Karácsony utáni 2. vasárnap

B év karácsony utáni 2. vas. 2021  - Sir 24,1-4.12-16 és Ef 1,3-6.15-18

Kedves Testvérek!

A mai olvasmányokból egy közös gondolatot vettem ki, a Bölcsességet!

Az első olvasmány a Sirák Fia könyvéből így kezdődik:
„A bölcsesség a maga dicséretét zengi, tiszteletben áll Istennél, népe közepette dicséri önmagát.”
- A bölcsességet tiszteljük, ám az öndicséretről csúnya szavunk van…

A második olvasmányban, a szentleckében így ír Pál apostol az efezusiaknak:
„Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt.”
- Tehát nekünk is imádkozni kell a bölcsesség és a kinyilatkoztatás kegyelméért, hogy adományait megértsük, és azokért állandóan hálát adjunk.

       Az ószövetségi szent író, Sirák Fia, úgy látja, hogy Isten a törvényben a bölcsesség adományát adta népének, és ez nem más, mint az ő örök bölcsességének megnyilatkozása. Az újszövetségi kinyilatkoztatás azonban már ebben a bölcsességben a Fiúnak, az Igének az előképét látta. Ő is közöttünk vett lakást, és Istennek tetsző életre oktat bennünket.
        Amit az evangélium – Szent János evangéliumának bevezető himnusza az Igéről mond, azt mondja nekünk az ószövetségi olvasmány a bölcsességről. 
A bölcsesség és az Ige már kezdetben voltak. Isten bölcsességének műve a teremtés, és szavával, igéjével alkotta a világmindenséget, hiszen csak „szólott és lett”. „És az Ige testté lett”.
Isten azonban azt akarta, hogy ez a bölcsesség végigkísérje választott népét az ő vándorlásának zarándokútján.
Az ószövetségi bölcsesség az újszövetségi Igének előképe. A bölcsességhez hasonlóan, az Ige is eljött közénk. De felülmúlja a bölcsességet azzal, hogy látható módon, testet ölt, kis gyermekként jön közénk. A mi vándorlásunknak társa lesz, és velünk együtt a mennyei Jeruzsálem felé tart. – Az olvasmány azt mondja, hogy Isten népének közösségében fejti ki tanítását a bölcsesség. Az újszövetségi Isten népe az Egyház. Ebben a közösségben találhatjuk meg az igazi bölcsességet.
A Szentírás tanúsága szerint az a bölcs ember, aki szem előtt tartja az élet végső célját, és a maradandó értékek megszerzésére törekszik. Ahogyan a bölcsesség műve egyaránt a teremtés és a megváltás, úgy emberi alkotásunknak és keresztény életünknek is ugyanebből a bölcsességből kell táplálkoznia. Isten bölcsessége az alapja az emberi bölcsességnek.
Egy régi szakállas történet mesélek az emberi bölcsességről, az öreg görög bölcselő tanításáról:
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Hogyan gondolkodunk mi keresztények erről?
Az efezusi levelet idézem ismét:
„Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt.”
Egy másik személy belső világa csak akkor tárulhat fel előttünk, ha ő maga méltat arra, hogy szóljon hozzánk, és beavasson titkaiba. Isten a legteljesebb kinyilatkoztatást adta nekünk a szentséges megtestesülésben, amikor nem csupán alkalmazkodott az emberi nyelvhez és értelemhez, hogy üzenetét megértsük, hanem Jézus Krisztusban természetünket is felvette, hogy megismerhessük istenségének lényegét: a szeretetet. Aki tehát nem ismeri Krisztust, az legfeljebb következtet Isten létére, de nem ismerheti a lényegét, nem ismerheti az Atyát, a Szentlelket, a Szentháromság titkát sem. Emiatt azonban végső soron önmagát, a másik embert és a teremtést sem ismeri, hiszen Isten minden műve a Szentháromság életközösségéből ered. A teremtés mérhetetlenül szorosabb kapcsolatban van a Teremtővel, mint edény a fazekassal, vers a költővel, mert ezek alapanyaga az alkotás előtt is létezett, a teremtményből viszont semmi sem volt a teremtés előtt. Ezért a nyíló rózsának legmélyebb, leglényegesebb, rózsa mivoltánál is alapvetőbb meghatározottsága, hogy Isten teremtménye, az ő akaratából jött létre.
     Az ókori görög filozófusok hiába mondták az egyébként fontos mondatot: „Ismerd meg önmagad!”, ebben a mélységben nem ismerhették meg sem önmagukat, sem egymást, sem pedig Istent. A személyek közti megismerés nem is lehet teljes, csak a szeretet által, melynek forrása ugyancsak a Szentháromság egy Isten. A szeretet képességét nem mástól kapjuk, mint attól a Szentlélektől, aki szólt a próféták szavával, aki sugalmazta a Szentírást, és aki Isten végső üzenetét, az örök Igét lehozta az égből Mária méhébe. A kereszténységünk lényege ugyanis nem a tudás, hanem az átistenülés.
        Köszönjük Neked, Urunk, azt a mindennél nagyobb karácsonyi ajándékot, hogy Általad megismerhetjük az Atyát. Add, kérünk, hogy amint Te megszületvén Betlehemben, emberi módon, emberi szemmel, emberi füllel kezdted érzékelni a világot, úgy mi pedig isteni módon ismerjük meg az Atyát, a Szentháromság belső világát a Szentlélekben, aki úgy vezet a teljes megismerés és megértés felé, hogy egyre jobban kibontakoztatja bennünk az isteni életet.