A év évk. 30. vas 2020 A főparancs Mt 22,34-40
Bevezető:
A mai vasárnap a főparancsról hallunk. Az Isten- és embertársszeretet egységéről, és elsőségéről.
Előfordul néha, hogy a szívem, a lelkem és az eszem különböző dolgot akar? Jézus egységre és teljességre hív. A vele való kapcsolat arra ösztönöz, hogy szeressem, amit ő szeret, arra vágyjam, amire ő vágyik, arra gondoljak, amire ő gondol.
Lelkiismeretvizsgálatomban most arra gondolok, hogy hol tartok mindebben. Isten jelenlétében tekintsem át, hogy állok felebarátaimmal, a velük való kapcsolataimmal.
Beszéd:
Kedves Testvérek!
A törvénytudó farizeus kérdésére Jézus válaszában két törvényt idéz a mózesi könyvekből. A Második Törvénykönyvben található a következő: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6,5). Aztán a Leviták könyvéből hozzáfűz még egyet: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Lev 19,18).
Mi Jézus követői istenszeretetünket kétezer éve igyekszünk az emberszereteten keresztül megélni, például jótettek gyakorlásával, a szociális igazságosság előmozdításával, szeretetszolgálattal. És mégis sok-sok kérdést tesz fel számunkra a főparancs, az, hogy Jézus az önszeretetet teszi meg ellenőrzési pontnak. - Azért mert magunktól is bizonytalanok vagyunk, nem is tudjuk pontosan, mi lenne jó nekünk, és mi bánt meg bennünket.
Korunk kérdése inkább talán fordítva vetődik fel: régóta ismerjük az Isten nélküli emberbarátságot, vajon nem elég-e ez nekünk? Valóban, humánus gesztus istenhit nélkül is létezik. Azonban nekünk, Jézus követőinek nem ez az utunk.
Hogy jutok el a jézusi szintre? A szeretet – mondja Szent Ágoston – mindenekelőtt azt jelenti: örülök, hogy létezel! Jó, hogy „te” vagy! A szeretet a jó akarattal kezdődik, és ezt követi, hogy jót teszek a másikkal. Hozzá kell még tennem: én jó vagyok-e felebarátomhoz? Talán olyan kérdés ez, amit nem szeretek. Érzem, hogy ez nem megy saját erőmből. De akarhatom a másik javát, kívánhatom jólétét.
A szívélyes vagy belső szeretet az, amit mindig gyakorolhatunk, egyetemes. Ez nem az egyesek – gazdagok és egészségeseknek – felajánlott iránti szeretet, míg másoktól – a szegényektől és betegektől – csak szeretetet várunk. Mindenki adhat és kaphat szeretetet. Ez annak a kérdése, hogy elkezdünk új szemmel nézni a helyzetekre és emberekre, akikkel élünk. Milyen szemmel? Egyszerű: azzal a szemmel, amellyel szeretnénk, ha Isten tekintene reánk: a megbocsátás, a jóakarat, a megértés és az irgalmasság szemével.
Amikor ez megtörténik, akkor minden kapcsolat megváltozik. Az elővigyázatosság és ellenségeskedés, ami meggátolja, hogy szeressünk másokat, egy csoda által elenyészik. És az illetőt úgy nézzük, ahogy van: meglátjuk benne a szegény teremtményt, aki szenved a gyöngesége és korlátai miatt, mint bárki más.
Most vírus veszély van, maszkot hordunk. Remélhetőleg hamarosan eljön az idő, amikor a maszkok, amiket most viselünk, lehullnak, és akkor a másokat úgy fogunk látni, amilyenek.
Jézus azt mondja, legyünk olyanok, mint a kisgyermekek.
A főparancs szerint Istent és felebarátot egyaránt, egyformán kell szeretni, és mivel egy földgolyón élünk, egymásra utalva, szinte mindenki felebarátom, ezért aztán fel van adva a lecke. Az bizonyos, hogy csak akkor tudok empatikusan, szívvel-lélekkel odafordulni mások felé, ha bennem rend van, ha én a helyemen vagyok. Ezért érdemes példát venni a 2-3 éves gyerekekről, akik még nincsenek elrontva. Szaladgálnak, játszanak, boldogok. De időnként odaszaladnak ahhoz, aki nekik a biztonságot jelenti, az ölébe kuporodnak, kicsit még szopják is az ujjukat, és ha úgy érzik, hogy feltöltődött a „szeretettankjuk”, már futnak is tovább. Legyünk olyanok, mint a gyermekek? Ebből a szempontból igen! Ha nem szaladunk mi is gyakran Mennyei Atyánkhoz egy kis elfogadó melegségért, akkor esélytelen a másokat kitartóan és őszintén szeretésünk. Akkor csak mímeljük az érdeklődést a felebarát iránt, ami hamar le is lepleződik. Mindenkinek mást jelent az Istenbe simulás. A nyilvános istentiszteleten van elvárás, a közösségi ima és ének, a közös hangos válaszok, a közös ülés, állás, térdelés. Szép közösségi viselkedésünkkel, bekapcsolódásunkkal is egymást erősítjük, bátorítjuk. Egyénileg azonban, van, aki térdre borulva, fejét lehajtva, szemét becsukva érzékeli legjobban Atyját. Van, aki a természetben sétálgatva, széjjelnézve, nagy friss levegőt belélegezve tapasztalja meg inkább Istenünk szerető jóságát. Van, akit orgonistánk, Dankos Attila szép orgonazenéje, a templomi áhitat visz el Isten szeretetének megtapasztalásához. Sőt olyan is van, aki táncot lejt Istennek, és a mozgás szabadságában egyesül vele. A lényeg, hogy megtaláljuk azt a saját formát, ahol bele tudunk feledkezni Isten ölelésébe, azt az állapotot, amikor megszólal lelkiismeretemben.
És ekkor talán megértjük, miért kapcsolja össze elválaszthatatlanul Jézus az Isten és ember iránti szeretetet. Szeretni a másik embert, aki talán nem mindig szimpatikus, aki alkalomadtán lehet ellenségem is, de akinek szüksége van az én személyes segítségemre -, nincs biztosabb út, mint arra az igazságra gondolni, hogy Isten már jóindulattal fordult feléje. Amikor arra gondolok, hogy Isten teljesen szereti ezt az embert, akivel nekem olyan sok bajom van, és Ő elfogad engem is minden hibámmal és igent mond rám, akkor bizonyosan én is megpróbálom szeretni ezt a felebarátomat.
Uram, Jézusom, milyen messze vagyunk attól, hogy úgy szeressük felebarátainkat, ahogy azt Te kéred. Mivel magunkat sem értékeljük jól, másokat sem tudunk jól értékelni. Tudatosítsd bennünk a méltóságot, melyet Tőled kaptunk, hogy jobban láthassuk felebarátaink rejtett méltóságát is.
Urunk! A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésted. A lelkünket betöltő békességed által pedig képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál. Ehhez az úthoz kérjük a mai vasárnap a te segítségedet és áldásodat! Ámen!