Évközi 10. vasárnap, június 5.

C év évközi 10. vasárnap 2016  - Lk 7,11-17 -  A naimi ifjú feltámasztása

Kedves Testvérek!
„Megesett rajta a szíve!”  olvastuk Jézusról a mai evangéliumban. Két nappal Jézus Szentséges Szívének ünnepe után, ezért ezt a gondolatot emelem ki a mai evangéliumból.
Jézus nem csupán szavakkal nyújt vigaszt az özvegynek, hanem cselekedetével is. Kérés nélkül cselekszik, s tettének nincs semmilyen feltétele. A részvét és a szeretet indítja erre, mert ő az élet ajándékozója.
Egy ismerősömtől halottam a következő történetet:
Néhány évvel ezelőtt, amikor édesanyámat súlyos betegsége miatt a sebészeten kezelték, ott álltam mellette, mielőtt betolták a műtőbe. Azt kérdeztem tőle: "Nem izgulsz?- "Miért izgulnék?  - válaszolta. - Engem most elaltatnak és vagy arra kelek fel, hogy Jézus néz rám a mennyből, vagy arra, hogy a te szakállas képedet fogom látni! Én mind a kettőnek nagyon örülnék...!
Hát persze ekkora hit kevesünknek adatik meg.
   Az evangéliumokban mindössze három olyan esettel találkozunk, amikor Jézus halottat támaszt fel. Oly jelentős események ezek, hogy ha többször is tett volna ilyet az Úr, mindenképpen megőrizte volna az apostoli igehirdetés és bekerült volna az evangéliumba. E három eset a következő: feltámasztja a Naim városában lakó özvegyasszony fiát, amiről a mai vasárnap evangéliuma szól, továbbá Jairusnak a zsinagóga elöljárójának tizenkét éves lányát és Lázárt, aki a barátja volt. Mindhárom esetben a földi életre hívja vissza őket, földi életüket hosszabbítja meg az Úr, ezért ezek az esetek különböznek Krisztus feltámadásától, aki az örök életre támad fel. Ők még néhány évig élhetnek, majd meghalnak, de Krisztus nem hal meg többé feltámadását követően.
Jézus Szíve ünnepét az Úrnapja utáni hét péntekjén, tegnapelőtt ülte meg az Egyházunk. Szinte süt a mai evangéliumból, hogy visszatekintsek erre az ünnepre. A Jézus Szíve-tisztelet, amely újabban, főleg az ifjú nemzedék körében, kevésbé népszerű, jóllehet a pápák ismételten ajánlották ezt az áhítatot, hiszen hitünk központi titkára, a Jézus átszúrt Szíve által kinyilatkoztatott Szeretet-Istenre irányítja imádásunkat. Szent II. János Pál pápa, XIII. Leó 1899-es felajánlásának 100. évfordulóján, összefoglalta az előző pápák tanítását a Jézus Szíve-tiszteletről, így buzdított: „Ma is arról van szó, hogy elvezessük a híveket oda, hogy szegezzék imádó tekintetüket Krisztus, az Istenember misztériumára, hogy olyan személyekké legyenek, akik meghallják és élik az új életre, a szentségre, az engesztelésre szóló hívást, amely együttműködés a világ üdvösségén. Olyan személyekké, akik felkészülnek az új evangelizálásra, Krisztus Szívét elismerve az Egyház szívének: a világ sürgető szükségességgel értse meg, hogy a kereszténység a szeretet vallása.”
Az újkori történelem során, főleg az Alacoque Szent Margitnak tett magánkinyilatkoztatás következtében az ájtatosság külső formáiban, pl. Jézus töviskoronás hússzíve ábrázolásaiban – szobrokon és képeken – sok torzulás történt. Mert, jóllehet Jézusnak érző, örvendező, szenvedő, az emberek bajaival együtt érző szíve volt, az ábrázolt szív legyen egyszerűen a szeretet jelképe, nem naturalista megjelenítés. Jó példa erre Boldog Charles de Foucauld jelkép-rajza: egy szív körvonalai, rajta kereszt, ezzel a felírással: JESUS – CARITAS (Jézus – Szeretet).
