Mindenszentek és Halottak napja 2020

Mindenszentek Mt 5, 1-12a  - 2020

Bevezető:
Kedves Testvérek!
Egy mindennél nagyobb család örömünnepét tartjuk Mindenszentek ünnepén. Minden népből és nemzetből célba jutott, győztes testvéreink vissza nem vonható, nem érvényteleníthető, végleges győzelmére tekintünk, amelyből saját életünkre, küzdelmeinkre kapunk bátorítást, reményt, erőt. Ez a végleges győzelem abból adódik, hogy nemcsak emberi győzelemről van szó, hanem az ember életében valóra váló isteni győzelemről. Isten szeretete jutott diadalra életükben a sátán irigységével szemben.

Mindannyiunkat közelről érint ez a küzdelem, és a győzelem lehetősége. Hiszen minden ember Isten képmásaként az ő életének örököse. Létünk egyetlen értelme és távlata, hogy eljussunk ebbe az örökségbe. Aki ezt elveszíti, az egész létének értelmét veszíti el. Ezért kell felmérnünk az esélyeket, a veszélyeket, és meg kell találnunk az utat, saját egyéni utunkat, amely biztosan a célhoz vezet.  Vajon az elmúlt időben hányszor bizonytalanodtunk el, vesztettük kedvünket, lelkesedésünket?
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Beszéd:

Kedves Testvérek!
Minden ember keresi a boldogság útját a földi életében. Mindenki a boldogságra vágyik, és boldog akar lenni. Ma, Mindenszentek ünnepén, azokat ünnepeljük, akik ezt az örök boldogságot megtalálták, és elnyerték jutalmát. Ők előttünk jártak, és példát adtak nekünk.
Őket szemlélve, utánozva, és égi közbenjárásukat kérve, és az ő útjukat járva mi hogyan válhatunk boldoggá, szentté? Erre maga Jézus ad választ a mai evangéliumban. Legyünk lélekben szegények, ne a pénz határozza meg a mindennapjainkat. Merjünk sírni, kimutatni érzéseinket, együtt érezni a másikkal. Legyünk szelídek, ne adjuk fel magunkat, de ne menjünk el a másik mellett szeretet nélkül. Keressük az igazságot, törekedjünk a tökéletesre, teljesítsük az Atya akaratát. Legyünk irgalmasok, merjünk bocsánatot kérni, és megbocsátani magunknak, a másiknak. Legyünk tisztaszívűek, váljunk meg az önzőségünktől, a bennünk lévő rossztól, szeressünk. Legyünk békességszerzők, a másikban a jót keressük, értsük meg a másikat, fogadjuk el másikat minden gyarlóságával együtt. Ne féljünk az üldöztetéstől, a megszégyenítéstől, attól, hogy kinevetnek. Vállaljuk a hitünket, és sose szégyelljük azt. Sokszor azt gondoljuk, hogy elég ezek közül csak egyet kiválasztanunk, ami tetszik, és megtaláljuk a boldogságot, de Jézus példájában is látjuk, hogy mindegyikre törekednünk kell. És ez az út nem könnyű. Az életszentségre, a mennyországba vezető út nem csak örömmel, hanem kihívásokkal, és alkalomadtán szenvedéssel is jár. De a legnagyobb örömöt, nem a világi dolgok adják, hanem az, hogy maga Isten lesz az, aki végigkíséri utunkat, megvigasztal, lelki békét ad, és végül a mennyek országát adja jutalmul.

Vajon mi hol tartunk ezen az úton?
Ezen az úton félrevezető és hamis szólam, hogy mindegy, milyen vallású vagyok, milyen vallásban hiszek, csak jó ember legyek, és akkor üdvözülök. Mint ahogyan egy adott földi cél elérése érdekében sem vehetünk kezünkbe hamis térképet, különben egészen máshová jutunk, mint ahová szeretnénk. – Az egy igaz Isten ismerete a célt is világossá teszi, és egyértelművé, mi a feladatunk. Ő jelöli ki a célt, és nem magam válogatok a különböző lehetőségekben, kedvem, tetszésem szerint.

