A év évközi 33. vas – Mt 25-14-30 a talentumok
Bevezető:
A mai szentmise szentírási szakaszaiban olyan példaképekkel találkozunk, amelyek erőteljes és dinamikus keresztény életre serkentenek minket. A keresztény élet ugyanis nem tétlen várakozás Isten ígéreteinek beteljesülésére, hanem éber és józan, és erőteljes küzdelem az Isten országának eljöveteléért. Így újra és újra feltehetjük magunknak a kérdést: vajon a tétlen várakozás vagy a józan tevékenység jellemzi-e életünket. Mi mindenesetre azon krisztushívők közé szeretnénk tartozni, akik nemcsak a mának élnek és ölbe tett kézzel várják a holnapot, hanem a hit jövőbe vetett reményével a tevékeny élet kockázatára is vállalkoznak.
Szentmisénk elején forduljunk bizalommal Istenünkhöz, kérjük, hogy bocsássa meg eddigi lanyhaságunkat, lustaságunkat és adjon nekünk apostoli buzgóságot hitünk megélésben!
Beszéd:
Jézus imént hallott példabeszéde a talentumokról nem földi vagyonunk vagy evilági kincseink gyarapítására buzdít, hanem arra, hogy Istentől kapott lelki kincseinket kamatoztassuk, azaz saját magunk lelki üdvösségére és embertársaink szolgálatára fordítsuk. Az egész világot eluraló önzésből és a birtoklási vágyból üdvösségünk végső célja és mások segítése emelhet ki minket. Minden önzés mögött az húzódik meg, hogy megfeledkezünk Urunkról, és Isten helyébe képzeljük magunkat, mint akik nem tartozunk felelősséggel senkinek. Az isteni számonkérés azonban nem marad el. A tőle kapott jó képességek és tulajdonságok helyes felhasználása viszont szebbé teheti embertársaink életét, a mi számunkra pedig biztosíthatja az örök életet.
Jézus mennybemenetele óta a Krisztust váró korban élünk. Várakozásunk nem tétlenséget jelent, hanem azt, hogy szem előtt tartva a ránk váró ítéletet, felelősséggel használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott. Nem elegendő a szép és jó hagyományok őrzése és az azokhoz való ragaszkodás, hanem fejlődnünk és növekednünk kell. Az Úr eljövetelét próbatételek előzik meg, amelyek magát az Egyházat és annak tagjait is érintik. Az Egyház szüntelenül várja Krisztus jövetelét, amely a történelem bármelyik pillanatában bekövetkezhet, de előbb át kell mennie a próbatételeken. Az ítéletig együtt növekszik a konkoly a búzával, a rossz a jóval. A próbatételek közepette sem veszítjük el reményünket!
Mindannyian kaptunk jó képességeket, tulajdonságokat Istentől. Lehet, hogy nem vagyunk világhírű énekesek, nem vagyunk világbajnok sportolók, nem vagyunk sikeres sztárok, de mégis mindannyiunknak adott Isten valamilyen képességet, talentumot. A példabeszéd szerint a gazda elvárja, hogy szolgái kamatoztassák a rájuk bízott talentumokat. Ugyanígy Isten elvárja tőlünk, hogy használjuk és fejlesszük mindazokat a jó tulajdonságokat, szellemi képességeket vagy testi adottságokat, amelyekkel megáldott minket. Azt is elvárja tőlünk, hogy ne csak a magunk javára használjuk ezeket, hanem lehetőleg állítsuk embertársaink szolgálatába. Amit Istentől kapunk, azzal neki kell elszámolnunk.
Napjainkban a mindenáron elért karrier és a sikerélmény a menő. Tagadhatatlan, hogy sikerélmények nélkül siralmas, unalmas az élet, és az elért eredmények újabb teljesítményre serkentenek. De sokan állandóan csak az érvényesülésen és a győzelmen járatják eszüket, és előttük csak az számít valakinek, aki viszi valamire. Ha pedig ez nem sikerül nekik, akkor úgy gondolják, hogy amit nem tudtak ők elérni, az a gyermeküknek majd kötelességük lesz megvalósítani. Így saját álmukat erőszakolják rá gyermekeikre, fütyülve arra, hogy a gyermeküknek éppen mihez lenne kedve és tehetsége.
