C év évközi 20. vas. 2019
A mai vasárnapi evangélium Jézus legprovokatívabb szavait tartalmazza: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Gondoljunk csak arra, hogy az a Jézus mondta e szavakat, akinek születését így köszöntötték: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek”; Jézus élete során kijelentette: „Boldogok a békességszerzők”. Ugyancsak Ő az, aki azt parancsolta Péternek, miután elfogták: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!” Hogyan lehet megmagyarázni ezt a látszólagos ellentmondást?
Urunk Jézus Krisztus szerint van az ember számára olyan érték, amely még a békénél is értékesebb.
Ez az Istenhez fűződő kapcsolat. A béke tehát nem háborúskodás nélküli állapot. A béke igazában a beteljesült emberlét állapota, amikor az embert Isten előtti teljes értékében tekintjük.
„Mit kívánhatnék jobban, mint hogy lángra lobbanjon!” - mondja Jézus.
Lángra merem lobbantani? Jézus tekintete választásra késztető volt egész életében. Szembeállította a jámborokat a bűnösökkel, az igazakat a vámszedőkkel, a templomi kultuszt az emberbaráti élettel, az elvetettséget a kiválasztottsággal. Urunk Jézus isteni tüzet akart gyújtani, de már kortársai sem nézték jó szemmel.
Sokan akarták ezt a tüzet eloltani, vagy legalábbis biztonságos falak közé zárni, és jámbor gyertyafénnyé vagy mécsessé csendesíteni. De az élet él, és élni akar, és ki mondhatja a tűznek, hogy ne égjen? A Jézus által hozott isteni életet milyen sokan akarták már bedugni templomok ájtatos árnyai közé. És hányan és hányan akarták már szembeállítani a jézusi életet a gonosz hétköznapok értéktelenségével. Pedig ha a jézusi élet tüze szól valamiről, akkor arról, hogy nincs kétféle élet: nincs profán vagy szent, nincs hétköznap és nincs vasárnap. A meghasonlást meg kell szüntetni, még azon áron is, hogy kitagadnak a családból, a barátságból, talán még a közösségből, a társadalomból is. Jézus valóban vízválasztó volt, de a kettősség nem őbenne, hanem bennünk van, akiket – valljuk be – sokszor egészen más tűz éget: ég a munka a kezünk alatt, égeti a pénz a kezünket, hajtanak, égetnek ösztöneink. Jézus más tűzről, más szenvedélyről beszélt; arról, hogy vigyük vissza a forráshoz a világot, az életünket, tegyük újra természetessé az isteni életet, a nyitottságot mindenki iránt. Ne akarjuk kisajátítani a tüzet a saját kiskályhánkba, hanem legyen szenvedélyünkké az az isteni tűz, amelynél melegedhetnének az emberek, akkor is, ha szemben állnak velünk, ha kinevetnek, ha megvetnek, ha ostobának tartanak minket.
Mennyire engedjük, hogy ez a tűz átjárjon minket, és mindent átértelmezzen bennünk és általunk: a munkát, a pihenést, a mienkét és másokét, a megimádkozottat és a megdolgozottat, a megérdemeltet és a szétosztottat egyaránt?
Szentatyánk Ferenc pápa egyenesen azt mondja, akiben ez a tűz már nem ég, akiben kialudt, az már nem is keresztény…
Így mondta Szentatyánk Ferenc pápa:
„Ez a tűz változást sürget. Meg kell változtatni a gondolkodásunkat, az érzékelésünket. A szív, mely világias, pogány volt, most kereszténnyé válik Krisztus erejével: a változás a megtérés. Változtatni kell a cselekvésben is: tetteinknek is változniuk kell. Ez a megtérés magával ragad mindent, testet-lelket egyaránt. – Egy változásról van szó, ami azonban nem külső kozmetikázás révén, hanem belülről, a Szentlélek által történik. Nekünk pedig hozzá kell tennünk a magunkét, hogy a Szentlélek működhessen. És ez harcot jelent.
Nem léteznek nyugodt keresztények, olyanok, akik nem harcolnak. Ők ugyanis nem keresztények, ők langyosak. A nyugodt alváshoz elég lehet egy altató tabletta, a belső békére azonban nincsenek pirulák. Csak a Szentlélek adhatja meg azt a lelki nyugalmat, ami erőt ad a keresztényeknek. És nekünk segítenünk kell a Szentlelket azzal, hogy helyet készítünk neki a szívünkben. – Ebben pedig nagy segítség a lelkiismeret-vizsgálat: harcoljunk a lelki kórok ellen, amelyeket az ellenség hint el, és amelyek a világiasság betegségei. A harc, amit Jézus hozott az ördög, a rossz ellen, nem valami régmúlt dolog, hanem nagyon is modern, mindennapjainkat érintő valóság. A tűz ugyanis, amit Jézus hozott el nekünk, a szívünkben van. Ezért hagynunk kell Őt belépni az életünkbe. Tegyük föl mindennap magunknak a kérdéseket: Hogyan jutottam el a világiasságtól, a bűntől a kegyelemig? Helyet készítettem-e a Szentléleknek, hogy működhessen bennem?
Életünk nehézségeit nem oldhatjuk meg úgy, hogy felhígítjuk a valóságot. Az igazság ez: Jézus tüzet és harcot hozott a világba. Mit teszek én? A megtéréshez nagylelkű és hűséges szív kell. A nagylelkűség mindig a szeretetből jön, a hűség pedig az Isten szavához való hűség.” - Mondja Szentatyánk, Ferenc pápa.
