November 17, vasárnap és 24. Krisztus Király

C év évközi 33. vas. 2019 - SZENTLECKE 2Tessz 3,7-12

Bevezető:

Kedves testvérek!

Közeledik az egyházi év vége. Érthető, ha ma, az utolsó előtti évközi vasárnap evangéliuma az üdvtörténelem végső kérdéseire irányítja figyelmünket: a végpusztulásra és a beteljesedésre – görög kifejezéssel –, a paruziára.

Áhítjuk-e úgy az „Úr eljövetele napját”, mint az őskeresztények? – Mert úgy kellene vágynunk! – Az első keresztényeknek imájuk és köszöntésük volt: „Marana-Thá: Jöjj, Urunk Jézus!” Vagy félnünk kell azon naptól, amikor mindenre fény derül; amikor egyedül Isten hatalma és fönsége ragyog majd?

A világban tapasztalható gonoszság, üldöztetések előre jelzik a világ végét. Az igazi krisztusi Egyház egyik ismertető jele, hogy ellentmondásba ütközik a világ részéről. De nem kell aggódni a jövőbeli nehézségek miatt. A Szentlélek kisegít a nehézségek idején.

    Nincs Jézusnak egyetlen reménykeltő szava sem eme zűrzavaros időkre? De igen! Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! Maradjatok állhatatosak! Ez nehéz lesz. De én veletek leszek! - Mondja.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

 

Beszéd:

Kedves Testvérek!

Pál apostol két mondatát választottam mottóul a mai szentleckéből a mai vasárnapra:

„Nem éltünk tétlenül közöttetek.”

„Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”

Az egyházi év utolsó napjai következnek, s két hét múlva ránk köszönt az Advent. Ezek a napok azzal a látomással ragyogják be lelkünket, hogy Jézus el fog jönni a világ végén, nagy hatalommal és dicsőségben.

Aki ezt nem veszi komolyan, egyszerűen nem keresztény. A mai Szentlecke abból a tesszaloniki levélből való, mely alig húsz évvel Urunk mennybemenetele után, az evangéliumokat jócskán megelőzve keletkezett. Ebben az időben úgy határozták meg a Krisztusban hívőket, hogy ők azok, akik várják Urunk, Jézus második, dicsőséges eljövetelét.

De az sem igazán keresztény, aki – mint Szent Pál korában is egyesek – az Úr jövetelére várakozás címén átadja magát a semmittevésnek, mondván, hogy ha bármelyik nap lehet a jelen világ utolsó napja és az eljövendő kezdete, minek fát ültetni, házat építeni, bármiféle munkába fogni.

Az apostoli szó kemény: „Az ilyeneknek megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békében dolgozva a maguk kenyerét egyék.” Krisztustól és a kereszténységtől idegen az a fajta spiritualizmus, mely megveti a munkát, a fizikai és szellemi erőfeszítést.

Szent Pál leír egy másik szabályt is:

„Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”

         Ez újdonság volt az akkori kor embereinek. Az ókori görög kultúrától átitatott világban lenézték a kétkezi munkát, lealacsonyítónak tekintették, mintha az csak a rabszolgák és tanulatlanok feladata lett volna. De a Biblia látomása egészen más. A Biblia az első lapoktól kezdve úgy mutatja be Istent, mint aki hat napig dolgozott és a hetedik napon megpihent. És mindez a bűnbeesés előtt történt. Vagyis a munka hozzá tartozik az ember életéhez, nem pedig a bűn és büntetés része. A kétkezi munka éppen olyan méltósággal bír, mint a szellemi vagy lelki munka. Jézus maga is legalább 17 évet szentelt a fizikai munkának – feltehetőleg 12-13 évesen kezdett el dolgozni – és csak pár esztendőt a tanításnak.

A munka értékét nem csak a „jó szándék” adja meg, amellyel végezzük, vagy az, hogy reggel felajánljuk Istennek. De a munkának önmagában is értéke van, mert az részesedés Isten teremtő és megváltó művében, és testvéreink szolgálata miatt is. Azt olvassuk a II. Vatikáni Zsinat, a Gaudium et spes című dokumentumában, hogy „Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sőt az Istennek fölajánlott munkával az ember részese lesz Jézus Krisztus megváltó művének, aki fölmagasztalta a munkát azzal, hogy Názáretben a saját kezével dolgozott.”

