Kedves Testvérek!
A mai evangélium alapján azt a fő gondolatot választottam:
A világ álbékéje és a szent nyugtalanság.
Hiszem, hogy a jó sohasem nem unalmas, az unalmas pedig soha sem jó. Ahol élet van, ott mozgás, változás van. Minden nap új kérdések és föladatok elé állít bennünket, így az Egyházat is. Ha mindent a régiben hagyunk, akkor voltaképp elhanyagoljuk embertársaink szükségletét és Krisztus megbízatását. – Krisztus a Szentlélek által jelen van Egyházában. Ő az Igazság és Béke Lelke, de egyben egy szent nyugtalanság, hajtóerő Lelke is. Ő az Egyházban az igazi nyugtalanító, mondhatnánk, „zavarkeltő”. Azzal nyugtalanít, hogy emlékeztet minket Krisztus igéjére és megbízatására. Ez épp nem ok a pesszimizmusra, magunkba fordulásra, sőt emlékezzünk Jézus szavaira: „Ha igazán szerettek engem, akkor örültök…”
Békésséget hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” - Milyen békéről beszél Jézus ebben az evangéliumi szakaszban? Nem külső békéről, a népek, nemzetek közötti háborúk, konfliktusok hiányáról. A mai evangéliumi szakaszban azonban Jézus egy másféle békéről beszél, a szív belső békéjéről, az ember és Isten közötti békéről. Ez teljesen világos abból is, amit Jézus hozzátesz ehhez a mondathoz János evangéliumának e szakaszában: „Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen!” Ez a legalapvetőbb béke. E békesség nélkül nincs más béke sem. Milliárdnyi csepp szennyezett víz nem hoz létre tiszta óceánt, és milliárdnyi nyugtalan szív nem teremthet békét az emberiség életében.
Jézus az evangéliumban a „shalom” szót használja. A zsidók ezzel a szóval köszöntötték egymást régen, és ma is ezt teszik; Jézus is így köszöntötte a tanítványokat Húsvét estelén, és azt parancsolta, hogy tanítványai is így köszöntsenek mindenkit: „Amikor betértek egy házba, először ezt mondjátok: „Békesség e háznak!”
Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az a békesség, amit Krisztus ad, szükséges rátekinteni a Bibliára. A Bibliában a „shalom” többet jelent, mint pusztán a háború és zűrzavar hiányát. E szó kifejezetten pozitív valóságot, jólétet, nyugalmat, biztonságot, eredményt, dicsőséget jelent. Valójában a Biblia beszél „Isten békéjéről” (Fil 4,7) és a „béke Istenéről” (Róm 15,32). A békesség nem csupán az, amit Isten ad, hanem maga az Isten.
Békességet adok nektek! Ha tehetem, nagyon szeretek felmenni valami magas hegyre, nyáron, jó időben, és a csúcs közelében kifeküdni egy órácskát. Ott, ahol távol minden emberi zaj, emberi hang. A mozgásban, a hegymászásban testileg elfáradni, majd lelkileg megnyugodni. Ugyanígy megnyugtató számomra a templom csendje, amikor csak én vagyok, egyedül, de itt azért hiányzik előtte a testi küzdelem.
De hiszem, hogy nemcsak a magányban, távol a világtól, távol az emberektől, mindentől és mindenkitől, adhatja Jézus ez a békességét. Adja itt és most. Hogyan? Úgy, hogy az imént leírt mély élmények belülről úgy átalakíthatnak, hogy a „világ” sem képes azt elbizonytalanítani. Kinek is ígéri valójában Jézus az ő békéjét? Az élmények a hegyen, vagy a templom magányában, megszerezhetőek, de nem biztos, hogy Jézus erről beszélt. „Aki szeret engem, és megtartja tanításomat” – no, az ilyenek bízhatnak abban a békében, amit a világ sem adni nem tud, sem elvenni nem képes! Milyen egyszerű: megint itt lyukadtunk ki. Belül rendet teremteni! Nem szabad elfelejteni, hogy csak a belső rendezettség adhat külső tartást, segít a helyére tenni az életemet. Naponta újra kezdeni, azután az előzőre ráépíteni. Ma mit is kellene tennem, hogy a szívem ne nyugtalankodjék, és ne is szorongjon?
