A év évközi 16. va. 2017 Mt 13, 24-43 konkoly, mustármag és kovász
Kedves testvérek!
Három példázatot hallottunk ma, a konkolyról, a mustármagról, és a kovászról.
Az egyik leggyengébb pontunkat találta telibe Jézus a konkolyról szóló példájával. Mióta az ember elindult, szándékozott, tett, tervezett bármit, mindig megkísértette a kényelmes magyarázat és a kényelmes megoldás: A kudarcot, a rosszat, az ellenség okozza, vele szemben pedig csak egy lehetséges stratégia van: kiirtani, eltaposni, de ami legalább ennyire fontos, mindent a nyakába varrni. Mózes számára a legkézenfekvőbb érvelés volt, hogy a fáraó a hibás, Józsue számára, hogy a környező népek, Jeremiás szerint az ország királyai meg a babilóniaiak, a Jézus korabeli zsidók szerint pedig a rómaiak. Ezért az egyetlen válasz, amely megfogalmazódott az Ószövetségben: az ellenséget, akár ember, akár maga a sátán, gyökerestül, az utolsó írmagjáig kigyomlálni, kiirtani, mert a gondokról és a bajokról, netán bűnökről csak és kizárólag a „bűnbakok” tehetnek, és ha azokon győzedelmeskedünk, akkor minden megoldódott.
Nekünk talán nincs bűnbakunk, akire vagy amire mindent áthárítunk? Sajnos van, több van, mint „kellene”. Nekünk gondunk van a korszellemmel, az elvárásokkal, a haladással, az előrejutás feltételeivel, a munkával, az országgal, a világgal, egyszóval szinte mindennel. Legszívesebben mi is mindent kiirtanánk, még akkor is, ha ennek a búza, az értékeink látnák kárát. Furcsa, talán gyáva félelem van bennünk. Félünk, hogy a konkoly megmérgezi mindazt, amit vetni akarunk.
Csakhogy Jézus egészen másról beszél. Elsősorban arról, hogy ne akarjuk eldönteni, hogy mi szükséges, és mi nem. Ne akarjuk leegyszerűsíteni a világot a kellemes és szerintünk való dolgokra. Ne akarjuk kivenni Isten tervéből azt, hogy felelősek vagyunk másokért, azokért is, akik nem a mi felfogásunk szerint élnek, gondolkoznak és cselekszenek. Jézus éppen azt bízta tanítványaira, hogy tanuljanak meg élni a konkoly között, tanuljanak meg szembemenni az árral, képviselni Isten ügyét ott és akkor, ahol nyoma nincs, sőt! Jézus követése, vagyis Isten országa mi mást jelentene, minthogy ott akarom elvetni az Isten magját, ahol az még nem zöldell.
Nem véletlen talán az sem, hogy a kovász példájában a háziasszonyról beszél, holott kevés háziasszony dolgozik gyúródeszkáján közel 40 kiló liszttel. Mi persze megoldanánk a gondokat egy kis ilyen-olyan lazítószerrel, állományjavítóval, egy kis érvényesülést elősegítő hatalommal és dicsőséggel, meg ki tudja, még mi mindent kevernénk az isteni liszthez. Sajnos az évszázadok alatt már bőségesen hozzá is kevertük, azért vagyunk 2000 év után legalább annyira idegenek az isteni mondanivalóval az isteni világban, mint Jézus maga. A tanítványok akkor is javasoltak kénköves mennykövet, pénzt meg hadsereget, de Jézus jobban bízott az eredeti, isteni kovászban.
Az ókorban számos emlékezetes vita tárgya volt ez a példabeszéd, de ma is fontos figyelni rá. Volt egy szekta, a donatisták, akik nagyon egyszerűen oldották meg a dolgot: az egyik oldalról ott volt az ő egyházuk, akiket szerintük szentek és tökéletesek alkotnak; másik oldalon pedig ott voltak a világ fiai, akiknek semmi reményük nincs arra, hogy üdvözüljenek.
