C év évk. 2. vas 2019 Jn 2,1-11 – kánai menyegző
Kedves testvérek!
Ahogyan a kánai menyegzőre meghívták Jézust nekünk is meg kell hívnunk őt az életünkbe, családunkba, mindennapjainkba. Hagyatkozzunk az ő kegyelmére, amely képes életünk monotonságát, egyhangúságát, derűssé és bizakodóvá tenni. Ahogyan Kánában a vizet borrá változtatta, képes átváltoztatni mindennapjainkat is és megajándékozni jóságával. Arra nyilván szükség van, hogy együttműködjünk Isten kegyelmével. A szolgáknak is meg kellet tölteniük a kőedényeket. Hogyha Isten jóságát megtapasztaltuk, ne tartsuk meg kizárólag magunknak, hanem próbáljunk meg mi is megajándékozni egymást jóindulattal és szeretettel.
Szent Pál is erre bíztat a mai szentleckében: „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.”
Szent János apostol evangéliuma végén a sok csoda leírása után így foglalja össze a lényeget:
„Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni - azt hiszem -, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.” (Jn 21,25)
Isten Fiától azt várnánk, hogy szolgálatát egy nagy látványos csodával kezdje, a legnagyobbal: feltámaszt valakit a halálból, megsokasítja a kenyeret és a halat, vagy legalább vízen jár. De Jézus azzal kezdte szolgálatát, hogy megmentett egy rendezvényt. Több vendég jelent meg az esküvőn, mint ahány jelezte részvételi szándékát, és a boros korsóból kifogyott az ital. Ezért Jézus a vizet borrá változtatta.
A víz borrá változtatása senkit sem hozott vissza a halálból, szabadított meg életveszélyes betegségből, vagy dacolt a természet törvényeivel. Felfed azonban egy olyan Istent, akit nemcsak az érdekel, hogy élet-halál kérdésekkel szembesülünk, hanem mindennapi életünk is.
Hasonló módon az Úr munkálkodik hétköznapi életünk pillanataiban is. A kapcsolat egy olyan Istennel, akit csak az élet nagy dolgai érdekelnek, nem lenne személyesebb, mint a 112-es segélyhívó operátorának felhívása. De a mi végtelen, mindenható Istenünk úgy döntött, hogy egy személyesebb szinten kapcsolódik hozzánk, nemcsak a hegycsúcsokon, de életünk egyszerű hétköznapjaiban is.
Már-már vita alakulna ki Mária és Jézus között a menyegzőn.
Mai fejjel azt kérdezhetnénk: Na, ki fog győzni? A nőknek vannak csodálatos képességeik (afféle női praktikák), amikkel befolyásolni tudják a dolgok menetét, akár alávetett helyzetben is. Például egyik ismerős anyukát óvodás kislánya az egyik este arra kérte, hogy énekeljen neki. „Most nem akarok, fáradt vagyok” – mondta az anyuka. A kislány ellenállhatatlanul mosolyogva csak ennyit mondott: „Pedig fooogsz.” (És végül tényleg énekelt.) Mária is rendelkezik ezzel a női képességgel. Nem győzködi fiát, nem vitatkozik, csak ennyit szól: „Tegyétek meg, amit mond nektek!” Jézus mit léphet erre? Természetesen enged: „Töltsétek meg a korsókat vízzel! … Most merítsetek és vigyetek a násznagynak!”
A borrá váló víz csodája ott még csak meglepetést, meglepődést okozott, de tanítványait rögtön elgondolkodtatta vele.
Lehet a többiek, a nagyvilág számára szinte észrevétlenül segíteni?
