A év, évk. 19. vas. 2017
Mt 14,22-33 - Parancsold meg, hogy a vízen hozzád menjek!
Kedves Testvérek!
Illés próféta élménye, aki hallotta az áthaladó Istent és a kételkedő hitű Péter apostol segítenek minket, hogy megértsük, mielőtt az Urat keressük vagy hívjuk, előbb Ő jön, hogy találkozzon velünk, kinyújtja felénk kezét, hogy fölemeljen a magasba, amit tőlünk vár az annyi, hogy bízzunk Benne teljesen, és valóban fogjuk ezt a kezet.
Az ószövetségi olvasmány főszereplője Illés próféta, aki a Krisztus előtti IX. században működött Észak-Izraelben. Ő volt az, aki lemészárolta a Baál istenség papjait, ezért menekülnie kellett Jezabel királyné haragja elől. A Sínai-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Úgy is értelmezhetjük, hogy a hit ősi forrásához zarándokolt a próféta, ugyanis Mózes a Sínai-hegyen találkozott Istennel, amikor átvette a tízparancsolatot. Illés is az Istennel való találkozásra vágyott. Azonban egészen újként tapasztalta meg, ugyanis Isten sem a viharban, sem a földrengésben nem volt ott, hanem az enyhe szellő susogásában jelentkezett.
Az Ószövetség Istene váratlan oldaláról mutatkozott meg. Mózesnek egykoron még villámlás és földrengés közepette jelent meg. Most pedig szerető, szelídséget tanúsító Istenként mutatkozott. Jó lecke volt ez a prófétának, de nekünk is az. Igazság keresésünkben, megkísérthet az, hogy azt szeretnénk, ha Isten megtorló hatalmával mutatkozna meg. Ilyenkor elfeledkezünk Isten irgalmáról. Tudnunk kell, hogyha rá akarunk találni, ehhez csendet kell teremtenünk magunkban és körülöttünk, és ezután nem marad más hátra, mint a csendes várakozás, készenlét Isten érkezésének befogadására.
Az evangéliumban is váratlan volt Jézus megjelenése. Késő estig maradt egymagában. Az apostolok már jól behajóztak a Genezáret taván, amikor viharba keveredtek. Kitört a pánik, mert Jézus nem volt velük. A nagy küzdelemben, felfordulásban alig ismertek rá a vízen feléjük közeledő Jézusra. Péter volt az, aki meglepetésében így kiáltott: „Uram, ha te vagy az parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen”. Addig nem volt baj, amíg Jézusra szegezett tekintettel haladt. De mihelyt a veszélyre gondolt, megrendült a bizalma és süllyedni kezdett. Most sem volt hasztalan a kiáltása: Uram ments meg, mert elveszek, mert Jézus utána nyúlt, és bele kapaszkodhatott.
Keresztény életünk gyakran hasonlít a vízen járáshoz. A napi gondok, problémák, néha hullámként csapnak össze a fejünk felett, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy magunkra maradtunk.
Szent Ágoston magyarázatában az apostolhoz szól: Az Úr „lehajolt és megragadta kezedet. A magad erejéből nem tudtál volna fölkelni. Fogd szorosan a kezet, amely lenyúlt érted!” És ezeket a szavakat nemcsak Péternek mondja, hanem mindnyájunknak!
Péter nem saját erejéből, hanem inkább az isteni kegyelem hatására járt a vízen. Amikor kételkedni kezdett, amikor nem Jézusra tekintett, akkor megrémült az erős szél láttán, amikor nem bízott az Úr szavában teljesen, akkor belsejében eltávolodott a Mestertől és süllyedni kezdett az élet tengerében.
Így van ez velünk is, amikor csak magunkra tekintünk, akkor ki vagyunk szolgáltatva a szeleknek és nem tudunk átkelni az élet viharain. A nagy gondolkodó, Romano Guardini írta, hogy „az Úr mindig közel van, lényünk gyökere Ő! Mégis meg kell tapasztalnunk az Istennel való kapcsolatunkban a távolság és közelség pontjait. Az Ő közelsége erőt ad, a távolsága próbára tesz.”
