A év évközi 29. vas. 2017
Szabad-e adót fizetni a császárnak?
Az adópénz két oldala
Krisztus prófétai tanító volt, ami azt jelenti: véleménye volt a korabeli politikáról is, vagyis nem politikamentes, a világtól idegen elméleti vallási tanítást adott. Szavai mozgósították az embereket – és ellenségeit is. Nem véletlenül kísérték végig nyilvános működését a kezdetektől a nép más vallási vezetőinek állandó provokatív kérdései. A farizeusok és írástudók, a nép vénei, ebben az evangéliumi szakaszban együtt teszik fel a csapdát állító kérdést a Heródes család hatalmát pártoló, alapvetően Róma-barát vezetőkkel. A kérdés: szabad-e, vagy nem szabad adót fizetni a császárnak. A mai keresztények számára a kérdés így fordítható le: szabad-e elismerni egy politikai hatalmat, esetleg együttműködni vele? Szabad-e részt venni politikai mozgalmakban? A magánszférába tartozik-e a vallás, vagy társadalmi mozgalomnak is tekinthetjük? A válasz attól függ, hogyan értelmezzük Jézus szavait.
Krisztus Urunk nem ismerte el a császár mindenre kiterjedő hatalmát. Sőt, a keresztények sem ismerték el soha a totális politikai szabályozás jogosságát. Mindig is védték a lelkiismereti szabadságot, és azt, hogy az egyháznak joga van a saját világképével közösséget teremteni. Az egyház mindig is feszültségben volt mindenféle állammal a történelem folyamán. Az Isten országát megvalósítani akaró ember nem tud belenyugodni abba, hogy pillanatnyi választási vagy kormányzási problémák miatt feladja elveit. A Jézus által hirdetett egyenlőség nem megalkuvást jelent, nem közösségvállalást a gonoszokkal és bűnözőkkel, hanem minden gonoszságnak és bűnözésnek, korrupciónak a kizárását.
A keresztények és az egyház kapcsolata a politikai hatalommal mindig törékeny, a realitások figyelembevételével azonban nem nélkülöz bizonyos mértékű alkalmazkodást sem. De egyben azt is jelenti, hogy sem Jézus, sem a katolikus egyház nem fogadhat el egyetlen politikai rendszert sem teljesen és véglegesen. Lelkiismereti kötelességünk alól nem menthet fel senki, az Istennel szembeni kötelességünket nem írhatja felül az állam iránti lojalitás. Jézus prófétai szemléletét nem válthatjuk fel az összkomfortos alkalmazkodással.
Észre kell vennünk: Jézus válasza elsősorban az álnok csapdát leplezi le. Amikor azt kéri, mutassatok egy adópénzt, a kérdezők megfeledkeznek arról, hogy nekik ezt nem volna szabad birtokolniuk. Az akkori szélsőséges nézetek szerint ugyanis már a római pénz birtoklása is bálványimádást jelentett. Az, akinek a pénzét birtokoljuk, ezen keresztül elismerteti velünk a hatalmát. Ez, sajnos, most is igaz. A pénzen keresztül hatalmat gyakorló politikai fensőbbséghez vagyunk kötve. Ha elutasítanánk a birtoklását, kivonnánk magunkat ebből a körből. Ha nem használnánk pénzt, nem lenne felettünk hatalma az adóhatóságnak, a különböző szolgáltatóknak, azoknak, akik áruikat nekünk eladják, vagy szolgáltatásaikat ránk kényszerítik. Csakhogy a mindennapi működéshez, a hatalmas templomépületek felújításához ma is szükséges minden forrás, minden jó eszköz igénybevétele. Pénz nélkül, és engedélyek nélkül nem megy.
Cantalemessa atya a Vatikán szónoka így fogalmaz, és persze 10 évvel ezelőtt nem a mai magyar politikai rossz felhangjait jósolta meg:
„A keresztény együttműködés az igazságos és békés társadalom építésében nem merül ki az adófizetésben, hanem az kiterjed olyan közjó előmozdításán, mint a család, az élet védelme, a szegények iránti szolidaritás, a béke kérdése. Van még egy másik olyan terület, ahol a kereszténynek nem szabad együttműködni a politikusokkal. Ez nem a politikai tartalom, hanem inkább a módszer, a stílus.