A munka közreműködés Isten teremtői és Krisztus megváltói művében és így forrása a személyes és társadalmi növekedésnek, de tudjuk, hogy az lehet fáradtság, izzadás és fájdalom is. A munka nemesíthet is, de ki is üresíthet és elkoptathat. A titok az, hogy milyen szívvel végzi az ember azt, amit kezével tesz. Nem annyira az elvégzett munka nagysága vagy típusa fáraszt el minket, mint a lelkesedés és motiváció hiánya. A munka földi motivációjához a hit hozzá teszi az örök motivációt: „Tetteink – mondja a Jelenések könyve – követnek minket.” (14,13)

      Szent Ágoston azt mondja:

„Úgy kell imádkoznunk, mintha minden Istentől függene, és úgy dolgozni, mintha minden tőlünk függne.”

     Scott Peck írja „A járatlan út” című könyvében:

“A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka.”

     Az első nyugati szerzetesek, Szent Benedek fiai az „Ora et labora!” jelmondattal az imádsággal azonos szintre helyezték a munkát, mindkettőben Isten országa előmozdításának hathatós eszközét látva; Szent Ferenc kegyelemnek nevezte azt, ha valaki egyáltalán képes dolgozni, mert ez azt jelenti, hogy egészséges, és regulájában megparancsolta testvéreinek, hogy „áhítattal dolgozzanak”, úgy, ahogy az ember a misén vesz részt. A hétköznapi munka is imádság és ünnep lehet, ha azzal a lelkülettel végezzük, mint a názáreti Ács, és ha hozzáértéssel, figyelemmel és pontosan igyekszünk tenni.

         Az áhítatnak igenis megvan a helye és szerepe a munkavégzésben, mert az igaz vallásosságnak, mely várja az új eget és az új földet, át kell hatnia mindennapjainkat, életünk minden területét. Aki nem szeret dolgozni, annak az Istennel való kapcsolata és az imádsága sem lehet elmélyült, az a szeretetben sem lehet odaadó, mert a munkában való helytállás a szeretet kifejezése és próbája is. Munkálkodva kell készülnünk Urunk eljövetelére és várni arra az új hazára, mely az igazság és szeretet otthona lesz, és ahol már nem lesz sem fáradság, sem sikertelenség, sem közöny, sem gyász, sem fájdalom.

      Uram, Jézus! Tudom, és érzem, hogy a mai világ tőlünk keresztényektől fokozott együttérzést és önzetlen segítőkészséget vár el mások bajával szemben. Mintegy kézzelfogható tanúbizonyságot az evangéliumi igazságokról. Ha téged szeretlek, mindet szeretnem kell, ami a te alkotásod. Az egész anyagvilág, de a családom, és a társadalom is, mind a tied, a te alkotásod És mindegyik dolgos kezek után kiált szüntelen. Ezért nem élhetek lusta, kényelmes életet. Mert ilyen életmóddal hogyan nézhetnék a szemedbe Uram? - Kérlek, adj erőt, hogy tudjam, mit teszek, és hogyan teszem: szívvel, lélekkel, örömmel. Ámen.

November 24, Krisztus Király ünnepe: Lk 23,35-43

A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt [Zsolt 22,8]: ,,Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!’’ A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: ,,Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!’’ Felirat is volt fölötte: ,,Ez a zsidók királya.’’ A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: ,,Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!’’ De a másik leintette ezekkel a szavakkal: ,,Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.’’ Aztán így szólt: ,,Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.’’ Ő azt felelte neki: ,,Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!’’

Bevezető:
Krisztus király ünnepét nem túl régóta tartja az Egyház, ezt XI. Piusz pápa rendelte ezt el 1925-ben válaszként az ateista és totalitárius politikai rezsimekkel szemben, amelyek tagadták Isten és az Egyház jogait. Az ünnep elrendelésének legfontosabb előzménye a mexikói forradalom állt, ahol sok keresztény úgy ment a halálba, hogy utolsó leheletükkel ezt kiáltották: „Éljen Krisztus király!” – A II. Vatikáni Zsinat után került ez az ünnep az egyházi év végére.
         Azonban, még ha az ünnep nem is régi, annak tartalma és központi eszméje igen: ez igen ősi és mondhatjuk, hogy a kereszténységgel egy időben született. A kifejezés, hogy „Krisztus uralkodik” egyenértékű azzal a hitvallással, hogy: „Krisztus az Úr!”, ami központi helyet foglalt el az apostolok igehirdetésében.
A vasárnapi evangélium Krisztus halálát beszéli el, mert ez az a pillanat, amikor Krisztus megkezdi uralmát a világ felett. Krisztis trónja a kereszt! A feje fölötti feliraton ez volt olvasható: „Ez a zsidók királya.” Jézus ellenségeinek az volt a szándéka, hogy feltüntessék elítélésének okát, voltaképpen ez a felirat Krisztus uralmának kihirdetése.

