B év advent 4. vasárnapja 2020 - Lk 1,26-38 az angyali üdvözlet
„Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél!”
Hallottuk az imént az evangéliumból. A mai vasárnap erről az egy fogalomról, a félelemről, pontosabban a helyes istenfélelemről elmélkedjünk.
Természetesen Mária számára sem volt mindennapos az ilyen közvetlen és mély találkozás az Isten angyalával. Mária bizonyára felkészült rá: mert gyakran imádkozott, nyitva volt a szíve, és ez meghozta az eredményét. Sokszor érezhetjük úgy, mintha távol lenne tőlünk az Isten, mintha nem is hallgatná meg könyörgésünket! Ha csak a magunk hangját halljuk vissza, mint egy visszhangot, és nem érezzük Istent, bennünk van a hiba, rossz irányba nyitott a lelkünk. Mária története egy kicsit mindannyiunk története: Isten szól, küldi angyalát, jeleket ad. Igen, de hol van most ez az angyal? Hol lehet a titokzatosság, ami körülveszi? És ha felszólít, szól hozzánk, akkor pedig miért van az, hogy nem vesszük észre, vagy ésszerűtlennek gondoljuk, és nemmel válaszolunk?
Kis faluban forgat a tv, a riporter megkérdez egy falusi bácsit, vallásos emberek élnek itt a faluban? A bácsi ezt válaszolja, igen, mindenki, jó magam is kis gyermekkorom óta félem az Istent! Persze nem arra gondol, hogy retteg a jó Istentől, vagy büntetésétől, hanem amint egy piciny gyerek tart a szüleitől. A jó szülő, aki még soha sem ütötte meg gyermekét, de ha megszidja, akkor is rögtön belekapaszkodik, átöleli a lábát, vagy ölébe ül. Félve tiszteli.
A vallásos ember saját tapasztalatából ismeri ezt az érzést a jó Istennel szemben is. Jeremiás prófétát idézem: ”Ezt mondja az Úr: A nemzetek útjait el ne tanuljátok, és ne féljetek az égi jelektől, mert csak a pogány nemzetek félnek tőlük.” (Jer 10,2)
Mégis, hogyan tudom megkülönböztetni, kitől féljek, kitől tartsak, és kiben bízzak. Prohászka püspököt, a 20. század első felének nagy székesfehérvári püspökét idézem:
<,,Ne félj Mária''... mondja az angyal. Bizalmatlankodni jó, mert sokféle szellem jár ki-be az ember lelkében, s jónak látszik, ami rossz, s természetesnek, ami bűn, mert egyoldalúan nézzük, szuggesztiók alatt állunk. De mikor alázatos és erős vagy, akkor ne félj, hogy csalódol. Ez a lelkület kizárja a szeszélyt, az erőszakos, ösztönös lelket; ugyancsak kizárja a félelmet. Az Isten angyalával szemben légy bizalmas, mint Jákob; a sötétségével szemben bizalmatlan, mint Jób. Alázódjunk meg úgy bűnösségünk s gyarlóságunk fölött, hogy az Isten segélyére való tekintetből ugyanakkor bátrabbak, lelkesebbek legyünk. Ami az embert élettelenné s gyávává teszi, az nem az Isten szelleme.>
Máriával együtt kételkedünk: „Mindez hogyan lehetséges?” – tesszük fel a kérdést. Hiszen kicsi vagyok, fáradt vagyok, az életemben egy csomó minden nem sikerül, és különben is, én is mondhatnék olyat, mint Mária, hogy „nem vagyok méltó”.
Mária lelkében zavar támadt az angyal szavaira. Alapvetően két fajtáját különböztethetjük meg a félelemnek. Egyrészt van a természetes félelem, ami egy hirtelen támadt, megrettenést kiváltó esemény hatására jön létre, ahol az ember átérzi kicsiségét és gyengeségét a helyzet adta kihíváshoz képest. Emellett ott van az a másik félelem-tapasztalatunk is, amely a meghasonlott lelkiismeret zavarából fakad, amikor rejtegetni kezdjük bűnösségünket, kettős értékrendünket, és félünk, hogy kiderül valami, amit nem szeretnénk…
Mária félelme az egészséges hitű embernek az Úrral szembeni természetes kicsiség-tudatából fakadt, félelme tiszta és őszinte: egész lényét átjárta az alázat az Úr előtt, és most, az angyal üzenete hatására emiatt rendül meg egész mivoltában, hiszen az Úr „rátekintett szolgálója alázatosságára”. (Lk 1, 48).
