B év advent 1. vasárnapja 2023 – Mk 13,33-37
Kedves Testvérek!
„Ó, bárcsak széttépnéd az eget és leszállnál!” Ezzel a nagyon súlyos mondattal kezdtük az új egyházi évet Izajás prófétától. Mert alig változik a világ, sőt sokszor úgy érezzük, hogy nem a jó út felé halad. Tehetetlenségünkben, szinte mindent széttépnénk mi is. „Ó, bárcsak széttépnéd az eget és leszállnál!”
Az advent az Úrvárás ideje. Az Ószövetségben Isten ígéreteinek teljessége után sóvárgott a választott nép. A mi adventünk megemlékezés erről a várakozásról, és egyben cselekvő felkészülés az Úr második eljövetelére. Így Izajás próféta ösztönzése, széttépni az eget, számunkra is szól, mert ez a felkészülés cselekvő aktivitást és bűntelen állapotot tételez fel.
Virrasszatok!
Az advent tehát nem a szavak ideje, legalábbis nem az emberi szavaké, legyenek azok bármennyire is igazak, szépek vagy őszinték. Sőt advent nem a hangoskodás, hanem az elcsendesedés időszaka az ember számára, és ha ez sikerül, akkor a bennünk teremtett csendben megszólal Isten: leszáll. Lehet, hogy környezetünkre nem tudunk olyan hatással lenni, hogy a külső csend is létrejöjjön, de azt bizonyosan elérhetjük, hogy a bensőnkben teljesen lecsillapodjanak, megszűnjenek a hamis zajok.
Isten szava kívülről, az igehirdető szavaival vagy a Szentírás által jut el hozzánk, de reméljük, hogy nem csak a fülünkig jut el, hanem mélyebbre, a lelkünkbe hatol, azaz bensőnkben szólal meg. Ha tehát azt szeretnénk, hogy az advent folyamán Isten üzenetét meghalljuk és megértsük, és az a vágy ébred bennünk, hogy Istennel közösségre lépjünk, akkor vennünk kell a bátorságot az elcsendesedéshez.
Figyelni, ébren maradni, várakozni a ház urának érkezésére, így hallottuk a mai evangéliumból. Ezek a szavak foglalják össze azt, amit Jézus tőlünk, keresztény emberektől kíván. Márk evangéliumának 13. fejezete, amiből egy részletet olvastunk fel, a Templom és Jeruzsálem lerombolásáról szól, Jézus mintegy előre látja a szent hely, Isten háza és a szent város sorsát. Miért mondja Jézus ezt a beszédet, ezt a jövendölést?
Egy alkalommal éppen kijött a templomból, amikor egyik tanítványa felhívta figyelmét a hatalmas épületre és annak díszesen faragott köveire. A kövekre pillantva Jézus gondolatai időben előre szaladnak, és ezt feleli: „Nem marad itt kő kövön, mindent lerombolnak” (Mk 13,3). Úgy tűnik, hogy az apostolok hittek abban, amit Mesterük mondott, és elgondolkodtak a kijelentésen, mert ezt követően az Olajfák-hegyén leülnek, és a távolból szemlélik a templomot. Ekkor kérdezi meg az Urat Péter apostol, hogy amit az imént mondott, az mikor fog bekövetkezni és milyen előjelei lesznek. Ez a kérdés ad alkalmat Jézusnak arra, hogy a végső időkről beszéljen, de nem az időt határozza meg napra pontosan, hanem hamis prófétákról, megtévesztő tanítókról, álmessiásokról, üldöztetésről, háborúkról és természeti csapásokról beszél. Mindezekről természetesen úgy, mint a végső idők jeleiről.
Keresztény emberként fel kell ismernünk ezeket a jeleket és úgy kell élnünk, hogy ne érjen minket váratlanul az Úr érkezése. Legyetek hát éberek! – mondja Jézus, majd pedig más szavakkal erősíti meg kérését: Virrasszatok! Jézus többször is kérte tanítványait, hogy virrasszanak, maradjanak ébren. Gondoljunk szenvedésének kezdetére, amikor az utolsó vacsorát követően kimennek az Olajfák-hegyére. Péternek, Jakabnak és Jánosnak ezt mondja: „Halálosan szomorú az én lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok!” (Mk 14,34). Az éber ember észreveszi a közeledő gonoszt, de aki elalszik, az könnyen kísértésbe esik. Ezért mondja az Úr: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek” (Mt 26,41). Az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kertben azonban elalszanak a tanítványok, mert lelkük készséges, de a testük gyenge. A döntő pillanatban az elalvás könnyen az ember vesztét okozza. Például a Bírák könyvében olvashatunk Sámson esetéről az Ószövetségből. Sámson, akinek alvás közben vágja le Delila a neki rendkívüli erőt adó hajat. És amikor felébred a fogadalmi haj nélkül, elszáll az ereje.
Advent elején egy kicsit megállunk, felrázzuk magunkat álmodozásainkból, és előre tekintünk. A cél Isten országa, mert Krisztus arcát szemlélve juthatok el Isten országba. Megállok, és felmérem, hol tartok, hova jutottam az elmúlt időszakban, merre tart az út, amelyen járok. Kell-e irányt változtatnom, vagy jó úton járok-e, megvannak-e az eszközeim, amelyeknek segítségével végigjárhatom az utamat. Mi az, ami hátráltat, amitől még meg kellene szabadulnom.
Végül is örülnünk kell, ha úgy sikerül majd idei adventünk, hogy új érzések és remények, új elhatározások születnek meg lelkünkben. Jelenünk, világunk, sokszor szinte kiábrándító, sötét és nyomasztó, súlyos és nehéz, de advent a jövőről beszél: a történelemnek még nincs vége, nem marad minden úgy, ahogy most van, mindig valami új vár ránk.
Éppen ezért hitünk nem azt jelenti, hogy menekülünk a zord jelenből egy szebb jövőbe. Krisztus nem arra bíztat, hogy napjainkból meneküljünk, sem arra, hogy egy szebb jövőről ábrándozzunk, hanem hogy éberek legyünk. Munkára biztat, amelytől a jelen életünk földerül, emberibb és egyben istenibb lesz. Ezzel az imádkozó lelkülettel készüljünk Krisztus napjára!
Befejezésül Szent-Gály Kata versét imádkozom:
Virrasszatok és imádkozzatok
imádkozni
bevonni téged életembe,
hogy minden tettemet
szeretet járja át
imádkozni
hogy ne váljak sivataggá
mint az a föld,
melyet nem hálóznak be vízerek.
Úgy legyen! Ámen!