Egy alkalommal így szólt Jézus a tanítványaihoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz“ (Jn 12, 24). Mindenszentek napja a nagy aratás ünnepe.  Ám az aratás még nem fejeződött be. Gondoljunk arra, hogy a mi búzamezőnkön is még lábon áll a gabona. Még nem érett be. Egy gazdaember egyszer így magyarázta el: „a búzának beéréshez sok napra van szüksége.”

A lelkiélet napsütése a jámborság. Senki sem született szentnek. Az ember szentté lesz. Ahhoz, hogy beérjen és szentté váljon, sokat kell küzdeni. Szent Savio Domonkos, egy fiatalember, a ministránsok védőszentje, (1842-1857) mindenképpen szentté akart lenni. Egyszer így szólt Szent Don Boscohoz: „Én vagyok a szövet és Ön a szabó. Vegyen hát magához engem és készítsen belőlem egy szép ruhát az Úrnak!” Savio Domonkos nagy lendülettel csatlakozott a közösséghez. De amikor Don Bosco szomorúnak látta Savio Domonkost, mert ő attól félt, hogy nem lesz szentté, így vigasztalta és bátorította: az öröm és boldogság az alapja annak, hogy szentté legyünk. Don Bosco boldogság-receptje három elemből tevődött össze: az első a jámborság, a második a kötelességteljesítés és harmadik: ezekhez kell sok, másokkal való jócselekedetet keverni.
        A mai szentleckében János apostol Isten szeretetéről szólt. Ez az ő örök megközelítési módja minden levelében. Isten a szeretet. Isten gyermekei vagyunk, ismételgeti. János apostol az üdvösség pillanatát úgy rajzolja meg, mint azt az eseményt, amikor meglátjuk az Istent, méghozzá olyannak, amilyen Ő maga. Nem a szentségi színek alatt, hanem a maga valóságában. Mózes egykoron a Tízparancsolattal tér vissza a Sínai-hegyről, és Jézus ajkáról is egy hegyen hangzott el a nyolc boldogság a kereszténység alapalkotmánya. A nyolc boldogságban Jézus hathatósan érzékelteti azt az örömet, jutalmat, mely azok osztályrésze, akik megtartják a parancsokat. A jutalom pedig a legjobb motiváció. A remény, mely megelőlegezi a beteljesülést képes arra, hogy elevenen tartsa bennünk a hitet. Isten ajándéka és jutalma az embernek azonban végtelenül tökéletes, és teljesen személyre, egyénre szabott. Mindenki azt kapja, amit érdemel, és abban a kategóriában, amelyben állást foglalt Krisztus Igazsága mellet. Jutalomról beszél Jézus, mely több, mint az öröm: tartós állapot, boldogság. Az összes boldogság közül azonban számomra kiemelkedik a következő: „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent”. Noha a többi is mind ugyanarról az isteni szeretetről beszél, mellyel megajándékozza az őt szeretőket, ez az egy sajátos fogalmazást kap. Bízzunk azok közbenjárásában, akik már meglátták a trónon ülő Bárányt! - Akarsz-e közéjük tartozni, te is szent lenni? Lehetnél más egyáltalán? Most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló. Ha lemondunk az életszentségről, ha a nyolc boldogsággal ellentétes úton keressük a boldogságot, senkik és semmik sem leszünk. Vagy a mindenszentek fehér ruhás seregéhez tartozunk, vagy sehová. Vagy a világítótornyok fényét követve a biztos kikötő felé tartasz, vagy zátonyra futsz, és örök hajótörést szenvedsz.

