C év évk.i 28. vas.2016 Lk 17, 11-19 - a hálaadó 10. idegen szamaritánus leprás
Kedves testvérek!
3 szót emelek ki a mai evangéliumból, ez így hangzik: ez az idegen.
A tíz leprásról szóló beszédben Jézus folytatja az igazi hit növeléséről szóló tanítását. Isten szereti az embert, alapvetően kétféle módon: teremtőként és gyógyítóként. A hagyományos egyházi tanításban a hangsúly egy harmadikon van: megváltóként.
Jézus azt üzeni számos gyógyításával: Isten gyógyítóként van jelen az életünkben.
Jézus a gyógyító szó vagy tett helyett a papokhoz küldi a leprásokat. Ugyanis ószövetségi előírás volt, hogy a papoknak kellett megállapítaniuk a lepra megszűnését, és igazolniuk a társadalomba való visszatérés lehetőségét. Miért nem közvetlenül gyógyít Jézus? Utána is elküldhette volna betegeit a „hivatalba az igazolásért…” Kicsit hasonlít az eset Elizeus és Námán történetére, amikor a próféta próbára akarta tenni Námán hitét. Talán Jézus is ezt akarta, hiszen a próbatétel megerősödést is jelent. Lehet, hogy még többet is: a felfokozott érzelmi állapot pozitív lehetőségeit használtatta ki velük a gyógyulásuk érdekében. Amíg igyekeztek a papokhoz, módjuk volt átgondolni életük reménybeli nagy eseményét, a tiszta lappal (ép bőrrel) újrakezdés nagyszerűségét, megszakadt kapcsolataik felélesztését, hitük erejében maguk is átélhették, hogy részeseik gyógyulásuk eseményének stb. És ez az út lehetőséget adott arra is, hogy hála ébredjen bennük! Bizonyára sok egyéb gondolat és kérdés is átcikázott rajtuk, de történetünk tanúsága szerint a hála kinyilvánításának gondolata csak egy embernél jelentkezett, ez is egy szamaritánus volt. Szamaritánus, azaz egy megvetett idegen. Elcsodálkozhatunk azon, hogy míg teljes értékű polgárként kölcsönösen fújtak egymásra a zsidók és szamaritánusok, addig súlyos betegként egy „közösségbe” tartoztak…
A tíz leprás példája azért is kézenfekvő, mert betegségük a társadalomból való kiszakítottsággal járt. A leprásokat nemcsak a társadalom taszította ki, hanem a családok is, amelyek alapvetően gondoskodtak saját betegeikről. A leprások kitaszítottsága így még teljesebb volt, viszont azt is eredményezte, hogy a kitaszítottság közös érzése elmosta közöttük a társadalmi és vallási korlátokat: A szamaritánus leprás együtt élt a zsidó leprással, ami az „egészséges” világban elképzelhetetlen volt, betegként viszont összezárták őket.
Ez az idegen, mondja a szamaritánusra Jézus. De már nem is idegen. Mert nem idegenek egymásnak azok, akiket összeköt az őszinte szó: köszönöm! Talán azét vagyunk egymásnak oly sokszor idegenek, mert nem ismerjük eléggé a kölcsönös hála egyesítő erejét! Ha magányosnak érzem magam, ennek én is oka lehetek, annyiban, hogy sokszor hálátlan a szívem.
Dietrich Bonhoffer írja:
„Hálaadással kerülök egyensúlyba a múltammal, mert kamatozóvá válik jelenem számára. Nélküle a múlt is kárba vész. Igaz, a hálához kapcsolódnia kell a megbánásnak, amely nélkül múltam veszendőbe menne, és nem kamatoznék. Hálaadás nincs őszinte bűnbánat nélkül, és azok iránti testvéri szeretet nélkül, aki még nem kapták meg a nekem érdemtelenül adott kegyelmeket. Hálát adni annyit jelent, mint Istennek mindenkor és mindenért köszönetet mondani.”
Jézus elismerő szavaiból az derül ki, hogy a megvetett szamaritánus érzékenyebb vallásos érzületről tett tanúságot, mint a kiválasztottság felsőbbrendűsége tudatában élő zsidók. Ezt az érzékenységet értékeli Jézus, mert az igazi hit táptalaja, amely testi-lelki gyógyulást eredményez.
Befejezésül néhány kérdéssel segítsük saját érzékeny lelkületünk jó irányú fejlődését az idegenek, a szegények, a kitaszítottak iránt.
– Kérjük-e „jó hangosan” Jézust arra, hogy segítsen kisebb-nagyobb bajainkban? – Elviseljük-e és kihasználjuk-e próbatételnek tűnő eseményeinket? – Hálásak vagyunk-e barátaink jó szavaiért-tetteiért? – Hálásak vagyunk-e Istennek barátainkért? – Hogyan mutatjuk ki hálánkat?
Michael Faulhaber imájával kérlek téged Jézusom!
„Uram, Jézus! Mennél hangosabban káromolják azt a nevet, amelyben egyedül van üdvösségünk, annál hangosabban és annál nagyobb örömmel valljuk: Benned lakozik az Istenség teljessége! Neked szólnak a harangok! Neked ujjonganak a gyermekszívek! Előtted hajoljon meg minden térd, téged valljon meg minden nyelv! Te vagy minden kor sarokköve, minden világosságot kereső ember fényessége, minden éhező eleven kenyere, az örök béke hirdetője. Te vezesd mindazt, ami békétlen Isten békességére! A szeretet kötelékével fűzd össze mindazokat, akik idegenek lettek egymás számára! Engeszteld ki egymással mindazokat, akik ellenségek lettek! Taníts meg minket az igaz hálaadásra, és ezek alapján add meg nekünk add meg nekünk az olyannyira várt lelki békét!” Ámen!