C év évközi 32. vasárnap, november 6.

C év évközi 32. vasárnap 2016 Lk 20,27-38

Egy vita és tanulságai
Jézust kérdéssel keresik fel a szadduceusok, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás; kérdésük is erre vonatkozik. Mit is tanít nekünk ez a rész? Urunkhoz, Jézushoz bármikor oda lehet menni, lehet tőle kérdezni. Jézus nem foglalkozik azzal, milyen a kérdező szándéka: az érdeklődés, vagy a világos látás vagy netán a bizonyítani akarás. Jézusnak lehetősége adódott a tanításra, és Neki ez a lényeg – hisz ezért jött –, minden más mellékes. Megtudjuk, hogy a szadduceusok felkészülten, a kérdést megbeszélve, többen mennek a Mesterhez. Mert Mesternek szólítják. Jézus türelmesen végighallgatja őket. Ebben a rövid részletben is hat versen keresztül tart a történetük.
 Válaszában Jézus az Írásokból indul ki, amit ők is ismernek. Felvillan, hogy a mózesi törvény mennyire szociális, biztosítja a rászorulón való segítést, a zsidó nemzetség továbbélését. Megtudjuk, hogy e világra jellemző a házasság, de akik méltók lesznek a feltámadásra, azok odaát már nem házasodnak. Megtudjuk, hogy feltételei vannak a bejutásnak abba a világba. A jézusi magatartás példájából tudjuk, melyek e feltételek. Az élet utáni életről is kapunk egy morzsányi ismeretet. Akik odakerülnek, feltámadtan élnek odaát, meg sem halhatnak többé, továbbá a feltámadottaknak nincs szükségük az evilági testre. A feltámadás fiai az Isten fiai, akárcsak itt. Még mit tudunk meg? Azt is, hogy Isten embereket akar maga köré gyűjteni. Isten közösségi valóság, saját világát kitágítja az ember számára, beenged oda, így azt az együttlevést élhetjük tovább, ahol megértés és elfogadás van. A szeretet közösség igényű, s közösségben akar élni. Mindazok beletartoznak ebbe a közösségbe, akik érte, vele s benne akarnak lenni. Végezetül nemcsak a szadduceusok kapnak feleletet a kérdésükre, hanem rajtuk kívül jelenlevő és feltehetőleg nagyon figyelő írástudók is. Meg is dicsérik Jézust azért, hogy jól és helyesen felelt meg a szadduceusoknak.
Az bizonyos, hogy az ember életét, kapcsolatait alaposan meghatározza, hogy mit gondol a halál utáni sorsáról. A többre, igazi értékekre való elhivatottság reménye kell, hogy éltessen minket. Hitünk és mindennapi életünk kölcsönösen át kell, hogy járják egymást, hatással kell lenniük egymásra. Rövidlátó módon nem elég csak azzal foglalkoznunk, ami most érint. Nem állhatunk meg kizárólag a kézzelfoghatónál, láthatónál.
Nagyon sok kérdés foglalkoztatja a ma emberét. Rövid, vagy hosszú lejáratú célokat tüzünk ki magunk elé, és küzdünk azok megvalósításáért. Lefoglalnak a mindennapok, a mindennapi feladat teljesítés. Az igazi mély vallásos kérdések viszont gyakran elkerülik a figyelmünket. Előfordul, hogy azt mondjuk, nem érünk rá ezekkel foglalkozni. Pedig ezek meghatározóak kellene, hogy legyenek, hisz rólunk van szó.
A Makkabeusok könyve, amelyből az Ószövetségi olvasmányt olvastuk a Krisztus születése előtti II. század, lelki és vallási életét tükrözi. Ekkorra már határozottan megfogalmazódik az örök életbe vetett hit.
A pogány uralkodó elfogott és hitükért kivégeztetett hét testvért, anyjukkal együtt. Mindegyik fiú a kivégzés előtt megvallja az örök életbe vetett hitét. Érdemes felidéznünk, hogy mit is mondanak:
Az első: „Készek vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint megszegjük atyáink törvényeit.''
A második
, amikor már végét járta, felkiáltott: ,,Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ô törvényeiért halunk meg.''
A negyedik: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ô feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.''
   Egy jó történetet olvastam a mai evangéliumhoz. Így szól.
Egy idős édesapa már nem tudja magát ellátni, így a lányához kerül. Néhány tárgyat visz magával, és a kutyáját, aki azonban a házon kívül, a kertben van. Azonban sehogy sem érzi jól magát az új otthonban, egyre betegebb. Hívják a háziorvosát. A súlyos beteg férfi megragadja meg az orvos kezét, és ezt mondta neki: Annyira nyomasztó félelmet érzek. Doktor úr, mondja meg nekem, mi vár rám a halál után! Én azt nem tudom — válaszolta az orvos. Nem tudja? — kérdezte suttogva az idős beteg. Válasz helyett az orvos kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót. Ekkor a rég nem látott kutya szaladt be, felugrott a beteg ágyára, és minden mozdulatával az örömét jelezte a gazdájának. Az orvos a beteg felé fordulva ezt mondta: Ez a kutya még soha nem volt itt bent, nem ismeri a helyet. De tudta, hogy a gazdája az ajtó túloldalán van; azért szaladt be vidáman, mihelyt kinyílt az ajtó. Azt nem tudom, hogy mi vár ránk a halál után. De elég, ha tudom, hogy az én gazdám van odaát. Ezért, ha majd egy napon kinyílik az az ajtó, nagy örömmel futok be rajta én is.
Legtöbbször fiatalon, az élet önfeledt, vidám óráiban a halál kérdése fel sem merül. A mindennapi munkában, az egészségtől és erőtől duzzadva talán már a puszta említése is zavarónak tűnik. De nem szoktak késlekedni sem a kételyek, sem a félelmek az életkor előrehaladtával, a betegségek súlyosbodásával. Az ismeretlen és járatlan út létezésével kezd barátkozni az ember, de ettől az út továbbra is rejtély marad.
A halállal kapcsolatos kérdésekről Jézus korában is szenvedélyesen vitatkoztak, és keresték ezekre a válaszokat. Lukács korában már inkább az volt a kérdés, hogy a feltámadásba vetett hit mit is tartalmaz valójában. Milyen lesz a feltámadás után következő élet, az örök élet?
Befejezésül a francia szent életű filozófus, matematikus imáját idézem. Pascalt.
Uram. Jézusom kéréssel és kérdéssel fordulok hozzád. Nem kérek tőled sem egészséget, sem betegséget. Nem könyörgök hozzád sem életemért, nem imádkozom a halálért. Azonban mindig ugyanazt kérem: te dönts nálam az egészség és betegség, az élet és a halál fölött. A te dicsőségedre, saját lelki javamra szolgáljon döntésed, valamint Egyházad és szentjeid felmagasztalására. Te tudod egyedül, mi válik a javamra. Uram, Jézus, te vagy életem határtalan Ura, tedd azt, ami neked tetszik. Végy el tőlem, de adj is nekem. Mindennél fontosabb azonban, hogy akaratomat a te szent akaratodnak vessem alá. Ámen.