Húsvét 5. vasárnapja, C év, 2025: Apcsel 14,21b-27
Kedves Testvérek!
Emlékezzünk vissza az első olvasmányra az Apostolok cselekedeteiből. Egyébként húsvéti időben az olvasmány nem az Ószövetségből van, hanem az Apostolok Cselekedeteit olvassuk folytatólagosan.
Pál és Barnabás visszatérnek Antióchiába, és beszámolnak arról, hogy milyen nagy dolgokat cselekedett velük az Úr.
Tanúságtétel és evangelizáció. Ma is, hogy kereszténységünk élő legyen, fejlődjön, szükséges a tanúságtétel és az evangelizáció.
Tanúságtétel, amikor valaki ki mer állni a közösség elé, be meri mutatni hitét. Persze nem csak élőben lehet: évente sokszor elhangzik a felhívás: írjatok plébániánk újságjába: a Főplébánia Hírlevélbe! Egyrészt, ha öröm ért, osztozzatok az én örömömben. Örüljünk együtt. Másrészt, tanulni, okulni a másik hitéből, erőfeszítéséből, netán kudarcából. Ha baj van, imádkozzatok velem, értem, mert a közösségi imának nagy a közbenjáró és megtartó ereje. Mert ahol ketten-hárman Jézus nevében vagyunk, bizony ő ott lesz közöttünk!
Pál és Barnabás missziós körúton vannak Kis-Ázsiában. Nagy bátorságról tanúskodnak, amikor visszamennek oda, ahol az előbb megverték, megbotozták őket a hitükért. Mégsem tarthatjuk őket felelőtlen vándorprófétáknak, hiszen ahol működtek, mindenütt egyházközségeket szerveztek és vezetőket állítottak, akiket presbitereknek, magyarul véneknek neveztek. A megtérteket tanítással megszilárdítják a hitben, és olyan alapot raknak, amely távozásuk után is folytatja a hit munkáját. Lukács evangélista ezzel a leírással példát ad nekünk az evangelizálás módjára.
Végül a misszionáriusok visszatérnek otthoni egyházukba Antióchiába, és beszámolnak missziós útjukról. Ez mutatja, hogy Pál és Barnabás megbecsült tagjai voltak az antiochiai egyháznak, és azt is mutatja, hogy Pál ázsiai missziós munkája mögött egy ilyen tekintélyes, összetartó, egymást segítő, szerető egyház állt.
Nem a nagy fizetésért tették, ilyet nem kaptak. A legnagyobb fizetség az elnyert lelki öröm. Ima és böjt a táplálékuk, az elnyert kegyelem a jutalmuk.
Az apostolok a Szentlélek irányítása alatt állottak. Nem mechanikusan, hanem úgy, hogy az imádság és a kézfeltétel által megkapták a bölcsesség, az okosság és a lelki erő kegyelmét. Ezért tudtak ilyen intelmeket adni a hívőknek: hogy hűségesen tartsanak ki a hitben, a nehézségek között is, hiszen sok megpróbáltatás árán kell belépnünk az Isten országába.
Az első tanúságtétel: az ima és a böjt a legszükségesebb eszközeink, mind az elöljáróknak és a hívőknek egyaránt, hogy kiesdjük, kiimádkozzuk Isten segítségét.
Alig múlt el még Jézus halála és föltámadása, és az első Pünkösd. Még ezeknek az élményében élnek, és máris számos nehézséggel kellett megküzdeniük hitük fennmaradása érdekében. Nem volt szervezetük, sem állami képviseletük. Nem rendelkeztek templomokkal, plébániákkal, sem katolikus iskolákkal. Sőt, állandóan fenyegetésekkel és üldöztetésekkel kellett számolniuk. Az ellenséges állami törvények és rendeletek, a korrupció, a versengések és konkurenciák világában mégis megállták helyüket. Napjainkban kb. 1,4 milliárdnyi ember van katolikusként megkeresztelve a Földön. De mennyi vallja ezek közül magát igaz krisztusinak, azaz magyarul kereszténynek? Nem tudjuk. Annak idején, megkérdezték XXIII. János pápát, árulja már el, ugyan mennyien dolgoznak a Vatikánban önkéntesek, és fizetett alkalmazottak összesen. Erre a szent életű pápa kis gondolkodás után azt mondta: úgy gondolom, hogy körülbelül a fele.
