B év évk. 12. vas. - 2021 - Mk 4,35-41 a vihar lecsendesítése
A mai evangéliumi történet hitéletünk viharaira világít rá. A hangzavar, amiben élünk, könnyen elnyomja Jézus szeretetének, jelenlétének tudatát. E hit csökkenése vagy elvesztése pedig utat nyit a félelemnek. Urunk Jézus, lehet, hogy alszik a csónak alján, de szeretete sosem hagy el minket.
Egy ismeretlen szerző így fogalmaz: „Bekopogtatott a Félelem, de mikor a Hit kinyitotta az ajtót, és nem volt ott senki.”
Azzal, hogy Jézus alszik a csónakban, lehetőséget ad az úszni tudó és viharhoz szokott halászlegény tanítványainak, hogy megmutassák neki, mekkora a hitük. És arra is, hogy ismerik-e: kicsoda ő? Hiszen ekkorra már a Mester oktatásában részesedve tanúi voltak megannyi csodás gyógyításnak és ördögűzésnek. Ebben a vihar-jelenetben elsőre az tűnik ki, hogy hitük kudarcot vallott.
A vihar lecsendesítése után Jézus megrója apostolait gyávaságuk és hitetlenségük láttán. Mintha azt sugallná: ő akkor is velünk van, ha alszik… Bátorságot kér, a hit bátorságát, amely nem zárja ki ugyan a szent istenfélelmet – sőt feltételezi azt –, de nem ad helyet a csüggedésnek és a kétségbeesésnek, amiért nem kel védelmünkre azonnal és látványosan, attól még ő a természet ura, és igenis törődik velünk.
Milyenek vagyunk mi, akik 2000 év távlatából szemléljük az apostolokat? Nyugtalan személyiségünk a bűn következtében kettészakadt. Szeretnénk uralni a természetet, de minduntalan határainkba ütközünk. Kiengedtük „a szellemet a palackból”, és közben sok mindentől rettegünk: rettegünk a váratlanul érő árvizektől és földrengésektől, aszálytól, globális felmelegedéstől. Önzésünkkel és nagyzási mániánkkal megbolygattuk a Föld egyensúlyát, mi több, már a világűrben is összekuszáltuk a rendet: működő műholdjaink belebotlanak a kimúlt és még vissza nem hullott műhold maradványokba.
Hányszor halljuk még hívő ember szájából is, hogy szinte kiakad, szinte felelősségre vonná Jézust: ez nem történhet meg vele… Hol van ilyenkor Isten? Talán alszik?
Az apostolok először a vihar miatt esnek pánikba, utána meg Jézus isteni hatalma tölti el őket rettegéssel. A kettő pedig összefügg. Mert ha lenne bennünk üdvös félelem, az Isten fiának kijáró tisztelet, hódolat, akkor nem „görcsölnénk be” egy váratlan eseménynél, csak azért, mert ő alszik. Jézus Isten atyai szeretetét hozta örömhírként. Tehát már nem kell szolgai félelemmel rettegnünk tőle. Sokkal inkább Isten hiányától kellene félnünk…
Viszont azt sem várhatjuk el tőle, hogy bűneink következményeit csak úgy eltüntesse. Arról nem is szólva, milyen magától értetődő a „szélcsend”, milyen jó, ha velünk van, és nem történik semmi baj. Milyen könnyen megszokjuk nélküle és „elaltatjuk” őt, hogy mi „szabadok” legyünk, minden bűntudat és lelkifurdalás nélkül… Lelkünk háborgó tengerét pedig mindenféle pszichológiai meg „tüneti kezeléssel”, zsibbasztókkal próbáljuk ideig-óráig megnyugtatni. Aztán egy vészhelyzet, betegség, egy nem várt tragédia sokkoló ereje felébreszti alvó lelkiismeretünket, érzéketlen énünket rádöbbenti kicsinységünkre, törékenységünkre, és megmutatja Isten erejét. Ilyenkor hirtelen belénk hasít a felismerés: Uram, Istenem, mekkora a te hatalmad, milyen kicsiny vagyok én, és mégis milyen jó, hogy számíthatok rád!
A hitetlenség ott kezdődik, amikor gyávaságból vagy félelemből nem vagyunk képesek Jézussal és a többi emberrel megosztani a veszélyes helyzeteket, amikor elaltatjuk lelkiismeretünket, és lelkünk háborgó tengerén nem akarjuk követni Krisztust a szenvedés útján. Pedig ő alászállt a poklokra és megmentett minket.
A hit bizalommal teli ráhagyatkozás a szerető Isten jelenlétére, amit minden nap, mindenütt megtapasztalhatunk.
Próbáljuk tehát megérteni, mit üzen ma nekünk ez az evangéliumi történet.
A Galileai tengeren való átkelés az életutunkat jelzi. A tenger a családom, a közösségem, és maga a szívem. Ki ne ismerné ezeket a viharokat, amikor minden elsötétül és életünk kicsiny hajócskája minden oldalról megtelik vízzel, közben úgy látszik, hogy Isten nincs velünk vagy alszik. Elég egy súlyos orvosi diagnózis, és máris magasra csapnak a hullámok.
Mit tegyünk? Jézus nem ad nekünk varázsreceptet, hogyan lehet megmenekülni a viharoktól. Nem ígérte meg, hogy minden nehézséget elkerülünk. De azt megígérte, hogy ha kérjük, ad erőt, hogy felülemelkedjünk a bajok fölé.
Bízzatok Istenben, ez az evangélium üzenete! Azon a napon, ami megmentette a tanítványokat a hajótöréstől: az, hogy Jézust is magukkal vitték a bárkában.
Számunkra is ez a legjobb: az élet viharaiban magunkkal vinni Jézust!
Szent Péter arra bíztatta az őskeresztényeket, hogy az üldözések közepette Istenben bízzanak: „Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok.” (1 Pét 5,7)
Isten törődik velünk, Ő törődik életünkkel! Gyakran idézik azt a történetet, amely arról szól, hogy egy embernek álma volt. A homokban két pár lábnyomot látott és megértette, hogy egyik az ő lábnyoma volt, a másik Jézusé, aki mellette haladt. Bizonyos időszakokban csak egy pár lábnyomot látott, akkor, amikor életének legnehezebb pillanatait élte át. Akkor így panaszkodott Krisztusnak, hogy miért hagyta egyedül életem megpróbáltatásai idején. „Veled voltam!” – felelte Jézus. „Hogy lehet, hogy velem voltál, amikor csak egy lábnyomot látok a homokban?” – kérdezte a férfi. „Azok az én lábnyomaim – felelte Jézus. – A nehéz pillanatokban én hordoztalak téged!”
Befejezésül Döbrentei Ildikó imáját idézem:
„... Uram, Istenem, mi oly gyakran nem látjuk a kiutat. Te akkor is ott vagy a közelünkben… És ha összeszedjük magunkat, és… teljes bizalommal tőled kérdezzük: Merre tovább? Akkor csodák csodájára szívünk vihara elcsitul, És mint égen a szivárvány, megszületik a megoldás… Köszönöm, Uram, hogy örömben és gondban egyaránt fogod a kezem.” – Ámen.