Befejezésül Szent Ágoston püspök imájával kérjük a Szentlélek erejét, hogy mi is szentek lehessünk:
„Lélegezz bennem, Szentlélek, hogy szentül gondolkozzam.
Indíts engem, Szentlélek, hogy szentek legyenek tetteim.
Csalogass engem, Szentlélek, hogy a szentet szeressem.
Erősíts engem, Szentlélek, hogy a szentet védjem.
Oltalmazz engem, Szentlélek, hogy a szentet soha el ne veszítsem.”
Ehhez az úthoz kérjük a mai napon egyházunk minden szentjének égi közbenjárását! Ámen! 

Halottak napja 2020
Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Ezen a napon bizalommal kérjük a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.
Gárdonyi Géza: „Útra készülődés” című versét idézem:
„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,
Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
Egy ajtó bezárul itt a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:

Mindenszentek és Halottak napja az ember életének egyik legfontosabb, egészen soha el nem feledhető valóságára világít rá.
A halálmenet végeláthatatlanul tart a történelem folyamán. Mindig újak csatlakoznak hozzá, mindig mások tűnnek el belőle. Egyikünk sem maradhat ki a sorból, egyikünk sem szökhet meg belőle, nem térhet más útra, legyen akár kisgyerek, akár fiatal, akár aggastyán. A különbség legföljebb annyi, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé érzékeli, hogy hová vezet ez az út: viszonylag sokáig lehet vidáman és önfeledten sétálgatni rajta. Előbb vagy utóbb azonban mindenki rádöbben, hogy útja véget ér. Ahogy az előtte járók mind kihulltak a sorból, úgy fog eltűnni egyszer ő is. Előrehaladva életünk útján egyre több emberrel találkozunk. Az útitársak különböző, időnként talán változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszer csak eltűnik mellőlem valaki, aki hosszú ideje, talán születésem óta életem része volt, mélységes szeretetben. A világom szinte összeomlik, értelmét veszíti nélküle, egész bensőm feljajdul a veszteség fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak ő maga, egyetlen és pótolhatatlan. Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal - vagy inkább átkerül a holtak világába. Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és teljesebben, mint mi, halandók. A történelem nagy halálmenete nem a pusztulás, hanem a beteljesülés felé tart. Reméljük, hogy a szentek közösségébe jutottak, és hogy közösségben lehetünk velük már most, múló életünk folyamán is. 
      Ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink most is élnek a természetfeletti világban, s Krisztuson, mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, s mi pedig értük.
Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Ezzel szemben mi hisszük, hogy elhunyt testvéreinkkel továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál. A szeretet szálai odafűznek azokhoz, akik a mieinkek voltak... Most is a mieinkek... De a lélek kapcsolatával. Jól mondja Szt. Pál apostol: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13,13).
A Halottak napja, a hozzá kapcsolódó rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, hisztérikus, kétségbeesett.
Amikor ma eltüntetjük, kiseperjük a szimbólumokat életünkből, világunkból, s a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész.
A halállal kapcsolatos keresztény rítusok és szimbólumok világába gyerekeinket és unokáinkat is be kell vonni, az őket izgató kérdésekre az ő szintjükön kell válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, ha látják, hogy mindebben őszintén hiszünk, akkor ez megnyugtatja őket és bátorítva érzik magukat. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatják a virágot, gyújthatnak mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek és a kritikus, tragikus pillanatokban erőt adnak, bátorítanak és megvigasztalnak.
    Ezzel szemben, a környezetünkben is mind nagyobb teret hódító pogány halloween-„kultusz”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és pedagógusok, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el tőlük, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban.
      A minket körül vevő világ, tévé és rádió, internet és újság, azt sugallja, hogy éljünk a mának, a pillanatnak és ne törődjünk azzal, hogy mi történik utána. Ezzel szemben hitünk tanítása arra figyelmeztet, hogy emlékezzünk a halálra. "Memento mori"- volt a középkori szerzetesi lelkiség legfontosabb jelmondata.
Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján járnunk és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön, hisz azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak ehelyett befelé kellene fordulnia, s engednie, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.
    Ne feledjük a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról, amelyet Szent Ambrus püspök így fogalmazott meg: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” – Ámen!