A év évközi 32. vas. 2026 - Mt 25,1-13

Bevezető

Kedves Testvérek!

A mai olvasmányok fő mondanivalója a készentét és a várakozás. Ezért mottóul azt a régi mondást választottam: „ A Holnap utca mindig a Soha térre vezet.”

Az öt okos szűz olajjal, égő mécsessel, és az öt balga várakozó szűz olaj nélkül. Még az okosak is elálmosodhatnak, de azért lelkükben ott van a fegyelmezettség és a szereted tehát készek az Úr fogadására. A balgák éppen ezt a fegyelmezettséget és bölcsességet veszítik el, és ezt más nem pótolhatja számukra. Vajon mi melyik csoportba tartozunk?

Beszéd:

Kedves Testvérek!

A Holnap utca a Soha térre vezet adtam mottóul a mai napnak. Az gondolat merült fel bennem, hogy ez az evangélium nem hoz lázba bennünket. Hallottuk már sokszor, és a szituáció, a szüzek, a lámpások, a lagzi mikéntje letűnt régi kor, nem a mi élethelyzetünk.

Hogy valamit megérezzünk belőle, jól át kell gondolnunk, lefordítani a mi élethelyzetünkre.

De ekkor megtaláljuk benne a lelki felindultság kiváltásához alkalmas robbanóanyagot. Az első gondolat: nem szívtelenség-e az evangéliumi vőlegény alakja, vagyis Krisztus Urunk részéről elmarasztalni a késő éjszakában is rá várakozó figyelmetlen hajadonokat? Hiszen ők valójában felkészültek a vőlegény fogadására, elfogadták meghívását a menyegzőre és vártak is rá tisztességesen. Csak éppen tartalék olajat nem vittek lámpásaikhoz. Szabad ezután őket a vőlegény kiszámíthatatlan magatartásából eredő hanyagságuk miatt hibáztatni és kegyetlenül kizárni a lakomáról? Kis elnézéssel, jóakarattal igazán bevihette volna őket a menyegzőre. Hiszen a vőlegénynek látnia kellett, hogy ezek a balga szüzek minden tőlük telhetőt megtettek, csakhogy rendbe hozhassák lámpásaikat: barátnőik segítségét kérték és éjszakának idején még az üzlet tulajdonosát is felverték álmából. Elképzelhető, hogy a vőlegény mégis csak az okos szüzekkel ül Isten terített asztalához, csak azért, mert ők bármely pillanatban készen álltak az Úr fogadására, minden eshetőségre felkészültek, és komolyan vették a rájuk bízott feladatot?

Jézus ezen példabeszéde alapján még arra is gondolhatunk, hogyha ez így érvényes a kereszténységben, akkor hiába papolok innen a szószékről, jószívűségről és irgalomról. Hiszen az evangéliumi elbeszélésből hamar úgy tűnhet, mintha maga Krisztus Urunk, a vőlegény sem ismerne semmiféle pardont és asztalának menyasszonyai is kőszívűek lennének.

Az ilyen következtetések távol állnak a mai evangélium tanításától, és félrevezetőek.

A példabeszéd elsősorban életünk sorsdöntő idejére, fontosságára szeretné felhívni figyelmünket: a könyörtelen határidőre, a döntő pillanatra, Urunk érkezésére, amely bármeddig várat magára, mindig készenlétben kell, hogy találjon bennünket.

Ilyen könyörtelen pillanattal sokszor találkozunk mindennapi életünkben. Hányszor megtörtént már, hogy orrunk előtt becsapták az ajtót, a pénztárak kis ablakát, és a parányi résen át fejünkhöz vágták a könyörtelen valóságot: „Sajnálom, záróra, az idő lejárt”? Vagy nem ment még el még soha az orrunk előtt a villamos, a metró, az autóbusz? Nem néztünk tehetetlenül a megváltoztathatatlan egykori lehetőség után? Az elszalasztott pillanat nem tér vissza sohasem. De nem ugyanez a helyzet a beiratkozások, a kérvények, a pályázatok határidőjével is? Ilyenkor legtöbbször hiába esdeklünk és könyörgünk, sehol sem hunynak szemet, legfeljebb jöhetünk majd máskor. Legtöbbször mi magunk szalasztottuk el a lehetőséget, méghozzá jóvátehetetlenül! Sokszor még az előzetes figyelmeztetéseket sem vettük komolyan és így később vállalnunk kellett az elszalasztott pillanatok súlyos következményeit.

Jézus a mai példabeszédben örök üdvösségünk megszerzésének határidejére irányította figyelmünket. Mintegy figyelmeztetett arra! A különbség csak az, hogy míg a mindennapok döntő pillanata általában közismert, addig az örök üdvösség megszerzésének határideje bármely pillanatban lejárhat. Ezért ennek megfelelően hangzik a figyelmeztető felhívás: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25, 13).

A legtöbbször csak akkor értjük meg e szavak horderejét, ha barátainkat vagy közeli hozzátartozóinkat hirtelen elragadja közülünk a halál: egy-egy nem várt betegség, baleset vagy szerencsétlenség. Ezek után keserűen kellett tapasztalnunk a megváltoztathatatlan valóságot: elmaradt az esküvő, megszűnt a barátság, felborultak a tervek, ünnepségek és előadások, a befizetett nyaralás elvesztése.

A tíz hajadonról szóló példabeszédet akkor értettük meg igazán, ha tudomásul vettük az Istentől kapott idő végérvényes jelentőségét és körültekintő gondossággal készülődünk a Vele való találkozás döntő pillanatára.

A várakozás és felkészülés mikéntjére a mai evangéliumban nem találunk semmiféle gyakorlati útmutatást. Talán ez nem is fontos, hiszen a legtöbben amúgy is tudjuk, mikor cselekedtünk okosan és mikor ostobán, mert „a bölcsesség” – így hallottuk ezt a mai olvasmányban – „ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és megtalálják, akik keresik” (Bölcs 6, 12

Mire kérjük az Urat?

A felelőtlen nemtörődömségtől, az „ej, ráérünk arra még”, és a „majd csak lesz valahogyan” szellemétől mentesen meg bennünket. Azért, mert egyetlen életet kaptunk az Úrtól, megszámláltat, kimértet, és előre megállapított tartalommal. Ezért nem tékozolhatok el belőle egy percet sem. De mégsem kell idegesen kapkodom, össze-vissza rohangásznom, mert a jó Isten nem a kimért időről számoltat majd el, hanem a jószándékról.

A Holnap utca mindig a Soha térre vezet. Tehát itt a lehetőség: elgondolkodom, elcsendesülök, kiértékelem van-e olajom: vagyis elég energiám, kitartásom, lelkesedésem. És amit szívemben megfontoltam, bölcsen megértettem, arra kérem most az Úr segítő áldását. Úgy legyen! Ámen!