Advent 3. vasárnapja 2015

C év advent 3. vasárnapja 2015

 

Kedves Testvérek!

Az adventi öröm vasárnapján 3 típusember megy kérdést feltenni Keresztelő Jánosnak: a szegény, a gazdag és a katona.  Lelki szemeink elé ezen a vasárnapon is a Keresztelő, a próféta áll válaszával: az alamizsnáról, a korrupció mentességről, és az erőszak mentességről.  Josephus Flavius, a zsidók történetét megíró ókori történész szerint ő az igazságosság és az istenfélelem prófétája volt. Heródes azért tartotta nagyon veszélyesnek őt, mert a nép nagyon vonzódott hozzá, sőt még a vámosok, katonák is hallgatták. Pedig egyáltalán nem hízelgett nekik. Kisembereket és nagyokat egyaránt ostorozott. Heródest nyilvánosan vérfertőzőnek mondta, amiért a megsértett nő, Heródiás bosszút áll rajta. Lánya, Salóme tálcán viszi anyjának Keresztelő János fejét.  Ekkor lép János helyébe Jézus, az Irgalom prófétája. Az ő helyébe pedig neked kell lépned. Hogyan? Mit üzen számunkra Keresztelő János?

János az Ószövetség utolsó, de egyben az Újszövetség első prófétája, az útkészítő, felfelé mutató. Az útmutatás kiemelkedő szavai: osztozkodás, elégséges, szelídség, végső rend, örömhír.

A mai evangélium azzal a mondattal ér véget, hogy Keresztelő János "így hirdette nekik az örömhírt". Vagy más fordításban: így hirdette az üdvösséget!

Ha magunk elé képzeljük a Jordán partján prédikáló Jánost, ahogy az evangélium leírja külsejét és szavait, cseppet sem érezzük, hogy megjelenése vagy szavai közvetlen örömet okoztak volna hallgatóinak. Ellenkezőleg, félelmetes volt megjelenésében és szavaiban. Ruhája teveszőr, melyet egy bőröv tart össze derekán. Mivel sáskán és vadmézen élt, aszkéta alkata lehetett, ami rendszerint szigorú jellemet takar. Szavai is erre a szigorúságra utalnak. Azt mondja: „Viperák fajzata!” Mégis tömegestől mennek hozzá az emberek, és mindenki megkérdezi, mit kell hát tennem?

A választ hallottuk ma az evangéliumból.

Nézzünk mélyére ezeknek a válaszoknak. Így találjuk meg János szavaiban az örömhírt. Miről beszél Keresztelő János a mai kor nyelvén? Szociális igazságosság, korrupció és erőszak. Ferenc pápánk a mostani az isteni irgalmasság szentévét meghirdető bullájában pont ezeket látja korunk legnagyobb veszélyének.

A szociális igazságosság, korrupció és erőszak. Pedig eltelt kétezer esztendő azóta, hogy ott a Jordán partján elhangzottak Keresztelő János szavai. A világ ezen a téren úgy látszik, nem változik. Illetve ezen a téren is, mint az élet minden területén, a lüktetés, a hullámzás a jellemző. Egyszer lent, egyszer fent, és azért mert a problémát elfeledettnek tekintjük, újból felüti a fejét.

Vajon mi mit tehetünk?

Bárki faggatta Jánost, válaszának alaphangja ez volt: légy jobb az emberekkel.

Mi is adjunk például alamizsnát? Ez lenne a vallásosság egyik alappillére? Az alamizsnálkodás soha nem oldotta meg a szociális igazságosság gondját, hiányosságát. Az alamizsna csak kiegészít ott, ahová az intézményes segítség nem jut el, ahová az állam nagy keze nem juthat el. Ha az államra hárítanánk a megoldást, felmentenénk magunkat a felelősség alól. Mi akkor a legjobb megoldás? Van válasz, és van megoldás a kérdésre, de nehéz elfogadni. Nagyon egyszerű: nem igénylek többet, mint amire feltétlen szükségem van.

Hasonló a helyzet az erőszakkal és a korrupcióval is. Botránkozik az egész ország képviselők, bankárok, vállalatok vezetői és más magas beosztású emberek korrupt magatartásán. Ezeket soha nem lehet megszüntetni, csak csökkenteni. De ha nem igénylek többet magamnak, mint amennyire feltétlenül szükségem van, akkor a környezetem diktálta kényszerű korruptságom is tisztességes lesz.

Az erőszak is mindig jelen van, mert az ember alapvetően erőszakos természetű. Sőt Jézus szerint az erőszakosaké lesz az Isten országa.  Az egyik ember nyíltan és tudatosan, a másik ember alattomosan vagy öntudatlanul, de erőszakos. Nem lehet az, hogy valakinek ne legyen önálló véleménye, hite és vallása, de az lehetséges, hogy nem akarom másra erőltetni. Ha a fentieket felfedeztem magamban, és elfogadom Keresztelő János tanácsát, akkor rájövök, és tapasztalni fogom, hogy örömhírt hirdetett, és hirdet ma is, nekem is.

Minek kellene tehát örülni? A menekülteknek? A gazdasági válságnak? Az inflációnak, vagy a gyenge forintnak? A közbiztonság romlásának? Örülnünk kellene a család, a házasság válságának? Vagy annak kellene örülnünk, hogy két kabátunkból egyet odaadhatunk olyannak, akinek így decemberben egy sincs? Annak, hogy megfelezhetjük zsemlénket, imakönyvünket? Annak, hogy lelkiismeretvizsgálat és bűnbánattartás után visszafoghatjuk magunkat munkahelyünkön minden packázástól, túlkapástól, szabotázstól, fúrástól? Igen, ez mind lehet örömünk forrása!

Hol van az öröm forrása? Lelke mélyén az ember el nem múló örömre vágyik. Amikor ennek forrását keresi, Valakire talál. Ha ez a Valaki csak egy másik ember, akkor valamiért rendszerint előbb-utóbb csalódik. Ha tovább keres, Krisztusra találhat, mint Szent Pál, és sokan mások.

Keresztelő Szent János útjaira lépve tanácsát szeretném követni, hegyre fel, völgybe le haladva, Michel Quoist-t szeretném idézni a 20. század nagy lelki íróját. Ő felteszi a kérdést nekem és neked:

„Tudod-e mik azok a hegyek-völgyek a lélek birodalmában? Tudod-e mitől szenvedsz leginkább?

A kielégületlenség, súrlódások és ellentétek miatt, amelyek fennállnak aközött:

Amit kívánsz, és amit birtokolsz

Ami lenni szeretnél, és ami vagy

Amit tudni szeretnél, és amit tudsz

Boldogságvágyad, és azok elérhetetlensége

Erkölcsi nagyság utáni vágyad, és elégtelenséged

Szeretetszomjad és szeretetkudarcaid

Amit kívánsz, a végtelen, a végtelen pedig Isten.

Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését, hogy megkísérelj másokat is boldoggá tenni.”

Ámen.