Urunk Jézus olyan döntéseket vár tőlünk, amelyeket tettek követnek.
Vajon téged megperzselt már Jézus tanítása? És tovább tudtad vinni ezt a tüzet a környezetedbe? Hogy tűröd a meg nem értést, a szakadást, a kirekesztést? Amikor úgy érzed, hogy bántanak, eszedbe jutnak-e az alábbi szavak: „Ne félj a rád váró szenvedésektől! Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját”(Jel2,10)
Nehezek ezek a kérdések, ha valóban dönteni akarok, ha nem bújok el. Ki, és hogyan segíthet ebben?
Prohászka Ottokárt idézem, a múlt század szentéletű székesfehérvári püspökét:
„Az eukarisztiára való tekintet igazítja el, és lelkesíti meg az életet. Azt, hogy a keresztény ember mit tegyen, és mit ne tegyen, hogy hova menjen, és hová ne, hogy kivel kössön házasságot, és kivel ne, hogy milyen pályát és élethivatást válasszon, milyet ne: azt mind eldönti az eukarisztiára való hitbeli tekintet.” – mondja Prohászka püspök.
Adja az Úr, hogy az ilyen hitbeli tekintetünk és döntésünk jól vértezzen fel bennünket. Ámen.
Szent István Király: (Barsi Balázs atya gondolatait felhasználva...)
Augusztus 20, számunkra, katolikus magyarok számára, kiemelkedő ünnepnap. A kezdetekre emlékezünk, arra az útra, amelyen a szent király indította el nemzetünket, és amelyet ma nekünk kell járnunk, amelyet ma nekünk kell megtalálnunk, és másoknak is megmutatnunk. Csak a szentistváni út járható ma is. Csak ezen az úton boldogulhat nemzetünk.
Hogyha királynak lenni csak annyit jelentene, hogy fölvenni egy ruhát, koronát tenni a fejre, nagyon könnyű dolog lenne. Csakhogy nem a ruha teszi az embert.
Az evangéliumban a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. Óriási a kettő között a különbség. Mind a kettő ember, épít is mind a kettő, de mennyire másként! Az ember alapadottsága az, hogy építsen, akarjon, elgondoljon valamit, megvalósítsa. Betöltse valahogy az ember azt a teret, lehetőséget, ami előtte áll. Ami mindannyiunk számára más és más. Más, amit hoztunk magunkkal, és a környezete, köre is más mindenkinek.
Ha összehasonlítjuk a magunk körét, lehetőségeit Szent Istvánéval, egy országnyi különbség van a kettő között. Mégis sok rokon dolog van, ami összeköt bennünket Szent Istvánnal, ami egy nála is, meg nálunk is. Ami a bölcsességnek tulajdonképpen az alapja.
Az, hogy a bölcs ember a szívéből jó dolgokat vesz elő. A szíven múlik, a bensőn múlik a bölcsesség titka. Oda nyúlnak le a dolgok mindenkinél. Királynál, és egy egyszerű embernél egyformán. A titka a dolgoknak a mi mélységeinkben van. Az emberi mélységekbe nyúlik. Az építés, az országépítés, vagy az élet építése egyaránt, persze föltételezi először a látást. Szent Istvánnál is az első dolog volt – és ezért csodálom én őt elsősorban, hogy fiatal létére – 21-22 éves létére – mikor trónra került, már látott.
„Az okos ember sziklára építette házát.”
Nyelvünkben a ház és a haza szó ugyanabból a tőből származik. Sőt a ház jelentette a családot is: Árpád-ház. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium.
A mai nap egyszerre egyházi és állami ünnep. Azok szemében, akik az Egyház és az állam teljes szétválasztásának hívei, ez bizonyára avult és rossz emlékeket idéző dolog. Bennünket, magyar keresztényeket azonban arra int, hogy aki maradandó közösséget akar létrehozni, az nem hagyhatja számításon kívül az Istent, sőt, igazából csak benne bízhat és őrá építhet.
Fogalmazzunk katolikus módra, azaz minden kirekesztő szándék nélkül, egyetemesen! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert ráhagyatkozni az isteni gondviselésre és a Szűzanya pártfogására. Családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, és ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is).
Az ország felajánlásában protestáns testvéreink a János-evangélium azon helyének új és eredeti módon való komolyan vételét ismerhetik fel, ahol Urunk, Jézus a kereszten függve, halála előtt szeretett tanítványát édesanyjára, édesanyját pedig tanítványára bízta, mintegy szövetséget hozva létre köztük.
Nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is van mondanivalója ennek a cselekedetnek: benne az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét.
Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott magyar testvéreinknek azt mondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát.
Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudnék mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.
Könyörögjünk Szent Istvánhoz ezért az odaadásért, ami nélkül nem lehet szentnek lenni, nem lehet igaz embernek lenni. Még magyarnak sem lehet lenni. Tanuljuk el tőle az Isten akaratának fölismeréséért küzdő imát! A rosszal birkózó imának a titkát, hogy ránk is építhessen Isten. Mi is ne homokra építsünk, ami aztán összeomlik, hanem sziklára találjunk az építésünkben. Összefogva, egymást segítve. Akkor járunk az ő nyomában. Erre adja kegyelmét az Új Jézus, a királyok királya mindnyájunknak a mai szép ünnepen! Ámen.