December 15, advent 3. vasárnapj

A év 3. vasárnapja, a szentleckéhez (Jak 5,7-10)

„Testvéreim! Legyetek türelemmel az Úr eljöveteléig!” Hallottuk az imént a szentleckéből Jakab apostol kérését. Ehhez az erényhez, a türelmes várakozáshoz fűzöm a mai elmélkedést.

A mai átlagember egyik fő betegsége a türelmetlenség, és a kitartás hiánya.

Minden azonnal kellene, ahogy a mondásban is áll: „Adj Uram, Isten, de rögtön!” Az igazi, jó lelki élet ennek épp az ellenkezője: türelem, kitartás, együttérzés jellemzi.

Gyermekkoromban természetes volt, hogy türelemmel vártunk. Még Ádám-Éva napja is böjti nap volt, és ma is az családunkban. A karácsonyra készülő ételekből nem volt szabad előre nyalakodni, az az ünnepre készült. Nagyszüleim mindig emlegették a nem vallásos szomszédot, aki nagypénteken megfőzte a húsvéti sonkát, és aztán meg is ette, aztán húsvétkor átjött kéregetni, mert neki már nem volt…

A héten bevásárolni jártam az Auchanban.  Csak úgy kíváncsiságból megnéztem a karácsonyi bejgli felhozatalt. Sokféle áru, és minőségű volt. Egy azonban feltűnt: mindegyiknek lejárt a szavatossága december 14-én19, vagy 20-án. Szóval egyik sem karácsonyra készült.

A türelmes várakozás és kellő készület eredménye Krisztus biztos eljövetele. Az első olvasmányban Izajás próféta a természet csodáját hozza példának, mely az örök megújulás színtere. Mihelyt visszatér az élet a növényekbe, esőt kap a sivatag, minden újra kizöldell, és virágba borul. Jézus mondta magáról, hogy ő maga az élet. A próféta a jövendő messiási korról beszél, melynek legfőbb jellemzője a szabadság lesz, a választott nép vágya, és aminek megvalósulásában mindenkor az Úr jóindulatát, nagy segítségét és áldását látták. Hívő ember, aki hittel él, az tud várni és remélni, mert ez az igazán bölcs dolog. Ebben a várakozásban erősödik a bizalom Isten felé, és a hitünk is egyre elmélyültebbé válik. Kitartó türelemre különösen akkor van szó, meg nagy szükség is rá, amikor ezt a várakozást a szenvedések teszik nehézzé és nehezen elviselhetővé.

     A szentlecke írója Jakab apostol, az Úr testvére, az ókeresztény egyház első lelki tekintélyének számított, az apostolok népszerűségi listáján megelőzte Jánost és Pétert is. A legősibb jeruzsálemi keresztény közösséget vezette, és nem tartozott a liberális újítók közé. Szigorú aszketizmusa miatt a zsinagóga közössége előtt éppen úgy nagy tekintélye volt, mint a keresztények körében. Euzébiosz püspök azt állította róla, hogy a sok térdelve elmondott ima miatt úgy megkeményedett a térdén a bőr, mint a tevének.

Jakab az elvont vallásfilozófia helyett előtérbe helyezte a konkrét vallási tetteket, azt vallva, hogy a „hit cselekedetek nélkül halott”. Az írása nyelvezetén is érezhető, hogy ő egy a földművelésben járatos vallásos aszkéta, hiszen képeit is innen kölcsönzi. A palesztinai földművelés a köves talajon kemény munkával járt, és még szerencse is kellett hozzá. Ha a korai és a késői, vagyis a tavaszi és a nyár végi eső is megérkezett, akkor egy évben akár kétszer is lehetett aratni. De ha elmaradt a korai eső, akkor silány termés született, a búza lassabban csírázott ki, alacsonyan szökkent szárba és kalásza sem lett valami szép és telt. A földműves elvégezte a munkát, de hogy mikor és milyen eredménye lett az erőfeszítéseknek, azt ki kellett várni, és a külső körülményektől függött.

Az első keresztény közösségekben igen erőteljes volt a világvége képzet, és ez most Krisztus második eljövetelének várásával esett egybe. A zűrzavaros időkben sokan csodákat reméltek, de csak kaotikus napok jöttek. Néhányan ezért elkeseredtek, elfáradtak a jó cselekedetekben, mert nem a türelem erénye, hanem a vallási szenzáció vágya hajtotta őket. Jakab apostol ezeket akarja orvosolni. A csodák és a rendkívüli jelek elmaradása miatt a közösség tagjai egymás ellen fordultak, talán egymást okolták.

Tehát a vetélkedésnek a nehézségek elviselésében és a kitartásban kell megnyilvánulnia, nem pedig egymás szidásában. Mindezek a figyelmeztetések egy tapasztalt, nyugodt vezetőt állítanak elénk, aki tudja, nem lehet minden problémát megoldani egy közösségben, van, amit el kell viselni. Az emberi és keresztény nagyság abban mutatkozik meg, hogy ki milyen erős ezeknek a problémák elviselésében.

A keresztény közösségnek vannak kortól független alapértékei, amelyeket mindig meg kell tartani. Ezek között a legértékesebb a türelem, a szilárdság, a keresztény hit tettekkel való igazolása, a megoldatlan problémák elviselése és a remény megőrzése a nehéz időben.

Jakab apostol intelmei nem veszítettek aktualitásukból. Ezek a sajátosságok teszik értékessé és hatékonnyá a mai keresztény közösségeket is.

    A nagy találkozást azonban mindig szenvedés előzi meg. Az ember világra jötte is ilyen fájdalmas, és távozása is a világból, mint Krisztus kereszthalála is, melyben tökéletesen a miénk lett mindörökre. Keresztelő Jánost meglepte mindaz, ami Jézus színrelépése után történt. Megzavarta a higgadtságot és a megbocsátást sugárzó magatartása. Ez is arra utal, hogy bízzunk Istenben, legyünk türelmesek, neki nincs szüksége arra, hogy megnevezzük a bűnösöket. Tudja ő jól, mit kell tennie üdvösségünk érdekében. Mindannyiunk nagy feladata, hogy felismerjük a Messiást, ma, a huszonegyedik század elején. Nem csak a karácsonyi ünnepek alkalmával, hanem mindennapjainkban. És ez mindannyiszor megtörténhet, ha valamicskét is hozzájárulunk ahhoz, hogy a vakok láthassanak, a sánták járni tudjanak, és a szegények szemében felcsillanjon a remény.

Prohászka Ottokár a XX. század nagy püspöke mondja:

„Természetünknél fogva és bennünk a jobb élet adventi vágya.

Ez a vágy fejlődést, haladást, szociális átalakulást, boldogító életformát sürget a földön. De az élet vágya kiterjed azon túlra is. Egyéniségünk Krisztus szerint való érvényesülését is programba iktatjuk.”

Uram, Istenem!

A mai vasárnapon arra tanítottál minket prófétáid és apostolaid által, hogy adventi várakozásunk türelmes sóvárgás legyen, és semmiképpen sem menekülés a világtól. Vágyakozás legyen és ne ábrándozás. És földi világunk mind szellemi, mint kétkezi építését ne az ideges türelmetlenség, hanem az előre lendítő reménykedés kísérje. Add meg, hogy ezt megértsük, és meg is tegyük. Ámen!