Hamvazószerda 2019
„A szíveteket szaggassátok meg, és ne a ruhátokat!”
A mai nappal ismét ránk köszönt az alkalmas, szent idő, amely arra hivatott, hogy testünket-lelkünket az élő Isten szolgálatába fogja, az ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven + hat nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát. Egyszerre félelmetes és vigasztaló a por mivoltunkkal való szembesülés. Ha komolyan vesszük, bizony, súlyosan érint, hogy terveinkről, álmainkról, mindarról, amiért nap, mint nap fáradozunk, kimondatik, hogy velünk együtt az enyészeté lesz, ugyanakkor szabadító erejű is az illúziókkal való leszámolás, mert rájövünk, hogy nem is kell másnak lennünk, mint pornak: Isten kezében, az ő fényénél ez a por aranyként ragyog és élettel telik meg. Nagyböjti jó elhatározásaink arra irányuljanak, hogy mind inkább Isten fényébe helyezzük életünket. Nem a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfényeket keressük, hanem Isten tekintetét, aki a rejtekben is lát. Éppen ezért kicsiny, nem látványos, de konkrét és magunkon mindennap számon kérhető vállalásokat tegyünk. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Továbbá csak úgy van értelme bármit is megvonnunk magunktól, ha azt jó szívvel Istennek adjuk. Ő pedig sokszor felebarátunk képében jelentkezik. Testi-lelki adottságaink, körülményeink folytán mások a lehetőségeink, és persze teherbíró képességünk sem egyforma. Minden nemes szándékunkat és jócselekedetünket megmérgezheti a teljesítményközpontúság és a másokéval való összehasonlítgatás.
„Ha két napig böjtölsz, ne képzeld, hogy különb vagy annál, aki nem böjtölt. Te böjtölsz, de haragszol, ő ugyan eszik, de kedves. Te szíved kínját és gyomrod korgását civakodással emészted meg, ő mértékletesen eszik, és hálát ad Istennek.” (Szent Jeromos)
Három engedélyezett fegyvere van Isten gyermekének: az egyik a böjtölés, a másik az imádság, a harmadik az alamizsna. Ma mind a háromra erőteljes buzdítást kapunk. Megvan az ideje az ünneplésnek, szórakozásnak, és megvan az ideje a visszahúzódásnak, bűnbánatnak, böjtnek, befelé figyelésnek. Ma az utóbbinak jött el az ideje. Napjainkban a nagy kampányok, szlogenek, reklámok korszakában milyen világos és egyértelmű felhívást kapunk Istentől: „térjetek hozzám teljes szívetekből…” (Joel 2,12)
Pál apostol még ráerősít erre a felhívásra (2Kor 5,20): „…Isten maga buzdít általunk. Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel!…” Pont ma, pont most, nem majd, nem máskor: „… Nézzétek, itt a kellő idő!…” (2Kor 6,2)
A „hogyan”-ra is kapunk útmutatást: „Mikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók… illatosítsd be fejedet mosd meg arcodat, hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet, hanem Atyádnak, aki a rejtekben is jelen van.” (Mt 6,16)
Az imádkozás körülményeire is hasonló ösztönzést kapunk: „…menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz… ne szaporítsátok a szót,…Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek.” (Mt 6,5)
És a harmadik: az alamizsna: fontosabb a nélkülöző testvérem, mint én magam. Megvonom akár magamtól, mert megvagyok nélküle, hogy odaadhassam annak, aki nincs meg nélküle. Megvonom magamat magamtól, hogy neked adhassam. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. (Mt 6,2) Böjt nélkül imádkozni sem tudok jól: álmos, hájas lélek figyelmetlen mormolása lesz az imádság helyén. Az eltelt testből kiszorul a lélek. A tobzódó lélek nem ismeri fel a szegény, rászoruló Lázárt. Egy morzsa erejéig sem, nemhogy nagy alamizsnát adna.
Uram Jézusom! Ebben a szent negyven napban tégy készségessé böjtöd, imádságod, mindent odaadni akarásod fogadására és gyakorlására! Ami ezen kívül esik, az gyúlékony és hamuvá válik. Ámen!
(Barsi Balázs atya gondolatainak felhasználásával)
C év évk. 8. vas 2019 - Sir 27, 5-8 - - Lk 6,39-45
Bevezető:
A mai vasárnap mind a 3 olvasmánya külön beszédet érdemelne. Az első olvasmányt, Sirák fia könyvét választottam a szentbeszédre, a kimondott szó, a beszéd súlyáról. Az evangéliumban Urunk Jézus, a szálka és gerenda hasonlatával ezen túl is lép. Azt mondja minden szavunk tanúságtétel is egyben. Kimondott szavunk a jó, vagy a rossz példánk mások számára. Viszont szavaink és tetteink mindig legyenek összhangban egymással, hogy elmondhassuk Jézussal: a szív bőségéből beszél a száj.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kedves testvérek!
„Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha valaki beszél, kiderül a gyengéje.” Hallottuk az imént az első olvasmányból, Sirák fia könyvéből.
Más fordításban így hangzik: „Megmutatkozik az ember gyarlósága, ha beszélni kezd.”