A keresztényeknek segíteniük kell megtisztítani a politikát a veszekedésektől, és vissza kell adni a nagyobb tiszteletet, lelki jelenlétet és méltóságot a különböző pártok kapcsolatában. Tisztelet és jóindulat a másikkal szemben, magunkkal szemben önkritika. Ezek kell, hogy legyenek Krisztus tanítványának jellemvonásai mindenben, a politikában is. Méltatlan a keresztény számára, hogy ellenfeleivel szemben utat engedjen a sértegetésnek, a gúnyolódásnak, a veszekedésnek. Ha Jézus azt mondja, hogy méltók a pokol tüzére azok, akik csupán ostobáknak nevezik testvéreiket, akkor mit kellene mondanunk sok mai politikusról?”
Amikor összegyűlünk a templomban, idehozzuk gondjainkat, egyházunkért, hazánkért, népünkért is. Mégis a kérdés elsősorban, hogy rám, itt, és most, ez hogy vonatkozik? Engem mi vezérel szavaimban, ítéleteimben, döntéseimben? Egyértelműnek tűnik, hogy belül kell lennie a mércémnek, Istenre figyelően, lelkiismeretem szerint kell válaszolnom adott esetben. Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy tömegemberek legyünk, hogy a körülöttünk lévők szája íze, ízlése vagy értékítélete szerint beszéljünk, és lealkudjunk valamit az igazságból. Kísértés lehet az is, hogy feltűnősködjem, hogy mindig ellentmondjak, kiélezzek, egyoldalúan fogalmazzak meg igazságokat. Napjaink uralkodó irányzata a liberalizmus. Szinte mindegy, hogy egy eszme konzervatív, szociális, radikális, jobb, vagy baloldali, mindegyiket átszövi a liberalizmus. Ránk ragad a közgondolkodás, és eközben a szabadság fontosságát és értékét túlhangsúlyozva, viszonylagossá tesszük az igazságot. Bármennyire fontos is, hogy „ne tartsam más zsebében a lelkiismeretemet”, hogy saját véleményem legyen, mégis fontos az az alázat, amellyel meghallgatom a másikat, a közösség véleményét, és újra meg újra ellenőrzöm lelkiismeretemet, érvelve és egymásra figyelve keressük a közös nevezőt, a sok szempontú igazság mind tökéletesebb megközelítését.
Ahhoz hogy Jézus tanítását Isten akarata szerint meg lehessen tartani, fontos szemünk előtt tartani az Apostolok Cselekedeteiben álló, Szent Péter apostol szájából elhangzó mondatot is: "Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.” (Apcsel 5, 29 ) Ez azt jelenti, hogy ha egy hívőt arra kényszerítenének, hogy a világban fennálló törvényt úgy tartsa meg, hogy az ellentétben áll Isten törvényeivel, akkor nem annak kell engedelmeskednie. Ezért fontos, hogy olyan állami vezetőink legyenek, akik nagy hangsúlyt fektetnek az állami vezetés keresztény értékeken nyugvó szabályozási rendszerére.
Holnap nemzeti ünnepünk lesz.
Ez felteszi nekem a kérdést a hazaszeretetről. Két oldalról beszélünk. A harmadik a pénz éle lenne. És akkor van-e helye, hol a helye a hazaszeretetnek? A haza szeretetét minden nép fennkölt eszményként próbálja bele táplálni az ifjúság érzületébe. Ugyanolyan motívumokkal, mint a vallásos társadalom az Isten szeretetét. Így aztán e két érzés keveredik, sőt fedésbe kerül egymással. E koncepció szerint a vallásos embernek egyúttal jó hazafinak is kell lennie. Jézus válasza nemcsak egyszerűen ügyes kikerülése a csapdának, hanem alapvető elvi eligazítást is ad a fenti kérdésben. Válaszának lényege: Nem szabad a két érzést összekeverni, egy kalap alá venni. Hozzáállása érthető. Hiszen nála a „Szeresd felebarátodat” a legfőbb parancs, ez a mérce és eligazító.
Edwin Aldrin amerikai űrhajós, aki a Holdra szállt 1969-ben, gyönyörűen imádkozza meg Isten, haza és emberszeretetét:
Világok nagy építőmestere, hálát adok neked, hogy láthattam, milyen egyedülállóan szép és rendezett a Te világod. Megfogadom, hogy ezentúl a hazaszeretet és az emberszeretet művein munkálkodom, és életemet csendesen a Te teremtő kezedbe helyezem. Te uralkodsz örökkön örökké, Te vagy minden igazság és igazságosság foglalata! Ámen!