         A Jézus Szíve tisztelet az újabb kor egyik nagyon elterjedt és igen kedvelt áhítata, a társadalom erkölcsi megújulásával kapcsolatos vallási mozgalom. Nem az Üdvözítő személyének és életének részletezéséből fakad, hanem abból a törekvésből, hogy Jézus benső világába, lelkiségébe, szándékainak és érzelmeinek ismeretébe behatoljunk, és Krisztushoz való viszonyunkat ennek megfelelően szeretetteljesen elmélyítsük.
Jézus Szíve azt az emberi 'szívet' jelenti, amely az ember testi-lelki mivoltának bensejét, mint erkölcsi életének forrását, mint a szeretet székhelyét jelöli. Ilyen értelemben használja a Szentírás is a 'szív' szót.
Prohászka Ottokár írja az „Élő vizek forrása” művében:
„Jézus Szíve ( …) szimbóluma mindannak, amit az Úr Jézus nekünk jelent, s orgánuma mindannak, amit nekünk, és amit értünk tett. (…) Ha tudni akarod, hogy kicsoda Krisztus, nézd a szívét; ha tudni akarod, hogy micsoda az ő műve, nézd a művet inspiráló szívet; ha föl akarod fogni tanát, s példáját, ereszkedjél szívén át a fogalmakba és intézményeibe.”
   Jézusnak megesett rajtuk a szíve ez az egyik oldal. És milyen volt a másik oldal, a körülötte állóké?  "Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent". Előtte nem magasztalták, csak utána? Pedig Jézus az apró dolgokban is kitett magáért. Mindig bosszankodom magamban, amikor azt látom körülöttem, templomi munkában, hallom vizsgázó diákokról, hogy sokan kivonják magukat a munka, a tanulás alól, feleslegesnek tartva. Csak akkor hajlandók odatenni magukat, ha valami fenyegetettséget éreznek. Amint a mai evangéliumban a csoda után: Ha "elfogja őket a félelem". Hát nem lenne egyszerűbb stresszmentes, oldott hangulatban dolgozni, tanulni? Szinte felfoghatatlan ez a mai közgondolkodásban. Nekik lenne jobb, miért nem értik?
És nincs kettős élet, nem lehet külön választani, az iskolai, munkahelyi, és vallásos élet. Igenis, ez a gondolkodás beszüremkedik a vallásos életembe is. Nemde néha én is ugyanígy viselkedem Istennel szemben? Csak akkor jut eszembe, ha félek és szükségem van rá? Vagy ha valami erős "természetfelettire" utaló élményben van részem, ami megijeszt? Miért kell Istennek állandóan valami lenyűgöző és egyben félelmetes dolgot produkálnia annak érdekében, hogy bele tudja csempészni magát az életembe?
Isten nem azt várja el, hogy a mai napon valami fergeteges újat prédikáljak a naimi ifjú feltámasztásáról.
Cserébe szerezhetnék neki egy kis örömet azzal, hogy megpróbálom őt mindennapjaim részévé tenni: az együtt érző szívével egy hullámhosszra tudok kerülni.  Magasztalom egy kicsit, dicsőítem. Ez is vallásosság része. Ezért is fontos napjainkban is a Jézus szíve kultusz.
A gyászban vagy életünk más, különösen nehéz helyzeteiben sokszor csak vigasztaló szavakra számíthatunk az emberektől. Jézus ennél többet képes adni nekünk. A feltámadást, az új életet. Fogadjuk el ezt, mint szeretetének jelét. Él-e bennem a remény, hogy a vele való találkozás fordulatot hoz életembe?
Befejezésül egy szép ének imádkozó sorait idézem, melyet Attila,  a kántorunk oly szépen szokott énekelni:
„Hiszek a Szent Szívben
És szeretetében,
Hiszek a híveknek szent közösségében,
Hiszek a szeretet végső győzelmében.”  Ámen!