Nagyon gyakran előfordul, hogy azt vesszük észre magunkon is, kimondtunk olyan dolgokat, amiket nem igazán, vagy másképpen akartunk megfogalmazni. És még milyen kínos ez, ha le is írom, és például véletlenül elküldöm e-mailben. Elhagyta a kínos szó ajkamat. Keresztényként én ezt ne tekintsem tévedésnek, hanem a szívem mélyéről jövő híradásnak. Ha így tekintek nem megfontolt szavaimra, teljesebb önismeretre jutok.
Nem tudjuk, mi lakik bennünk, szavaink azonban árulkodnak a magunk elől is leplezett önmagunkról. Sokszor környezetünk figyelmeztet rá, hogyan beszélünk, mi észre sem vesszük, hogy szavainkkal néha gyilkolunk.
Sík Sándor a 20 század nagy papköltője mondja:
„Ne sajnáljuk azt az időt, amit a másokkal való beszélgetésre fordítunk, holott talán hasznosabb és jövedelmezőbb és előmenetelileg jobbnak látszó dolgokra is fordíthatnánk. Nem fordíthatjuk jobbra, mint hogy mást meghallgassunk, másnak örömet szerezzünk, mást vigasztaljunk, másoknak jót tegyünk, másoknak a szeretetébe tudjunk férkőzni.”
Talán könnyebb volna egyáltalán nem beszélnünk, mint mindig odafigyelni szavainkra. De éppen ezt kell gyakorolnunk. Akinek hivatása, hogy beszéljen vagy írjon, az jól tudja, hogy minden szónak a helyén kell lennie. Nem mellékes egyetlen jelző, egyetlen igekötő sem, mert minden a belső világról árulkodik és az emberi lélek titkait nyilatkoztatja ki. Tanuljunk a magyar költőktől, akik veszik a fáradságot, hogy félnapokat töltsenek azzal, hogy megleljék a megfelelő igét. Először csak vázlatot írnak firkálgatnak, és nem adják ki kezükből a művet, míg tökéletesre nem csiszolták, mert tudják, hogy bármilyen nagyszerű, amit írnak, mégis csak töredék, mert az emberi szó nem alkalmas arra, hogy kifejezze a kifejezhetetlent.
Van olyan ember, aki azt gyakorolja, számol, mond egyet, kettőt, hármat, mielőtt válaszolna. Van, aki csak csendben gondolkodik. Másoknak nincs erre kiforrott stratégiájuk.
Milyen jó lenne szavainkat Isten előtt megrostálni az evangélium rostáján, legalább akkor, miután már kimondtuk őket! A szívünket ismernénk meg jobban általa, hiszen a szív bőségéből szól a száj. S mi lenne fontosabb, mint szívünket megismerni, főleg miután már Urunk, Jézus Krisztus fönséges ismeretének birtokába jutottunk?
Thomas Merton 20. századi nagy lelki író mondja:
„Ha az életünk haszontalan szavakban szóródik szét, akkor sohasem fogjuk meghallani a szívünk mélyeit, ahol Krisztus él és beszél a csöndben. Nem leszünk semmivé sem, és végül, ha eljön az idő, hogy kinyilvánítsuk, kik és mik vagyunk, elnémulunk a legfontosabb döntés pillanatában: már elmondtunk mindent és kimerítettük magunkat a beszédben, mielőtt még bármi mondanivalónk lett volna.”
Jól ismerjük az apostolok közül az elsőt, Péter apostol jellemét: ami a szívén, az volt a száján is. Az első csodálatos halfogáskor azt mondja Jézusnak: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”
A Tábor hegyen csodálkozásában: maga sem tudta mit szóljon, hát annyit mond: Jó nekünk itt lennünk, építsünk három sátrat. Az utolsó vacsorán a lábmosáskor Jézusnak: Ugyan az én lábamat meg nem mosod.
És végül a föltámadás után jön el majd a pillanat, amikor a harmadik kérdés után mind Jézus, mind Péter közös nevezőre jut, és ugyanazt jelenti számukra a szeretet, és ugyanazt a szót használják. Itt is először Péter mismásol, szeretet mond, de nem a szolgáló szeretet szavát (agapé) használja, hanem a baráti szeretet (filia) szavát, mert a görög nyelv, amelyen megörökítették a vallomást, négy különböző szót is használ a szeretetre. És milyen hatalmas a mi Urunk és mesterünk! Nem vitatkozik Péterrel, hanem ő alkalmazkodik, ereszkedik le, hogy meglegyen a közös nevező, a közös szó. Hiszem, hogy így tesz velünk is, ha alkalmatlan szó hagyná el ajkunkat, de a szívünk nyitott a párbeszédre.
Uram, Jézus Krisztus!
A mai vasárnapon kérlek, te légy tanítómesterem szavaim, gondolataim megformálásban és kimondásában.
Tudom, aki csak beszélt veled, ha a lelke fogékony volt, úgy, mint Péteré, jobbá lett tőled. Mert beszéded, szavad fölemel, bizalmat ad, a jóra serkent. Uram, Jézus! Bárcsak én is a nyomodban járnék, és minden szavammal, beszédemmel szebbé tenném mások életét! Ezt add meg nekem Uram! Ámen.