Az erős szél, hullámzás, himbálózó hajó, a felkavaró események után sok-sok a megválaszolatlan kérdés, teljes testi-lelki bizonytalanság. És akkor jön megint egy megmagyarázhatatlan esemény, egy nagy csoda! És mi az első reakciója az embernek? Félelem, és a belső gyötrelmek kivetítése: Ez csak egy kísértet, egy rossz szellem, egy démon lehet! Meg tudom-e különböztetni magamban a Szentet, az isteni lelket a gyengeségeimből, félelmeimből fakadó démontól?
Mit tegyünk hát?
Amilyen vészjósló a vihar előtti csend, olyan titokzatos a vihar utáni. Olyan könnyű, szinte súlytalan, hogy alig lehet észrevenni benne Isten jelenlétét. Nem is nagyon sikerülhet másnak, mint aki maga is átélte azt az egzisztenciális fenyegetettséget, amikor már-már összecsaptak feje fölött a hullámok. Mindennek a végén, a hirtelen beálló csendben még őt is megkísérheti a gondolat, hogy hátha csak érzékcsalódás volt az egész, s feledve – vagy inkább szégyellve? – előbbi kiszolgáltatottságát, elmulasztja, hogy figyeljen Istenre, akihez a viharban önkéntelenül is kiáltott, s aki most a csöndbe öltözve válaszol.
Isten nem az erődemonstrációk és félelmetes jelenések Istene. Ő nem félelmet akar kelteni bennünk, így csikarva ki hódolatunkat, hanem az enyhe szellő suttogásában van jelen, hogy intimitásába vonjon.
Az ember tud vihart kelteni, lecsillapítani azonban nem tudja. Ki tudja engedni a palackból a szellemet, de visszazárni nem tudja. Fel tudja korbácsolni az indulatokat és szenvedélyeket, de azután elveszti uralmát fölöttük.
Ahol a vihar elül, a kedélyek megnyugszanak, a béke helyreáll, mindenütt az Isten van jelen. Ilyenkor kellene hódolva leborulni előtte, aki uralkodik a természet erői fölött.
Aki képes őt felismerni az enyhe szellő suttogásában, az nem veszíti el bizalmát benne – a szélzúgás és a vihar tombolása közepette sem. Már nem úgy fogja őt keresni, mint haragvó és erejét próbálgató istenséget, hanem mint a viharon túlról üzenő Emberfiát, aki azt mondja: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!”
De milyen kevés az emberi akarat, amit kételkedésünk, kishitűségünk folyamatosan gátol! Istenhez való közeledésünkhöz kevés az akarat, ahhoz Jézus segítő együttléte, az isteni kegyelem is szükséges, mert egyébként elmerülünk kétkedésünk, kishitűségünk tengerében!
Uram, Istenem! Én is téged szeretnélek elérni, mint Illés próféta, mint az apostolok élükön Péterrel. Azonban azt is érzem, hogy lustaságom kételkedésem, bűneim elzárják a szívemet tőled. Ezért bizonyára szükség van arra, hogy valami nagy erő kimozdítson ebből az állapotból. Egy szélvész, földrengés, tűz, éjszakai vihar? Ez lehet, hogy egy rossz szomszéd, ideges főnök, hűtlen társ formájában jelentkezik. Mégis az ilyen megrázkódtatás utat vág számodra az én szívemhez. Ha ezek valóban a te jeleid, előhírnökeid, akkor nem is kell megrettennem tőlük. Uram, Jézus! Mielőtt ellepnének a hullámok, kiálts rám és mondd, kiáltsd oda a szívemnek:
Élj következetesen az én példám szerint! Vállald annak a kockázatát, hogy ellenségeskedésbe kerülsz! Kapcsolódjál be az igaz dolgokba! Ha kell, merj újszerűen gondolkozni, és újszerűen szeretni!
És mindezek után arra kérlek: maradj velünk Uram! Amikor kell, amikor gyenge lennék, emelj fel erőddel. Ámen!