November 4, évközi 31. vasárnap

B év évk. 31. vas. 2018    -  Mk 12,28b-31 „Melyik az első a parancsok közül?”

Kedves testvérek!

„Melyik az első a parancsok közül?” Hallottuk az írástudó kérdését az evangéliumból.

A valóság az, hogy ilyen kérdéseket ritkán tesznek fel maguknak az emberek, sőt ennek a kérdésnek a megválaszolására némi élettapasztalatra is szükség van. Az sem mindegy, hogy mikor kérdezik meg ezt. Az emberi agy sok minden felé elkalandozik. Ha egy Média Markt áruházban kérdik meg tőlünk, mi a legfontosabb, bizonyára valamilyen újdonságot, vagy elektromos cikket fogunk megnevezni. Ha bankban kérdezik meg ugyanezt tőlünk, akkor bizonyára csak pénzre gondolunk. Ha egy étteremben teszik fel ugyanezt a kérdést, akkor a kedvenc ételünkre gondolunk. Ha viszont a halál előtt teszik fel nekünk ezt a kérdést, még a kevésbé hívő ember is valamilyen vallásos választ fog adni.

     Pedig az összes többi válaszunk attól függ, ezt a fő kérdést megválaszoltuk-e már? A gyerekek fokozatosan, az apró hétköznapi dolgokon keresztül értik meg a fontosabb dolgokat és az élet összefüggéseit. Aki nem jutott el odáig, hogy az életben egyre nagyobb összefüggéseket ismerjen fel, annak az ilyen kérdés, mint főparancs, nem sokat jelent. Nem biztos tehát, hogy az írástudó és Jézus beszélgetését a modern életben egy átlagemberrel meg tudnánk ismételni. Annak ellenére, hogy mindenki hisz néhány dologban. Van, aki önmagában hisz, van, aki a tudomány fejlődésében, az új okos-telefonban, van, aki a média hatalmában, van, aki a túlélés szükségében. Régen a hittankönyvek egészen kis korban feltették ezt a kérdést: „Miért vagyunk a világon? Mi az életünk célja?” A választól függetlenül a hitoktatásban hat éves korban megtanították ezt a kérdést, és ez időskorig elkísért bennünket. Ma nem tanítják ezt a kérdést. Lehet, hogy ezért merül feledésben az Isten és a felebarát szó és annak helyes jelentése is.

    Jézus korában az írástudók gyakran vitatkoztak egymással a törvények helyes megtartásának módjáról és a parancsok sorrendiségéről. Előfordulhatott, hogy a különféle tanító iskolákhoz tartozók más véleményen voltak e kérdésben. A kérdezés ténye elárulja, hogy az írástudó ad Jézus szavára, elismeri, hogy ismeri a törvényeket és ért azok értelmezéséhez. Melyik a legfőbb parancsolat? - hangzik a kérdés. A válasz szerint az Isten iránti szeretetnél nincs fontosabb, és ehhez kapcsolódik a felebaráti szeretet. A kettő összekapcsolását Jézus következő szavaiból érthetjük meg: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek." Az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük imáinkkal, áldozatainkkal, imádásunkkal. De ugyanilyen biztos út, ha felebarátainkat szeretjük, mert ha bennük észrevesszük Isten arcát, akkor az ő személyükön keresztül szintén Isten felé irányul szeretetünk. Ennek megvalósításában Jézus a legfőbb példaképünk. A szenvedés és a halál vállalásával kifejezte tökéletes szeretetét és engedelmességét a mennyei Atya felé, és kimutatta végtelen szeretetét az emberek iránt.

    Az írástudó kérdését és Jézus válaszát úgy kell megközelíteni, hogy mi a törvény lényege. Az evangéliumból ezt a leckét kell megtanulnunk, hogy lássuk az életben a lényeges dolgokat, és ne vesszünk el a tennivalók között. Az életben vannak olyan dolgok, melyek fontosak, de nem nélkülözhetetlenek (és semmi sem történik, ha azokat hátrább kerülnek), és fordítva, vannak dolgok, amelyek nélkülözhetetlenek, de nem fontosak. A veszély az, hogy szisztematikusan feláldozzuk a nélkülözhetetlent azért, hogy megtegyük a másodlagos dolgokat.

