A év évk 6. vas 2023 - Sir 15,15-20; 1Kor 2,6-10; Mt 5,17-37
Kedves Testvérek!
A Biblia egyik számomra legszebb mondatát hallottuk az imént Szent Pál apostol Korintusiaknak írt első leveléből:
„Szem nem látta,
fül nem hallotta,
emberi szív fel nem fogta,
amit Isten azoknak készített,
akik szeretik őt.
Nekünk azonban Szentlelke által kinyilatkoztatta ezt Isten, mert a Lélek mindent ismer, még Isten mélységeit is.”
A mi katolikus keresztény hitünk éppen erről „a szem nem látta, fül nem hallotta, szív föl nem fogta” szellemi életről, tehát nem a már elavult régiről és a befejezettről, hanem a vadonatújról, és egyáltalában az újrakezdés lehetőségéről, az új életről szól.
Kiindulópontként Néri Szent Fülöpöt, a nevető, vidám életű szentet idézem, ahogy ő lát, és érez, felfog:
„Mindig Isten szeme előtt legyünk. Mert ha Isten velünk van, semmitől sem szabad félnünk.
Aki lelki életet akar élni, annak el kell készülnie arra, hogy a lelki dolgok édességét és vigaszát éppúgy meg fogja tapasztalni, mint a lélek és áhítat szárazságát, amikor szenvedni kell és kitartani panasz nélkül, ahogyan Istennek tetszik.
A vidám értelem erősíti a szívet és állhatatossá tesz a jóban, ezért Isten szolgájának mindig jókedvűnek kell lennie.”
Hogyan is lehetne kinyilatkoztatott tudásunk arról, amit sem érzékszerveink, sem értelmünk föl nem foghat? Például úgy, mint anyja méhében a magzat Keresztelő Jánosnak, amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését. Úgy, mint egy csecsemőnek arról tudása, hogy szeretve van. Érzi azt szavak nélkül is.
Így vagyunk mi is keresztségünk óta a Szentlélekkel. Őáltala születtünk a keresztség szentségében meg az örök életre, és ha felnőtté válunk is, tőle el nem szakadunk, sőt egyre jobban benne leszünk. Csak általa tudunk hinni, ővele tudunk kiáltani az Atyának evilági reményeinken túli reménykedéssel: „Abba Atya!”, és őbenne tudunk szeretni igazi, el nem múló szeretettel.
Természetesen az isteni kinyilatkoztatásnak van egy próféták által adott hallható, Jézus Krisztusban, az Isten Fiában láthatóvá, tapinthatóvá testesült és értelemmel megragadható része, de mélységei Isten szentháromságos belső életére nyílnak, ezért azokat nem tárhatja föl más számunkra, mint Isten Szentlelke. Nem szóban és gondolatban csupán, hanem úgy, hogy részt ad nekünk ebből a titokzatos belső életből. Ő ismeri Isten mélységeit, és ezek a mélységek határtalanok és kimeríthetetlenek.
Mindnyájan betekinthetünk és alámerülhetünk az ilyen lelki mélységekbe, ha bűneinkkel meg nem szakítjuk lelkünkben a kegyelmi életet. Kevés az értelmi belátás, a sok év tanulás, mint nekem a teológia tanulmányok...
Egy idős falusi néni hite viszont elegendő lehet, ha ő szentül él. A vértanúk lelkületével tart ki férje szeretetében, aki néhányszor meg is csalta őt, és hősiesen, szó nélkül viseli a testi-lelki gyengeségeit, azaz a szenvedéseket, éli Krisztus tanítását, követve őt akár a keresztúton is. Akárhányszor a templomba megy, ott nyugalmat, békét talál. És amikor elérkezik Karácsony éjszakája, Szentlélekkel egyesült lelke beletekint a szegényes jászolba, látja ott a kicsi Gyermeket, átérzi Isten végtelen örömét, és részesévé válik a kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan kinyilatkoztatásnak, amelyből kinő az igaz, katolikus és apostoli tanítás. Mindehhez nem kell teológia, csak babonaság nélküli ráhagyatkozás az Úrra.
Ezért a mi Urunk nem csupán tanítást ad, hanem az új és végső kinyilatkoztatáshoz méltó életre is el akar vezetni, amikor a bűnökkel való radikális szakításra és a törvény bensőségesítésére szólít fel, a Tízparancsolatot egyetlen parancsban összefoglalva: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Valójában nem is parancs ez már, hanem élet, Isten belső életének kiáradása, mely által szívünk kitágul az ő szeretetének mérhetetlen mélységeire.
Mai, racionalista korunkban, amelyhez egyre nagyobb bizalmatlanság kapcsolódik, különösen nehéz a túlvilágról beszélni. Sokszor még az is hihetetlennek tűnik, amit a másiktól hallunk. Emberi kapcsolatainkat megüli, a „hiszem, ha látom” gondolata. Ebben a bizonytalanságban szeretnénk mindent bebiztosítani magunknak itt a földi létben. Mindezekben már nem bírjuk el a túlvilág ígéretét.
De vigyázat, úgy tartja egy közmondás, ne essünk át a ló túlsó oldalára sem:
"Akit az ördög nem tud a rosszra csábítani, azt leggyakrabban a jó túlzásba vételére veszi rá. "
Az időhöz és anyaghoz kötött világban, testünk szerint soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hiszen csak véges javakat találhatunk. Ugyan ebben világban a szellemi lelkünk sem elégíthető ki csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval. Isten ugyanis olyan nagyságrendű boldogság utáni vágyat ültetett a szívünkbe, melyet csak Ő maga tud teljesíteni.
Ezért a mi boldogságunk (vagyis mennyországunk) Isten látásából és élvezetéből fog állni, és ez az istenlátás már nem lesz rejtély és homály, miként ebben az életben, hanem színről-színre való és tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13,12)
A menny boldogsága oly nagy, hogy mi nem tudjuk elképzelni, és megsejteni is csak alig. Ezért mondja Szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”
Mi lehetne számunkra a konklúzió Pál apostol 2000 éves gyönyörű szavaiból?
Ne ragadjunk le földies elképzeléseknél, fantáziálásoknál, ne engedjük meg, hogy csak evilági életben higgyünk, de azt se, hogy az emberi viszonyokat – még ha végtelen formába is – kivetítsük az örök életre. Az eukarisztiában már most velünk élő feltámadt Úr ígérete szerint: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor2, 9).
Urunk, Jézus Krisztus!
Add meg nekünk örök szereteted égő fényét, azt a látásmódot, hogy mindenkor szereteted tüze hevítsen minket, és osztatlan szívvel szeressünk téged mindenek felett, testvéreinket pedig teérted.
Befejezésül Hoffmann-Herreros imáját idézem:
„Köszönöm Istenem, te egészen más vagy, mint az emberek:
Sohasem állsz az utamba, mindig türelmesen vársz és utánam jössz minden sötétségen át és minden pusztaságban. Te mindig közelemben vagy, de sohasem állsz az utamba. Köszönöm.”
Add Uram, hogy ilyen szívvel, szemmel lássalak téged én is. Úgy legyen! Ámen!