C év évközi 5. vasárnap 2016

Kedves Testvérek!

Sokan gondolják úgy, hogy az ember sorsát az határozza meg, hová születik. Micsoda különbség Szabolcs megyében vagy New Yorkban a világra jönni. Vagy talán az számít, amit örökölünk, génjeinkben, idegrendszerünkben, természetünkben, amit tanulunk és végül a szerencsénk: kapunk-e állást, munkát, megleljük-e életünk párját? Általában ezek a szempontjaink, amikor életünk, vagy mások élete felől gondolkodunk. A Szentírás ma három olyan emberről állítja, hogy sorsuk egészen más cölöpökön nyugszik, akik elhivatottságukból éltek: Izajásról, Péterről és Pálról.             A mai 3 szentírási rész, három meghívásról szólt: az olvasmány Izajás, a szentlecke Pál, az evangélium pedig Péter meghívásáról. Vajon mit éreztek ezek az emberek, amikor felismerték, hogy Isten jelenlétében vannak. Méltatlannak érezték magukat az Úr előtt. Izajás ezt mondta: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek!” (Iz 6,5) Pál alkalmatlannak érezte magát arra, hogy apostol legyen, mivel korábban üldözte Isten Egyházát. (1Kor 15,9) Péter pedig leborult Jézus lábához és ezt mondta: Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 15,8). A hiteles lelkiségben az első és a legfontosabb erény az alázatosság. A személyes méltatlanság vagy alkalmasság érzése; az, hogy valaki nem akar beszélni, mert képmutatónak vagy lelkileg felsőbbrendűnek tartja magát, annak lehet a jele, hogy az illető megtalálta-e és megismerte-e az igazi Istent.

            Amikor valaki megvallja bűnösségét és elégtelenségét, akkor Isten kinyújtja a kezét, felmenti a bűnöst, és segíti, hogy tudjon szolgálni. Izajás esetében az egyik szeráf az oltárról vett égő széndarabbal érinti meg az ifjú ajkait és azt mondja: „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd!”  Látjuk, hogy a feladatra való alkalmasság nem tőle jön, hanem Istentől. Az nem személyes teljesítmény eredménye, hanem Isten kegyelme! Ez az, amiért Pál ezt mondhatta: „De Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok!”

            A személyes méltatlanság érzésén túl van egy másik közös jellemvonás abban a három emberben, akikről a mai szakaszok elmondják, hogy Isten munkájára kapnak hívást, s ez pedig a rendelkezésre állás Isten akaratát megtenni, és a készség arra, hogy kövessék az Ő utasításait. Amikor Izajás hallja az Úr kérdő szavát: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” azonnal így válaszol: „Íme, itt vagyok, engem küldj!”  Péter és társai esetében azt olvastuk, hogy „mindenüket elhagyva követték Jézust” - anélkül, hogy visszanéztek volna. A méltatlanság és az alkalmatlanság érzése önmagában nem tesz alkalmassá arra, hogy használjon minket az Úr. Hozzá kell még adni valamit ehhez, mégpedig a rendelkezésre állásunkat és a készségünket, hogy menjünk és megcselekedjük mindazt, amit az Úr kér tőlünk.

            Amikor életünkben követjük az Úr útmutatását, akkor gyakran olyan dolgokat kell tenni amelyeket nem értünk. Ez az, amit látunk Péternél a csodás halfogás esetében. Ő és társai egész éjjel bajlódtak és nem fogtak semmit. Mint tapasztalt halászok, saját szakértelmükre támaszkodtak, hogy hol és hogyan vessék ki a hálót. S az eredmény egy szóval kifejezve a kudarc volt. De amikor követték az Úr útmutatását, aminek emberileg nézve nem sok értelme volt (a halászok sohasem vetették ki a hálót fényes nappal), akkor az eredmény meglepő siker volt. Ma, mint mindig, az Úr újra megkérdezi: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Az Úrnak szüksége van követekre, olyan emberekre, mint amilyen Izajás volt, aki a templomban, olyanokra, mint Pál volt, aki idegen országokban, a föld távoli pontjain, vagy olyanokra, mint Péter volt, aki munkatárainak beszélt Istenről, s elvitte társait, hogy ők is megismerjék és kövessék az Urat. Ha méltatlannak és alkalmatlannak érezzük magunkat Isten szolgálatára, tudjuk, hogy az Úr csak ilyen embereket tud használni. A mi feladatunk az, hogy vállaljuk a kockázatot és kimondjuk: „Íme, itt vagyok, engem küldj!” Az Úr majd segít, hogy alkalmas légy a feladatra. Ő megadja majd neked, amit akar, hogy Érte cselekedj, amint azt tette Izajással, Pállal és Péterrel.

