C év évközi 13, vas 2016 EVANGÉLIUM Lk 9,51-62
Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott.
Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” - Ezek az evangélium igéi!
Kedves Testvérek!
Az irgalmasság szentévét üljük, és valóban Jézus, a Teremtő Isten irgalmát hozta el közénk, és mutatta be. Mennyei Atyánk mindenkit alkalmasnak teremtett arra, hogy rátaláljon, átalakítsa gondolkodását, és vele egyesülve járja az élet útját. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mindent megbocsátó Istenünk elnéző, megérti gyengeségeinket, mert végtelenül irgalmas. Ez biztosan így is van! Csak nem szabadna ezzel visszaélnünk! Nem tudjuk, hogy az „aki sokat kapott, attól sokat is kérnek számon” szellemében, vajon meddig terjed Isten béketűrése. És mi történik azokkal a helyzetekkel, ahová minket küldött volna? Ott, ahol nekünk kellett volna az ő eszének, kezének-lábának, szemének lennünk? Isten soha sem kér tőlünk többet, mint amire képesek vagyunk. Nem fog agyon nyomni elvárásaival! Azt szeretné, ha örömteli, boldog, de egyben aktív, tanúságtevő életet éljünk.
Akkor tehát mennyit adunk magunkból? Vajon már rátettük kezünket az eke szarvára? Vagy még tervezgetjük, csak akkor majd, ha elég tudásunk lesz, és a körülmények is olyanok, akkor szóval és tettel is Isten útját akarjuk járni? Ha elindultunk, vajon elég mélyen nyomjuk-e Isten szántóföldjébe az ekevasat, vagy csak a felszínen vakargatunk? Csak annyit adunk magunkból és a magunkéból, ami még nem kényelmetlen? Olyat, amitől még nem csökken az életszínvonalunk, ahol a tanúságtevés során biztosan nem kerülünk kínos helyzetbe, ahol nem kell bepiszkolnunk a kezünket a szolgálat során, és ahol a testi-lelki rászorulók nem igénylik túlságosan az időnket? És hogy állunk a hátratekintéssel? Hányszor mondtuk már lelkesen Istennek, hogy számíthat ránk, mindenünk az övé? A visszatérő gyónási, vagy lelkigyakorlatos vagy éppen újévi fogadalmak azt jelentik, hogy az idők folyamán szép lassan visszalopkodtuk a már egyszer neki ígérteket. Tény, hogy nagyon nehéz teljes odaadottsággal élni, hiába tudjuk, hogy nekünk is, a kereszténység ügyének is ez lenne a legjobb. Naponta sok-sok döntéshelyzet elé állít az élet, és sokszor nincs erőnk, vagy bölcsességünk a megfelelőt választani.
Jézus tanítványa csak feltételek nélkül lehet az ember. Nincs halogatás, félmegoldás, csak osztatlan, teljes odaadottság. Három találkozás volt a mai evangéliumban, és Jézus 3 válasza.
1. Nem elég a rajongás, mert talán csak ideig-óráig tart! Egy vándortanítóhoz kell csatlakozni, a teológia biztos várából kiszállva, és vállalni kell a folyamatos Istenre, az egyéni lelkiismeretre hallgatás szinte mély vizét, bizonytalanságát.
2. Meg kell szabadulni az apai, családi kötöttségtől, el kell szakadni a hamis vallásosságtól, amely csak addig követi Jézus útját, amíg az nem jár konfliktussal.
3. Egyszerre megfelelni a rokonok tiltásának (abban az időben óriási szerepe volt a család összetartásának) és Isten Országa követelményeinek olyan képtelenség, mint hátranézve egyenes sorokat szántani, vagy két Úrnak szolgálni! Jézus hiteles küldötte csak az az ember lehet, aki feltétel nélkül elkötelezett, mert ő lesz képes meghatározott helyzetekben életre váltani a bonyolultnak tűnő, de különben nagyon egyszerű szeretetparancsot. És ebben pedig újra visszacseng a gondolat: Szilárd arccal, mindig csak előre, és felfelé tekints!
Az evangélium, - bármilyen nehéznek is tűnik Jézus kérése, - szabadságot hoz magával, és csak szabad akarattal fogadható be, függetlenül attól, hogy a hirdetői számára ez milyen eredménnyel jár. Keresztény emberként nem futamodok meg a küzdelmek elől, de nem is megyek bele mindenfajta harcba, küzdelembe. Csakis olyan esetekben, melyek a lelkek javára, bűntől való megszabadulás érdekében történnek. Éppen ezért a mai evangélium konklúziója ez: Ami a lelkünket illeti abban csakis egyes-egyedül a lelkiismeret szavát szabad követnünk. Isten, mindannyiunk ura, nem kényszeríti a lelkiismeretet, ő maga akarja, hogy szabadok legyünk. Senki sem szállhat a másik ember helyett sem a mennybe, sem a pokolba. Az ilyen élő hit is az Isten kegyelme. A hitet ezért nem lehet erőszakkal, vagy fenyegetéssel az emberekbe úgy mond beletölteni. Senkit sem lehet erőltetéssel, félemlítéssel Istenhez láncolni. Csak akkor lesznek isten iránt elkötelezettek a rám bízottak, a gyermekeim, a munkatársaim, ha jó példámból ők is kedvet kapnak.
Uram, Jézusom!
Kérlek a mai vasárnapon, gyújtsd lángra szívünket szent színed és az egész világ előtt! Hideg, közönyös, megosztott világunkat töltsd be jelenléteddel.
Kérünk Urunk Jézus, hogy járjon át bennünket is Szentlelked vihara, ereje, hogy azt halljuk, amit te kívánsz nekünk mondani. Segíts, hogy igaz hittel kövessünk téged. Adj bölcsességet, hogy azt beszéljük, és mondjuk, ami rólad tesz tanúságot. Mutass utat, hogy azt tegyük, ami neked tetszik. És végül adj erőt, hogy türelemmel viseljünk el mindent, amit vállunkra raktál, és a legvégső küzdelemben is vigasztalást érezzünk. - Ámen!