„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél” – oszlatja el evangéliumával, azaz örömhírével ezt a félelmet az angyal, mert most a kérdés nem az, hogy van-e bennem, mellettem, helye az életemben Istennek, hanem az, hogy el merem-e hinni: Isten be fogja érni azzal a kevéssel is, amit kicsiségemben neki nyújtani tudok.
Barsi Balázs atya mondja:
„Igent mondani Isten tervére nem ésszerűtlen és irreális vállalkozás, hanem olyan döntés, amely egész lényünket megnyitja a végső és mindennek értelmet adó örök valóság, Isten bensőséges titka előtt.”
A szeretet Istene mindig szeretettel lép az emberhez, és csak szeretetet vár válaszként tőlünk.
De a probléma önmagam vagyok. Mária azért jó példa, mert önmagát nem, mint problémát élte meg: a kishitűségét, félelmét, az egyszerűségét, tagadását: mi lesz, ha…, - hanem bizalommal odatette önmagát. Összetörte a cserépedényét.
Olyan közvetlenül kapcsolatban lenni Istennel, mint az Mária esetében, a nagy szentek esetében történet, nem könnyű, nem megy önmagától. Pedig legtöbbünknek van emléke, tapasztalata is arról, hogy igenis közel lehetünk hozzá, hogy szemtől szembe beszélgethetünk vele: hányszor meghallgatta már imánkat, hányszor segített bajainkban. Mégis sokszor félünk is ettől a közelségtől, félünk annak hatásától. Miért? Mert ha Istent tisztán halljuk, ha a kapcsolat közvetlenné válik, akkor általában kiderül az, hogy – amint Mária esetben is történt – feladatot, küldetést kapunk. Feladatot, amelyről már előre sejtjük, hogy nem lesz könnyű. Feladatot, amelytől félünk, mert esetleg felforgatja egész eddigi életünket, úgy, mint Máriáét is tette. De ha nem is forgatja fel fenekestül, folyamatosan változást vár tőlünk, a jobb út felé szeretne terelni. A „Ne félj!” - kijelentés nem véletlen az angyal szájából. Mária is félt. Félt, mint minden tiszta szívű ember: Ábrahám, Mózes, Péter apostol, akik ha az istenivel találkoznak, megrettennek előtte. Ismerjük a csodálatos halfogás után Péter kijelentését: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” - mondta Jézusnak. De Jézus isteni erejének megtapasztalása a tanítványokat a bénító félelemtől Isten áhítatos imádásához és dicsőítéséhez vezeti el.
Mária talán könnyebben megérezte a Mindenható erejét, végtelen nagyságát, de bizonyára érezte azt is, hogy ehhez neki is oda kell tennie a magáét. És ez nem könnyű. Mégis az angyal azt mondja: „Kegyelmet találtál Istennél.” Mintha azt mondaná: A feladatra meghívás ajándék, Isten társa lehetsz munkájában! És a folytatás: „A Magasságbeli ereje borít be…”, azt jelzi, nemcsak feladatot kapott, hanem erőt is kap hozzá.
Olyan természetes Mária szájából a válasz: „Az Úr szolgálója vagyok!” A karácsony arról szól, hogy Isten közel jön hozzánk. Ha újra megnyitom feléje a szívemet, ha nap, mint nap állhatatosan keresem a közvetlen kapcsolat lehetőségét, előbb-utóbb meghallom hangját. Megszólít, és olyan feladatot ad, amire talán ma még nem is gondolok, ami talán nehéz lesz, de nem kell félnem, mert erőt is ad hozzá. És ekkor örömmel válaszolhatom: szolgád vagyok, megtiszteltetésnek veszem, hogy Neked, hogy Veled dolgozhatom.
Uram, Jézusom, add, hogy amint erőmből telik, én is igent mondjak angyalaidnak, jeleidnek, hangodnak a lelkemben. És amint erőmből telik, hűséges munkatársad lehessek az üdvösség jó hírének sugárzásában a világ felé, ismerőseim, szeretteim, barátaim felé. Ámen.