         Hogyan kerülhetjük el ezt a veszélyt? Egy történet segít abban, hogy megkapjuk a választ. Egyszer egy idős filozófia professzort felkértek, hogy mint tapasztalt szakember tartson egy előadást az időbeosztásáról. A férfi elhatározta, hogy egy kísérletet fog elvégezni. Megállt a csoport előtt, majd az asztal alól elővett egy hatalmas üres vázát. Egy tucat teniszlabda nagyságú követ rakott a vázába, amíg az meg nem telt. Amikor már nem fért el abba több kődarab, megkérdezte a hallgatókat: „Önök szerint megtelt a váza?” Erre mindnyájan azt felelték, hogy „igen”. Az öreg úr várt egy kis ideig, majd újra megkérdezte: „Bizonyosak ebben?”

         Aztán ismét lehajolt és elővett egy doboz kavicsot az asztal alól, majd óvatosan a vázába töltötte, míg azok meg nem töltötték a vázát. Újra megkérdezte: „Most tele van a váza?”

         A hallgatók most már óvatosabbak voltak, és ezt felelték: „Nem biztos.” - „Nagyon jó!” – felelte a professzor. Megint lehajolt és fölemelt egy táska homokot, s azt is óvatosan a vázába töltötte. A homok megtöltötte a vázát a kövek és kavicsok között.

         Újra elhangzott a kérdés: „Hát most tele van a váza?” Gondolkodás nélkül mindnyájan azt felelték: „Nem!” „Így van!” – válaszolta az idős professzor, és elővett egy vizeskancsót és peremig teleöntötte a vázát.

         S most újra a hallgatósághoz fordult: „Mit mond nekünk ez a kísérlet?” A csoport legbátrabb tagja az előadás témájára gondolva ezt felelte: „Ez azt jelzi, hogy amikor az időnk teljesen be van osztva, egy kis erőfeszítéssel mindig találunk időt más dolgokra is.”

„Nem – felelte a professzor – nem azt akarja a kísérlet szemléltetni. A kísérlet mást jelez. Ha nem rakják be először a nagy köveket a vázába, akkor később már erre nem lesz lehetőség.”

Majd így folytatta: „Mik a legnagyobb kövek, a prioritások az életükben? Egészség? Család? Barátok? Harcolni egy ügyért? Valamit megtenni, ami közel áll szívünkhöz?

A lényeg, hogy először ezekre a nagy kövek kapjanak helyet időbeosztásukban. Ha a sok ezer kis dolog kerül az első helyre – kavicsok és homok – akkor az életük értelmetlen dolgokkal lesz tele, és soha nem találnak időt arra, hogy a legfontosabb dolgoknak szenteljék magukat.

Nos, soha ne felejtsék el föltenni maguknak ezt a kérdést: Mik a legfontosabb dolgok az életemben? És ezek mindig legyenek ott időbeosztásunk elején.” - Majd az öreg filozófia professzor barátságosan intett és eltávozott a teremből.

     A nagy kövekhez, mint – egészség, család, barátok – szükséges hozzá tenni két másikat, amelyek a legnagyobbak, a két legnagyobb parancsot, hogy szeressük Istent, és embertársainkat.

Valóban, az Isten iránti szeretet több, mint egy parancs: nagy lehetőség számunkra. Ha egy napon találkozunk majd Istennel, nem szűnünk meg hálát adni Neki, hogy megparancsolta, szeressük Őt. És nem kívánunk semmi mást, mint gyakorolni ezt a szeretetet! A helyes felebaráti szeretet viszont csak Isten iránti helyes szeretetből táplálkozhat.

Befejezésül Johann Kasper Lavater svájci filozófus gondolataival kérlek Uram a mai vasárnapon!

     „Uram, léted élet, - életed szeretet. – és szereteted pedig kimeríthetetlen örömforrás. Ha ezt megérteném, akkor mindenreggel, mellyel megajándékozol, szívem örömmel telne meg. És minden este szívem az irántad való bizalom melengető simogatásával térne nyugovóra. Kérlek Uram, teljesítsd be azt, amit bennem elkezdtél, mert a te szereteted az életnél is több, és jobb! Ámen!