2020. június 28: évközi 13. vasárnap, A év, és június 29: Péter és Pál apostolok főünnepe.
A év évk 13. vas 2020 - Mt 10,37-42
Kedves Testvérek!
A mai beszédet Szentatyánk, Ferenc pápa idézetével kezdem. Ezt mondja Szentatyánk:
<„Aki jobban szereti apját vagy anyját nálam, nem méltó hozzám” (Mt 10,37), mondja Jézus a mai evangéliumban. Az apa szeretete, az anya gyengédsége, a testvérek közötti szoros barátság – ezeket, jóllehet mind nagyon jó és jogos, nem szabad Krisztus elé helyezni. Nem azért, mintha ő azt akarná, hogy szívtelenek és hálátlanok legyünk, sőt épp ellenkezőleg, mert a tanítványlét megkívánja, hogy a mesterhez fűződő kapcsolat legyen az első. Bármilyen tanítványról, világi hívőről, papról vagy püspökről legyen is szó: ez a kapcsolat az elsődleges! Valószínűleg az első kérdés, amelyet egy kereszténynek fel kell tennünk, ez: „Te találkozol Jézussal? Kéred Jézust?” A kapcsolat! Szinte át is fogalmazhatnánk a Teremtés könyvének kijelentését, így: ezért az ember elhagyja apját és anyját, Jézus Krisztussal egyesül, és ketten egyek lesznek (vö. Ter 2,24). Aki hagyja magát bevonni ebbe szeretet- és életkötelékbe az Úr Jézussal, az az ő képviselőjévé, az ő „nagykövetévé” válik, főleg a maga lét- és életmódjával.>
Jézus evangéliuma nemcsak egy szereteten és irgalmon alapuló életről szól, hanem magáról Jézus személyéről. Ma különleges helyet kér az életünkben, szeretteinkénél is fontosabbat. A tanítványság nemcsak mellékes vonása életemnek, központi helye van. Jézus ugyanakkor biztosít róla, hogy az irgalmasság legkisebb cselekedete sem múlik el észrevétlenül.
A mai evangélium kapcsán kérdezhetjük, hogy mit adhat nekünk keresztény hitünk, Krisztus-követésünk? Mit nyerhetünk mindazzal, ha Isten törvényei szerint igyekszünk élni, Jézus Krisztus útján akarunk járni? Úgy tűnik, mintha hitünk elsősorban a lemondást, az önfegyelmezést, az önmegtagadást hangsúlyozná, a mennyei jutalom reményében. Tegyük a jót, tartsuk meg Isten parancsait és vallásunk előírásait, bízzunk Istenben, és majd meglátjuk, hogy odaát, a mennyországban, halálunk után milyen jutalmat kapunk.
„Aki apját, vagy anyját jobban szereti, nem méltó hozzám.”
Ha nem ragaszkodnánk Istenhez, igazából nem tudnánk szeretni azokat, akiket szeretni tartozunk, mint családtagjainkat.
Jézus Krisztus tőlünk is kéri, hogy benne bízva, segítségét remélve, vegyük fel mindennap keresztjeinket, vagyis vállaljuk életünk terheit, nehézségeit. Miért? Mert a nehézségek, erősítenek, edzenek bennünket. Az áldozathozatalban, a kereszthordozásban válik naggyá az ember.
Jézus nekünk is jutalmat ígér. Mégpedig, a hozzá való tartozás mindent felülmúló jutalmát, a hit adta bizonyosságot és biztonságot, annak tudatát, hogy a nehézségek felvállalásának, az azokkal való küzdelmeknek, a kereszthordozásnak, sőt a szenvedésnek is megvan az értelme és értéke.
Mi keresztények, Krisztus útján járni igyekvők, sokszor elfelejtkezünk arról, hogy Jézus Krisztushoz, a diadalmashoz, a halálon és minden rosszon győzteshez tartozunk. Nem tudatosítjuk magunkban eléggé, hogy a Vele való közösség az Isten erejéből, életéből részesít bennünket. Isten elég gazdag és erős ahhoz, hogy lemondásainkért, áldozatainkért megjutalmazzon bennünket.
Aki Jézus követésére vállalkozik, annak a szenvedések elkerülése lehetetlen. De aki Jézus követésére vállalkozik, soha sem pusztán egy elvet, hanem egy személyt követ. Jézus minden keménysége ellenére, nem volt szadista. Inkább áldozatot hozott, mint áldozatot követelt. Bár igen kemény dolgokat mondott a családról, de mégsem szakított szét családokat. A saját családja erőszakkal haza akarta vinni, értetlenségük miatt mégsem átkozta ki őket. Jézus áldozatot hoz, de nyoma sincs rajta a vallási fanatizmusnak. Nem akar mindenkiből hőst, és áldozatot csinálni. De ő maga áldozat lesz, Isten szeretetének vértanúja, aki tudta, csak így veheti el a világ bűneit.
Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Istentől való a gyermeki érzület azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük s tőle származik a parancs is: „Tiszteld apádat és anyádat!”
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Nem az érzelmi kötődés különböző fokozatairól van itt szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket a hit erejéből és öröméből élni! Taníts bennünket, hogy megértsük: mit jelent elveszíteni, vagyis nap, mint nap odaadni életünket, hogy azzal a Te életedet nyerjük meg! Taníts bennünket arra, hogy szeretetedet, gazdagságodat, jutalmadat akarjuk, és úgy éljünk, hogy mindezekből részünk legyen! Ámen.
Péter és Pál apostolok főünnepe — Mt 16,13–19 — „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”
A mai napon két olyan személyre emlékezünk, akik különböző módon gyakoroltak hatást a kereszténység elindulására. Az egyik Jézus közvetlen tanítványa, Péter apostol, a másik egy olyan ember, aki több évvel Jézus halálát követően lett az ősegyház meghatározó személyisége. Péter személyéről az evangéliumi leírásokból sok részletet ismerhetünk meg. Egyszerű halászemberként kapott meghívást Jézustól. János evangélista leírása szerint a testvére, András adta hírül neki, hogy megtalálták Jézus személyében a Messiást, és Péter habozás nélkül csatlakozott hozzájuk. Márk evangélista leírásában Jézus közvetlenül halászás közben hívta meg őket. Péterről azt is tudjuk, hogy nős volt. Bár ennek részleteit nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy családosként nem lehetett könnyű a helyzete. Miközben óriási hatást tett rá Jézus személye és tanítása, a család elvárásainak is meg kellett felelnie. Péter a tizenkét tanítvány között a Péter-Jakab-János belső bizalmi körnek is tagja volt, akit Jézus magával vitt a Tábor hegyére és Jairus lányának feltámasztásához is. Péternek fokozatosan átformálódik a Messiásról alkotott képe. Képes a fejlődésre, nem válik saját Messiásképének rabjává. Nem áll a kiemelt Zebedeus testvérek mellé, akik kiváltságot kérnek. Jézus kudarcát sokáig nem képes sem megérteni, sem pedig feldolgozni. Megtagadja Mesterét, aki mégis őt teszi az alakuló új közösség legszilárdabb alapjává. Pétert igazi emberi arcvonásokkal mutatja be a Szentírás. Az ember érzi, hogy valóban hiteles ember, minden gyengesége és szélsőséges reakciói ellenére is. A kereszténység másik meghatározó személyisége Pál apostol. Saul, aki a keresztényeket üldöző zsidó inkvizítorból lett az ősegyház főideológusa. Elméleti ember, ír, mint a vízfolyás, gyöngyszemeket is, meg zagyvaságokat is. Munkabírása nem ismer határokat. Óriási távolságokat jár be, megszámlálhatatlan mennyiségű levelével tartja a kapcsolatot a létrejövő helyi közösségek között. Tanít, buzdít, int, dicsér. Ideológiai hidat kovácsol a Jézust követő keresztények és a zsidó közösségek tagjai közé. Két meghatározó ember, két küldetés, két sors. Ez a két, szélsőséges magatartásokat hordozó ember határozza meg az ősegyház életét. Egyéniségük különbözősége ellenére a legfontosabb kérdésekben azonosan látják a dolgokat. Jó érzés olvasni az Apostolok cselekedetei 15. fejezetét, amelyben ez a két Jézust követő a közösségben együtt tesz tanúságot hitéről, meggyőződéséről. Vetik a magot tetteikkel és szavaikkal. Ennek a két szentnek közös az ünnepnapja, mégpedig – a mi kultúrkörünkben – akkor, amikor a földeken megkezdődik az aratás. A két magvetőt az aratáskor ünnepeljük.
„Én erre a sziklára építem egyházamat” – mondja Jézus Péternek.
Péter apostol szenvedélyes ember volt. Jézus mégis meglátta – megérezte! – benne az istenképűséget, az isteni gondolat tükröződését: azt, hogy képes – és talán akarja is! – összekötni az égit és a földit, az istenit és az emberit. Azt, hogy oszloppá lehet: építeni lehet rá, mert képes terhet hordozni és magasba emelni! Önmagában az oszlop még nem épület, nem (egy)ház; de oszlopok nélkül nem szöknének felfelé a boltívek, nem borulnának fölénk kupolák, nem magasodna elénk timpanon. Vajon énrám mit lehet építeni? Mekkora terhet – mit és kit, kiket? – tudok hordozni, magasba emelni, megtartani? Biztonságban érezheti-e magát az, aki rám támaszkodik? És támaszkodhat-e rám maga az Isten a saját álma valóra váltása során?
Befejezésül Pál apostolt idézem az efezusi leveléből: (Ef 1,15-19)
„Azóta, hogy értesültem Urunk Jézusba vetett hitetekről és minden szent iránt tanúsított szeretetetekről, mindig hálát adok értetek, és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok. Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön.” – Ámen.