Március 27, pénteki remény

Napi vigasz és remény 8.
Március 27, péntek

Sírás és öröm.

Mára két bibliai idézettel készültem:

Róm 12.15-16
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok. Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve.”
MT 11,17
„Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok.”

A sírásról azt írja a Katolikus Lexikon szerzője, hogy önneveléssel bizonyos fokig befolyásolható és megfékezhető, a formája „finomítható.” Valamint, azt, hogy a Szentírásban a könny a megfelelője. Hitelességre törekvő keresztényként úgy érzem, Urunk Jézus adta a példát, aki nem szégyellte megsiratni barátját, Lázárt, vagy Jeruzsálemet. Én sem szégyellem könnyeimet. A zsoltáros úgy gondolja, hogy a sírás Istenünk együtt érzését váltja ki: „Följegyezted Uram, szenvedésem útját, tömlőidben összegyűjtötted könnyemet.” (Zsolt 56,9)
A könnyeket, a sírást a nagy szentek Isten olyan hatalmas ajándékának tartották, amely tisztára mossa lelkünket. Például Loyolai Szent Ignác nagyon nagyra értékelte ezt a kegyelmi adományt. Lelki naplójában említi, hogy 1544. február 2. és március 12. között 165-ször sírt zokogva, s az utolsó kilenc hónap napi feljegyzéseiben már csak ez szerepel: ,,könnyek'', vagy ,,nem voltak könnyek''.
Számomra itt az ideje a nagyböjti sírásnak, és a húsvéti örömnek egyaránt.
    Egyetemista koromban volt két kollégiumi szobatársam, geofizikus, geológus szakon. Az egyik szobatárs Ghánából való, afrikai, nem hívő néger srác volt. Az egyik napon kapott egy táviratot, hogy meghalt az édesanyja. Egy pillanat csend után maximumra csavarta a magnót, és a szoba közepén másfél órás táncba kezdett. Magyar emberként leültünk volna egymás mellé, beszélgetni, talán átkaroltam volna a vállát (nem mertem volna megtenni, mert csak két év után mertem megkérni, hogy megtapinthatom-e a néger hajat, melyet tolltartónak is használt). Kimenni illetlennek tartottam volna, ott hagyni egyedül. Beültem a szoba sarkába, és megvártam a tánc végét. Aztán röviden mesélt egy-két mondatot édesanyjáról. Így álltam akkor mellé a fájdalmában.
      De ugyanígy sokszor nem tudom, hogyan álljak a gyászolókhoz, akik temetést jönnek bejelenteni. Sokat beszéljek, vagy kérdezzek, vagy hagyjam őket nyugton? Kinek, melyik a jobb? 
   És ugyanígy van a korona vírus kapcsán is: valaki már távolról köszön, találkozni akar, szólni néhány szót. Van, akiről látszik, jó nagy ívben elkerül, van, aki rám szól a postán, sok méter távolságból: kerülni mindenkit.

    Jézusról olvassuk a gazdag ifjú történetében: ránézett és megkedvelte. Így számunkra is marad a távolságtartás mellett a szemkontaktus.  Ezt talán nem értik félre. Legalább is azt vallom, ha megimádkozott, kiegyensúlyozott élet van mögöttem, a tekintetem is együtt érző, barátságot keltő.

Ha az evangéliumot, az örömhírt élem, akkor ott kell legyen szemem sarkában a derű, Jézus megváltottainak öröme, a feltámadott Jézus bíztató tekintete. „Az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.” (Jel 7,17)
A teljesítmény-ideológia érzéketlen és irgalmat nem ismerő, a sikeres létért való harccá válik, amit előkészít a helytelen nevelés ,,egy fiú nem sír''. A mai embernek nem szabad szomorúságot és fájdalmat mutatnia és lassan már nem is tud. A lelkiséget hordozó érzelmi értékek nem számítanak a hétköznapi életben. ezzel ellentétben Urunk Jézus a boldogság egyik feltételének mondja a sírást, és a boldogság gyökerének: ,,Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok örömre fordul'' (Lk 6,21).

Befejezésül,  Sík Sándor: Te Deum verséből idézek rövid részletet:

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért. ….

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen. -  Ámen.