Izajás próféta Krisztus előtt 738-ban kapta meghívását. Papi osztályhoz tartozott, a templomban, liturgikus környezetben éli át azt a teofániát, az Istennel való rendkívüli találkozást, melyről ezt írja: „Láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült”. Isten, mielőtt szólt hozzá, és kifejezte előtte akaratát, megismertette magát vele. Ez a találkozás azonban egészen másmilyen, mint amihez hozzá vagyunk szokva: rémisztő, rettentő, félelmetes. „Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” – vallja erről a találkozásról (33,14). Ember nem láthatja az Istent, ez egyenlő lenne a halálával. A próféta tudatában van kicsinységének, alkalmatlanságának, tisztátalanságának Istennel szemben. De amint jajgat és sopánkodik, egy szeráf izzó parázzsal megérinti az ajkát. Ez a salak-égetésre, az aranykészítésre utal: Isten kiégeti belőle a bűnt, a gonoszságot, azaz ő maga teszi alkalmassá Izajást arra, amire aztán felszólítja, az igehirdetésre, amit azután minden habozás nélkül elvállal: „Itt vagyok, engem küldjél!” Az ember nem emelkedhet fel odáig, hogy Isten munkatársa legyen, de ha ő hívja, akkor méltatlanságunk érzése nem tarthat vissza tőle.

A harmadik elhívott pedig Pál apostol, akinek nem a történetét, hanem egy lényeges hitvallását hallottuk a mai szentleckében. Neki a damaszkuszi úton jelenik meg Krisztus, s ez kiforgatja bensőjéből. Pál kimondja a hivatása lényegét, ami mindannyiunké: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt meddő bennem” (1Kor 15,10). Az életünk, sorsunk értelme ez: Isten kegyelme ne maradjon hatástalan bennünk, azt tegyük, amit ő tenni akar bennünk, általunk. Pál háromszor bejárta Kis-Ázsiát, Görögországot, Itáliát, virágzó egyházközségeket hozott létre, tanított, mérhetetlen sokat szenvedett. De ugyanezt tették a többiek is: a 12 apostol, és minden tanítványuk. S ez a „meghívás-rendszer” folytatódik azóta is. Ettől növekszik az Egyház, és párhuzamosan, a világi hivatásokban való elköteleződés során a társadalom.

Uram Jézus Krisztus! Te mindannyiunkat ki akarsz halászni a bűnből az örömteli életre. Jól tudom, víz nélkül, a szárazra került hal elpusztul. Azt is jól tudom, hogy lelki élet nélkül az ember elsorvad. És tudom, hogy nem elpusztításra emelsz ki bennünket a megszokott életből, hanem egy újabb, és szebb életre. Ezért Kempis Tamás szavaival  kérlek téged:

„Könyörgök hozzád Uram! Őrizz meg engem ennek az életnek gondjaitól, hogy túlságosan beléjük ne bonyolódjam; a testnek sokféle felesleges szükségétől, hogy kívánságuk rabul ne ejtsen. Szabadíts meg a lélek minden akadályától, hogy ezek terhe le ne húzzon, és a földhöz ne vágjon. Uram, hívj, vonj magadhoz engem.” Ámen!