Szent Ágoston így vitázott velük: „A szántóföld valóban a világ, ugyanakkor az Egyház is, ahol egymás mellett élnek a szentek és a bűnösök. Az Egyház az a hely, ahol lehet növekedni, ahová meg lehet térni. A gonosztevők is megtérhetnek, látva a jók türelmét.”
A botrányok, amelyek mindig voltak és vannak, megrázzák az Egyházat, elszomorítnak, de nem lepnek meg minket. Az Egyház emberekről áll, nem tökéletesekből és nem kizárólag szentekből. Ott van a konkoly nem csak a világban és az Egyházban, hanem mindnyájunkban is, s ez a tény figyelmeztet, hogy ne mutogassunk olyan hamar másokra.
Rotterdami Eraszmusz ezt válaszolta Luthernek, amikor az szemére vetette, hogy a Katolikus Egyházban marad annak romlottsága ellenére: „Támogatom az Egyházat abban a reményben, hogy jobb lesz, mert az Egyház is elvisel engem abban a reményben, hogy én is jobb leszek!”
Mit tanulhatunk tehát ebből a példabeszédből? Azt, hogy Jézus eszköztárában nem szerepel a gyomlálás, a kiirtás, a bántás. Mit jelképez a búza és a konkoly? A jó és a rossz embertársainkat? Vagy inkább saját magunkban a jó és a rossz tulajdonságainkat, a jó és a rossz tetteinket? És ez az utóbbi áll közelebb a szívemhez. Mert sokkal inkább az lesz a hangsúlyos az aratáskor, hogy mi minden jót tettünk, mintsem hogy mikor botlottunk el. Botlásainkat az angyalok "tűzre vetve elégetik", életünk jó termése pedig Isten magtárába kerül.
Ez a szemlélet segítheti életünk alakítását is. Ahelyett, hogy botlásainkra figyelnénk, és azok körül tartanánk fogva gondolatainkat, figyeljük inkább, hogy milyen jótettekre nyílik lehetőségünk, és ragadjuk meg azokat. Mint ahogy a sötét szobából sem hordhatjuk ki zsákban a sötétséget, de a legkisebb gyertyát meggyújtva is világosságot hozhatunk a homályba. Ezek a gyertyagyújtások azok, amik a kis mustármagból nagy fává terebélyesedhetnek, amik egy apró kezdeményezésből építő hatással lehetnek a világra. És ez a mentalitás az, ami kovászként tud hatni a világban, ami át tudja járni az emberek szívét, újabb és újabb gyertyákat gyújtva, amíg a fény maradéktalanul be nem tölti mindannyiunk szívét.
Az ifjúság nagy nevelőjéről, Don Boscóról olvastam: Édesanyja, Margaréta asszony segíteni akart a fiának. Érkezése után hamarosan megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott. A befogadott fiúk semmiféle nevelésben nem részesültek. Margaréta mama panaszkodott: „Mindent ellopnak, szétszaggatják a ruhájukat, úgy, hogy meg sem tudom varrni. Még a konyhából is elviszik a lábasokat és az evőeszközöket. Immár végleg elfogyott a türelmem. Hazamegyek, hogy nyugodtan tölthessem öreg napjaimat.” Don Bosco megértően meghallgatta édesanyja panaszát, és szó nélkül rámutatott a falon függő feszületre. Édesanyja megértette. Könnyek között mondta: „Igazad van, erről megfeledkeztem; maradok.” Valahogy így foghatjuk le a konkolyt hintő kezeket.
Urunk, Istenünk! Látjuk és elismerjük, hogy a világban, az Egyházban és bennünk egyaránt jelen van a jó és a rossz. Isten és a sátán küzd a lelkünkért, örök sorsunkért. Segíts, hogy minden helyzetben felismerjük és elutasítsuk a gonosz kísértéseit! Növeld bennünk az életszentség vágyát, hogy készek legyünk engedelmeskedni neked, teljesíteni akaratodat! Gyarlóságunk, esendőségünk és bűnre hajló emberi természetünk ellenére is hozzád tartozunk, és tanításod szerint akarunk élni. Segítsen minket a te kegyelmed és irgalmad az üdvösségre!