Pál apostol a szentlecke mai szövegében (1Kor 12,4-11) arról elmélkedik, hogy a lelki adományok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz. Ugyanaz a Lélek mindannyiunkat más módon mozdít a jóra, Isten Országának építésére. Vannak, akik a bölcsesség szavait kapják, mások pedig a tudományét, vannak, akik a hit továbbadásának képességét, megint mások a gyógyítás hatalmát; vannak háttér emberek, akik annak képességét kapták a Lélektől, hogy észrevegyenek dolgokat, és bár ők maguk nem tudnak segíteni, de tudják, kihez lehet fordulni. Mária, Jézus édesanyja is ilyen szent. Észrevétlen ebben az örömtől sugárzó, jókedvű lakodalomban. Mindenre kíváncsi, és mint jó háziasszony, mindent észrevesz. Manapság minden híres ember alkalmaz egy menedzsert, programszervezőt. Mária nem menedzsere Jézusnak, nem eladni akarja őt e világ borpiacán, ha nem becsületet, boldogságot akar menteni észrevétlenül. Nem Jézus menedzsere, hanem az örömszülők és az ifjú pár észrevétlen jótevője. Jézus reakciója minden vendég és felnőtt gyermek viselkedését hűen tükröző reakció. Ami az én dolgom, azt kell tennem, a máséba nem avatkozom bele. Mária nem szól többször, de mint aki nem is várta Jézus válaszát, a megszólalásához hasonló csendben, a háttérben előkészíti a csodát. Bekövetkezte már nem az ő dolga. Nem hirdette, hanem élte a szerénységet.
Jézus, a csodálatos pedagógus, nem csak saját életével tanít az evangéliumokon keresztül, hanem találkozásaival, a körülötte élőkkel folytatott – ma úgy mondanánk – kommunikációjával is. Máriával közösen azt a csodát teszi, hogy úgy segít a helyzet káoszba és botrányba fordulása ellen, hogy szinte észrevétlen marad. Tanítványai sem vesznek észre semmit, csak a végeredményt. A bizonyára nem csak Mária, hanem a vendégek által is észrevett veszélyhelyzetet úgy oldja fel, hogy azok jönnek ki győztesen, akik a legnagyobb veszélyben forogtak. Még jobb született, mint amit remélni lehetett. Ha szerény vagy, te sem félsz a vesztéstől, a győzelem nem részegít meg. Ha szerény vagy, tetted jutalmával nem törődsz, maga a tett lesz az örömöd. Szolgálsz, de nem úgy, mint egy szolga, ha nem úgy, mint egy király: nem gyávaságból, gyengeségből, tehetetlenségből – hanem bátorságból, erőből, tehetségből. Szerénynek senki sem születik. Ezt csak nagy munkával tudod elérni! De ebben az elért eredményben legyen örömöd!
Jézus felelőssége az volt Kánában, hogy megakadályozza a botrányt. A mi mai felelősségünk az, hogy olyan életet éljünk a többi ember elé, amely a legteljesebb és legboldogabb.
Mennyire megváltozna az életünk, hogyha megtapasztalva Isten jóságát, ez naponta arra indítana, hogy valami jót tegyünk, valami jót mondjunk egymásnak, valamit megdicsérjünk. Ez fényt és örömet hozna az életünkbe. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten bőkezűen osztja lelki javait, így hát mi se legyünk szűkmarkúak egymással szemben, hanem adjuk tovább, amit Istentől kaptunk és meglátjuk, hogy mindez kamatozni fog. Érezzük meghívottaknak magunkat arra az örömre, amelyet Isten azoknak készít, akik őt szeretik.
A kánai csodát szemlélve Avilai Nagy Szent Teréz imája jutott az eszembe:
„Én Uram és én Istenem, milyen titokzatosak a te csodáid! Olyanok vagyunk itt a földön, mint az együgyű pásztorfiúk: azt hisszük néha, hogy megértünk téged. De hogyan lehetne ez igaz, amikor önmagunkat sem értjük meg?”
Add Uram, Istenem, hogy hosszú gondolkodás, hezitálás nélkül azt tegyük jó szívvel, amit Fiad Jézus sugall, mond nekünk. Ámen!