C év nagyböjt 2. vas 2025 - (Lk 9,28b-36) - Tábor hegy
A szent hegyen
A múlt vasárnap lélekben együtt voltunk Jézussal 40 napig a pusztában, a megkísértés hegyén. Ma, nagyböjt 2. vasárnapján az evangélium egy másik hegyre hív minket, a színeváltozás hegyére, a Tábor hegyre. A három apostollal együtt minket is magával visz az Úr, hogy csodálatos Isten-élményben legyen részünk. Ez csak akkor lehetséges, ha nem lefelé, hanem felfelé nézünk, tehát nem abba az irányba, ahonnan jöttünk, hanem ahová törekszünk. A hegyen Jézus áll előttünk. Az a Jézus, aki visszautasította a világ hamis dicsőségét, és akinek nem kellett a sátán kétes dicsősége. Most megmutatja igazi, isteni dicsőségét az apostoloknak és nekünk, hogy így erősítse bennünk a hitet.
A kereszténység megélése kemény hegymenet, ha komolyan vesszük. A Tábor hegyen nagyon jó volt a három tanítványnak.
Péterből a látvány, Jézus ragyogása után fölfakad a kijelentés: „Jó nekünk itt lenni!”
Hol jó nekik lenni? Jézus közelében. Annak a Jézusnak a közelében, akin átragyog az istenség fénye.
Fölteszem magamnak a kérdést: Hol vagyunk? Lenn, a mélyben? Fönn, a hegyen? Sokszor azt érezzük, nagyon nem jó nekünk itt lenni. Nem találjuk a helyünket. Sokszor kimondhatatlan magányosságot érzünk. Kilátástalanságot, reménytelenséget, jövőtlenséget.
Jézus azonban hozzánk is szól: „Jöjjetek utánam!” (Mk 1,17) S valamiképpen – ha keresztények vagyunk – megindulunk, hogy kövessük őt. De vajon készek vagyunk-e arra, hogy fölmenjünk vele együtt a hegyre?
Jézus nem csak a Tábor hegyre megy föl. Fölmegy a Golgotára is. A Tábor hegyen nagyon jó volt a három tanítványnak. De a Golgotára vajon készek vagyunk-e fölmenni ővele? Mert Jézus ezt is mondja: „Ha valaki követni akar, vegye föl naponta keresztjét…”
Ha el akarom érni a célt, lelkem boldogságát, az igazi a Jézus-követést, akkor tudnom kell vállalnom az eszközöket is, amelyek segítik a cél elérését. Ilyenek pl. az önmegtagadás, a böjt, a bűnbánat, az önzetlen jócselekedetek stb.
Urunk Jézus jó pedagógusként igyekezett egy kis előzetes biztatást adni apostolainak. Valami olyan élményt, ami nagyon komoly gondolati-lelki támaszt jelent majd akkor, amikor vállalkozása kudarcot vallani látszik, amikor elfogják és halálra kínozzák. Nekünk is szükségünk van olyan pillanatokra, amelyek a nehézségek idején biztos alapot adnak a továbblépéshez, mint ahogy az apostoloknak is erőt adhatott a megdicsőült Jézusra emlékezni a szenvedések idején. Szükségünk van élményekre, amelyek, elkísérnek bennünket a kétségekben, lelkünk sötétjében, és erőt adnak a következő biztos pontig. Ne felejtsünk el életünk ilyen örömeire visszanézni, és erőt meríteni belőlük a nehézségek idején!
Tegnap ilyen lelki élményben volt részünk, akik kis gyaloglással felmentünk egy hegyre, Budán, és a Máriaremetei kegytemplomban együtt énekeltünk, imádkoztunk nemzeti ünnepünkön!
Avilai Nagy Szent Teréz mondja:
„A léleknek olykor abba kell hagynia önmaga vizsgálatát, szemlélnie kell Istennek a nagyságát és szépségét. Így jobban rádöbben saját kicsinységére. Csak akkor vesszük észre igazán piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk az ő tisztaságában.”
Amikor valakinek abban a kegyelemben van része, hogy erősen megtapasztalja az élő Istent, az hasonlíthat a tanítványoknak ahhoz az élményéhez, amelyet a dicsőséges színeváltozáskor átéltek. Ez az örök boldogság megízlelése. Ezek általában rövid ideig tartó tapasztalatok, ezek Isten különleges ajándékai különösen a próbatételek idején.
Mindnyájunknak szüksége van egy belső fényre, hogy legyőzzük az élet megpróbáltatásait. Ez a fény Istentől jön. Ez a fény Krisztus, akit nekünk adott, akiben az istenség teljessége lakozik. Tehát menjünk fel Jézussal együtt mi is az imádság hegyére, szemléljük szeretettel és igazsággal teljes arcát és teljünk be ezzel a fénnyel.
Az apostolok pedig hallgattak. Senkinek semmit nem mondtak el.
Belső élményeimről hallgatni? Bizony, van, amikor ez a tanúságtétel, és nem a kérkedés vele. Általában hirdetni, elmondai kell az örömhírt, az evangéliumot, ez a lényege. Viszont sok olyan helyzet van, amit a külső szemlélő nem ért meg. Főleg egy olyan ember, akinek egyáltalán nincsenek élő vallási tapasztalatai, még szókincse sincs hozzá.
Lukács evangélista azzal a megjegyzéssel zárja a történetet, hogy az apostolok „hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.” Ők valóban nem beszéltek a rendkívüli élményről sem apostoltársaiknak, sem a népnek. Legalábbis az Úr feltámadásáig hallgattak, de azt követően már nyíltan beszéltek róla. Vélhetően egy ideig nem is értették teljesen, hogy miben volt részük, és az esemény jelentőségét sem fogták fel. Hallgattak a húsvéti eseményig, hiszen Jézus isteni dicsőségének teljessége a feltámadásban mutatkozik meg igazán, míg a hegyen ezt a dicsőséget csak egy rövid időre láthatták. Bátran kijelenthetjük, hogy Jézus istenségének legfőbb bizonyítéka az apostolok számára az Úr feltámadása. Éppen ezért érthető, hogy az apostoli igehirdetés fontos elemévé vált a színeváltozás története, amely esemény – ugyanúgy, ahogy maga a feltámadás – szintén Jézus istenségét bizonyítja. Szent Péter apostol így tanúskodik erről második levelében: az Atya égből jövő szózatát „mi is hallottuk, amikor ott voltunk Jézussal a szent hegyen” (2Pét 1,18).
Befejezésül két szép idézete szeretnék felolvasni.
Az első, Szent-Gály Katától való:
„Csönd és nyugalom kell a kristályok kialakulásához, a cseppkő növekedéséhez. Nekünk is el kell csendesednünk, ha növekedni akarunk!”
A második, Kempis Tamás, Krisztus Követése művéből:
„Hallgatásban és csöndben növekszik az istenes lélek minden erényben, és ott tanulja meg a Szentírás titkait. Ott találja fel a könnyek kútforrását, amelyben minden éjjel megmossa és tisztogatja magát, hogy annál bizalmasabban társalkodhassék Teremtőjével, minél távolabb van a világ zajától.”
Ezekkel a gondolatokkal a szívünkben, csendesedjünk el most egy percre, tegyük magunkat, kéréseinket Jézus elé.
Most pedig valljuk meg a föltámadásba, örök életbe vetett hitünket!