Milyen szép lenne, ha az 1.4 milliárd katolikusnak keresztelt ember legalább fele tanúságot tudna, akarna tenni, hitét gyakorolni!
A keresztényeknek ma éppúgy meg kell küzdeniük környezetük ellenséges magatartásával, mint egykori elődjeinknek. Nekünk is küzdenünk kell hitünkért.
Addig nem nyugodhatunk, amíg mindennapi tanúságtételünk Krisztus mellett nem olyan, hogy a világ ujjal mutogat ránk, mondván: „Nézzétek őket! Mennyire szeretik egymást!” Az ilyen keresztény magatartással pedig még adósai vagyunk a világnak.
Pál és Barnabás apostolok tehát beszámoltak arról, hogy milyen nagy dolgokat cselekedett velük, és általuk az Úr.
Majd kétezer évvel Jézus feltámadása után, a keresztényként föl kell tennünk magunknak a következő kérdéseket. Jobbak lettek-e az emberek azóta? Legalább a keresztények közt érezhető-e valami ereje a föltámadásnak, az újjáteremtésnek? A világ, a keresztényeké legalább, emberibbé lett-e? Nem túl nagy ár ezért: a megtestesülés, kereszthalál, és föltámadás?
Némelyek Európábank már a kereszténység utáni időről beszélnek, olyan világról, melyben nem játszik szerepet semmilyen vallásos élet. Ez a mi szempontunkból nagy tévedés: mi még messze a kereszténykor előtti időben küszködünk, a régi, fagyos világban. Persze ez a világ pár évszázadra fölmelegülni látszott, hogy aztán újra meg újra elöntse a pogányság, még „keresztény” nevek alatt is. Akkor is, ha egy társadalom a kereszténységre hivatkozott.
Jó 1600 évvel ezelőtt élt Szent. Ágoston, az ókori egyházatya, akinek van egy nagyszabású látomása Isten Városáról:
Azt mondja: a világtörténelem nem más, mint a két „Város” közti kemény harc, mely a világ végig eltart. Az új embert és új parancsolatot, mely kétezer év eltelt, de még mindig új: nekünk kell megvalósítani, megkezdeni: még eddig se jutottunk. De minden kor hívő embere dolgozik rajta. Krisztus kétezer év óta a világ lelkiismerete és a szentség állandó forrása. A mai ember mennyiséget néz: százalékot, mennyi szavazatot kap. Jézus minőséget hozott: – szenteket minden kornak és a nem-szenteknek is hajtóerőt...
Pál és Barnabás készek voltak megosztani gondjukat és örömüket az Antióchiai gyülekezettel, a gyülekezet pedig kész volt részt venni ezekben. Olyannyira, hogy a leírásban a hit itt egyszerűen a keresztény-nyel azonos jelentésű szó.
Milyen jó lenne, ha mélyen a szívünkbe vésnénk:_
A fő cselekvő mindig Isten, az ember csak Isten eszköze.
Az üdvösség lehetősége mindenki előtt nyitva áll.
A szorongattatás, nyomorúság nemcsak az apostolok életéhez tartozik hozzá, hanem minden keresztény életéhez. Krisztus útja szenvedésen át vezet dicsőségbe. Isten országáért érdemes vállalni a göröngyös utat. Az igazság feltárása a járható út és szükséges dolog minden körülmény között.
Kérjük Urunkat, hogy az apostolok egykori vigasztalása, bátorítása minket is vértezzen fel az előttünk álló feladatok elvégzésére.
Köszönöm Jézusom, hogy Pál és Barnabár nem hamis remények keltésével, nem üres jól hangzó szólamokkal vigasztalta a híveket. Az igaz realitást hirdetik számomra is: a megpróbáltatások útját mindenkinek, nekem is végig kell járnom. Tanításuk nyomán segíts engem is a valóság helyes elfogadására, hogy a Szentlélek működésével erőt és békét kapjon szívem, lelkem. Úgy legyen! Ámen!