogságunk után – és a hatalmas áramlásból, ami az életünk ritkán emeljük ki fejünket magasabb világok felé. Pedig erre a kizökkenésre volna legnagyobb szükségünk, és ezért jó, hogy mai szentmise kezdőéneke és a válaszos zsoltár, és adventi énekünk is ebbe az irányba fordítják figyelmünket.
Gondolkodjunk most arról, tulajdonképpen miért nehéz ez, mi is akadályozza a szívünk fölemelését Istenhez. Néha egyszerűen azért, mert nem sikerült valami, amire pedig nagyon igyekeztünk, vagy pedig azért, mert az emberektől nem kapunk megértést, talán minimális elismerést sem.
Küszködünk és semmi nyoma, hogy volna értelme. Aztán lehet, hogy az előttünk álló jövő nyomaszt éppen, félünk valamitől, ami bekövetkezhet életünkben. Sok embernek nehéz a szíve, mert elrontott valamit és maga is tudja, megtörtént, azt másként már nem teheti – legfeljebb bánkódhat felette.
Mi a közös ezekben? Az, hogy valami önállósítja magát, elkezd külön életet élni, felnő a lelkünkben. Nyomasztó jövőbeli fenyegetéssé vagy eltakaríthatatlan múltbeli sötét folttá válik, de úgy annyira, hogy nagyobbnak látjuk, mint magát az élő Istent. Ezért kell a „szívünket hozzá emelni”, mert lelki tartalmak, túlnőve önmagukat olykor valósággal istenünkké, pontosabban bálványunkká lesznek.
Ilyen lehet az állandó versengés, küzdelem a másik emberrel, aztán a bűntudat vagy a félelem, egyszóval bármi, ami nagyobb és fontosabb már számunkra, mint az élő Isten. Némely dolog annyira el tud foglalni, hogy ki sem látunk belőle, egyszerűen a “mindent” jelenti már – és ilyenkor nagy szükségünk van felébredésre. Ember vigyázz, nem lett-e bálványoddá már saját vágyad világa, egy terved vagy szándékod! Nem borított-e el a rossz lelkiismeret terhe, egy jövőbeli veszteségtől való kedvenc szorongásod? Mert akkor ideje, hogy szívedet hozzá emeljed!
Fölemelhetjük a szívünket, amikor nagy bajban vagyunk.
Kérdezzük csak meg magunktól: tényleg el kell jönnie egy kudarcnak, betegségnek ahhoz, hogy az ember „fölemelje a szívét” Istenhez? Szükségesek szélső élethelyzetek, hogy valaki kiemelje a fejét a mindennapokból? Nem tudjuk-e magunktól is észrevenni, hogy valami elszabadult az életünkben, és már egészen önálló életet él? Megrettenés nélkül valóban nem ébredünk rá bálványainkra? Legyen ez a mai, advent első vasárnapi szentmise alkalom arra, hogy megnevezzük, mi lett immár azzá életünkben. Mert amíg annak hódolunk, az uralkodik rajtunk, addig nem fogjuk tudni igazán „fölemelni a szívünket” Istenhez. Mert ha könnyedén uralkodnak rajtunk bálványaink, akkor semmi hasznunk ezekből. Ha így van, ez egy kettős élet. De ez lefelé, mélyebbre visz és nem felfelé, Isten felé.
Mi történik ott, ahol valaki valóban fölemeli a szívét Istenhez? Nem lehet a választ kisebb szóval megadni, mint hogy életgyógyulás! Régi bajok rendbe jönnek: az élet titkos, belső sebei meggyógyulnak.
A “hozzá emelt szív” pontosan azt végzi el bennünk, amire a leginkább szükségünk van: ami hiányosság volt, az kipótlódik és a lélek betegsége meggyógyul.
Ha felemeltük a szívünket létrejön a párbeszédünk Istennel. Az Istennel folytatott párbeszéd az, ami meg tudja szabadítani az elnehezült szívű embert a lélek ólomterheitől. Az imádság az, amely fel tudja szítani az Istenbe vetett bizalmat és az iránta tanúsított szeretetet. Virrasztani és imádkozni! Ez adventi lelki programunk. Amikor a szülők virrasztanak beteg gyermekük fölött, amikor virrasztva dolgoznak a családért, ezt szeretetből teszik. De, amikor imádkozom, azt is hasonló virrasztó szeretettel tegyem, és akkor majd újra szárnyalni tud a lélek. Jézus maga adja meg lelki haladásunk, fejlődésünk irányát, és célját: Szívetek el ne nehezedjen, virrasszatok és imádkozzatok! Erre törekedjünk, ez legyen a szemünk előtt most ebben a szép adventben.
Uram, Jézus! Jó érzés tölt el, ha sikerül felemelni szívemet, kiemelni a mindennapok lehúzó világából. Jó érzés, ha nem tétlenül, céltalanul várakozok. Jó érzés elébe sietnem annak, akit szeretek. És szertelke Jézusom! Ezért eléd akarok menni életemmel, felemelt szívvel, felemelt fejjel. Nyitva áll szívem, a lelkem, és életem kapuja. Bizakodva várom a veled való mélyebb, jobban átélt találkozást, hogy kegyelmeddel megújíthassam életemet. Segíts ezen az adventi úton! Úgy legyen! Ámen!