Egy ismerős orvostan-hallgató fiatal esetét idézem. Ő az első napoktól kezdve az egyetemen mindig a maximumot produkálta. Félévi vizsgái mind ötösre sikerültek. Ám hamarosan kiderült, hogy ez csak látszat. Az illető egyáltalán nem volt zseni, és amit elért azt emberfeletti erőfeszítésekkel tette meg, csak azért, mert szülei kisiskolás korától ennek az elvárásnak tették ki: mindenben a maximumot hozni, te orvostan-hallgató és orvos leszel. A végén már ő sem vette észre, hogy megszállottja lett ennek az értelmetlen hajtásnak, és a végeredmény az lett, hogy idegileg teljesen kikészült, sőt a harmadik félévre be kellett fejeznie tanulmányait.
Az eredmények és a teljesítmények megszállottjai sokszor megfeledkeznek arról, hogy emberi létünk velejárója a kudarc, ami mindenkivel megesik több kevesebb gyakorisággal. Akik csak a teljesítményre építenek, azok a kudarcot képtelenek elviselni. A teljesítményre és ellen-teljesítményre épülő közfelfogás embertelen eredménye, hogy előbb-utóbb a társadalom perifériájára szorítjuk és pusztulásra ítéljük mindazokat, akik megfelelő teljesítmény hiányában képtelenek beszállni a technikai fejlődés, a haladás emberőrlő malmába.
Ezek után a mai evangéliumot olvasva óhatatlanul úgy tűnik, mintha örök üdvösségünk is a teljesítményektől függne. Hiszen a példabeszéd szerint, aki a kapott öt vagy két talentumot sikerrel kamatoztatta, a bemehet az üdvösségbe, de aki egy talentumot kapott és nem vitte semmire, azt kidobták. Ha már az Isten országában is a törtetőket pártolják, akkor hol az igazság?
Istentől azonban nemcsak létünket kapjuk, hanem képességeinket is. Ezeket kamatoztatnunk kell Istenünk és embertársaink javára. Képességeink tehát nem olyan magántulajdonok, melyekhez másoknak semmi közük. Az ember közösségi lény és ez a képességei esetében is megmutatkozik. Adott esetben felelősek vagyunk másokért kamatoztatni képességeinket. A felelősség pedig komoly dolog.
Van egy mondás: ha valami fontosat kell valakire rábízni, akkor a legelfoglaltabb embert keresd meg, mert ő biztos végre fogja hajtani. Aki kevéssel foglalkozik, bár több ideje van, az a saját kényelmére vigyáz, és csak keveset fog elfogadni. Aki már sok mindennel foglalkozik, az tudja felmérni és értékelni a feladatok súlyát és mindig talál elegendő időt rá, mert értékeli a feladatot, illetve a szolgálat lehetőségét is értékeli.
Nem a többről van szó, csupán arról, hogy lelkünket, szívünket kell kitágítani arra a szintre, hogy úgy tudjunk szeretni, mint Jézus. Csak az juthat el a szolgaság lelkétől az istenfiúság lelkéig, akiben nem a félelem, hanem a bizalom munkál Ura iránt.
Mindenható Istenünk! Te arra kérsz minket, hogy talentumainkat helyesen használjuk fel. Segíts, hogy felelősségünk tudatában minden talentumunkkal, képességünkkel és adottságunkkal a te dicsőségedet szolgáljuk, és segítsük mások, és magunk örök üdvösségét! Nem kívánsz lehetetlent tőlünk, csupán annyit, hogy munkatársaid legyünk, fedezzük fel magunkban talentumainkat és akaratod szerint éljünk azokkal. Adj nekünk bölcsességet, önzetlenséget és szelídséget, hogy a teremtett világot jobbá tegyük! Segíts minket, hogy minden adottságunkkal önmagunk és mások üdvösségét segítsük, és ezáltal dicsőséget szerezzünk neked, és boldog lelki életünk legyen! Ámen!