Jézus szavai alapján megértjük, hogy ennek a békének az ellentétje a nyugtalanság, szorongás, félelem: „Ne nyugtalankodjék szívetek!” Könnyű ezt mondani – ellenkezhetne valaki. Hogy is lehetünk mentesek az aggódástól és a nyugtalanságtól, a szorongástól, ami elnyel minket és megakadályoz abban, hogy részünk legyen a béke? Egyesek alkatilag hajlamosabbak jobban aggódni és nyugtalankodni, mint mások. Ha veszélyben vannak, akkor aránytalanul felfújják, s így 100 %-kal növelik a nehézséget. Ők minden miatt aggódnak.
Az evangélium nem ígér megoldást mindezekre a problémákra; bizonyos fokon ezek részei emberi életünknek, melyek rávilágítanak, hogy vannak erők és veszélyek, amelyek jóval nagyobbak nálunk. De az evangélium mégis nyújt megoldást. A mai vasárnapi szakasz e szavakkal kezdődik: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” A megoldás az Istenbe vetett bizalom!
Ezek alapján talán már értjük, mit kívánunk egymásnak a szentmisében a békeköszöntés során. Jólétet, erőt, szép kapcsolatot Istennel, önmagukkal és embertársaikkal. Más szavakkal azt kívánjuk a másiknak, hogy töltse el szívüket „Krisztus békéje, amely meghalad minden megértést.”
Befejezésül a békességről Avilai Nagy Szent Teréz gondolataiból idézek:
„Sohasem aggódom az olyan lélek miatt, amely igen erős kísértésekkel küszködik, mert ha istenfélő és szereti az Urat, ez csak nagy javára fog szolgálni. Ezt tapasztalatból tudom. Ellenben, ha olyant találok, aki teljesen nyugodt és soha nincs semmi küzdelme (volt alkalmam néhány ilyennel is találkozni), akkor, még ha nem is látok benne kézzelfogható hibát, mindig félek. Az ilyenek felől sohasem vagyok nyugodt, s ha már az ördög nem teszi őket próbára, megteszem én, amennyire csak tudom: hadd lássák, hogy hányadán vannak a tökéletességükkel.
Én nem irigylem ezeket a lelkeket. Gyorsabban haladnak a tökéletesség útján azok, akik ugyan nincsenek annyira imába merülve, ellenben annál több jut ki nekik az említett lelki küzdelemből. Természetesen itt nem beszélek olyanokról, akik már évek hosszú során küszködtek kísértésekkel, s annyira előre haladtak az önmegtagadásban, hogy teljesen meghaltak a világ számára. Az ilyeneknek ugyanis az Úr rendesen megadja a belső békét, de nem olyan értelemben, mintha saját hibáik iránt közömbösek tudnának lenni; sőt ellenkezőleg, ezeket mindig nagyon is fájlalják.
Egyszóval, az Úr különböző utakon vezeti a lelkeket; de azért, mint mondottam, kapjatok mindig észbe, valahányszor azt látjátok, hogy valami hibát követtetek el anélkül, hogy a lelkiismeretetek megmozdult volna. Mert hiszen, hogy bűnre, – akármennyire bocsánatos legyen is – feljajdul bennetek a lélek, az magától értődik, s hála Istennek, hiszem és látom, hogy ez nálatok így van. Azonban jegyezzétek meg ezt az egyet, s az én kedvemért gondoljatok sokszor reá: ha élő emberhez hegyes kést érintenek, vagy megszúrják akár egy egészen kicsiny tűvel, vajon nem érzi-e?... Már most tehát, ha a lélek nem halott, hanem élteti az Isten iránti szeretet, vajon lehet-e érzéketlen akárcsak a legcsekélyebb hiba iránt is?”
Adja az Úr, hogy ilyen érett, belső békét tapasztaljunk meg most is szentmisénkben, Jézus közellétében. Ámen.