Beszéd:
Krisztus király vasárnapján az egyház a kudarc pillanatát állítja elénk. Azt a pillanatot, ami Jézus totális kudarcának tűnik. 
A kereszthalál nem csak a római birodalom egyik legfájdalmasabb büntetése volt, hanem durva  megszégyenítésnek is. A felirat pedig (A zsidók királya) persze nemcsak a tehetetlen Jézust gúnyolja, hanem az alávetett zsidókat is megalázza: lássátok, ennyit ér a zsidók királya, egy köztörvényesként felakasztott ember.
A reménytelen helyzetben levő Jézus azonban a legnagyobb kínok közepette is magáénak vallja a gúnyból fölé szögezett feliratot: A zsidók (Jahve választottainak) királya! Szinte hihetetlen módon még most is felfoghatatlanul nagy kegyet oszt: az örök életet kínálja az őt fel- és elismerő (szintén keresztre feszített, köztörvényes) latornak. (A halálát kísérő csodajelek csak megerősítik az evangélista elbeszélésében a mondanivalót: Jézusnak csakugyan van hatalma az örök életről rendelkezni. Emlékeztetőül ajánlom a béna meggyógyítását (Mt 9,1-8): amikor először a bűnöket bocsátja meg - és csak ennek mintegy megerősítéseként gyógyítja meg a bénát, miután a felháborodóknak szegezi a kérdést: "Mi könnyebb? Azt mondani, hogy bocsánatot nyernek bűneid, vagy azt, hogy kelj föl és járj?")
Vajon mit látott meg a megalázott, szenvedő Jézusban a (jobb) lator, hogy felismeri benne a Megváltót? És nekünk van-e szemünk észre venni Jézust egy-egy kiszolgáltatott szenvedőben? Vagy egyszerűen csak meglátni a helyes, követendő cselekedetet - ami pedig totális kudarcnak tűnik?
Egy apró gondolat még figyelemre méltó: Jézust nem a "népfölség" tette vezérré, nem óriási többség választja meg, uralma nem függ semmi földitől. Hatalma pedig több, mint amit bármilyen földi nagyság kínál: az örök életet adja a benne hívőknek.
A földi királyságot fény és pompa veszi körül. Akik hatalmat és dicsőséget várnak, nem ismerik fel a királyt Jézusban. Szoktassuk rá magunkat, hogy keressük Jézus királyságának jeleit. Jézus igazi énjét csak az alázatosak látják meg.
A 'jó rabló' olyannak látta a dolgokat, amilyenek: tudta magáról, hogy bűnös; felismerte Jézus jellemét; keveset kért, de őszinteségéért jutalmat kapott. Az alázat megnyitja látásunkat, és teret ad Istennel való találkozásunkhoz. Alázatért imádkozom.
A legfontosabb kérdés, amit kérhetünk Krisztus király ünnepén nem az, hogy Ő uralkodjék a világon, hanem uralkodjék bennem; akár elismerik királyságát az államok és kormányok, akár nem. De vajon én elismerem-e ezt a királyságot és Ő él-e bennem?
         Krisztus az életem Királya és Ura? Ki uralkodik bennem és határozza meg célkitűzéseimet és áll az első helyen: Krisztus vagy valaki más? Szent Pál szerint kétféleképpen lehet élni: élhetünk „önmagunknak” vagy az „Úrnak” (Róm 14,7-9). Az önmagunknak való élet azt jelenti, hogy valaki kezdetnek és végnek tekinti önmagát, s ez önmagába zárja az embert és csak saját kielégülése, dicsősége számít az örökkévalóság távlata nélkül. Az „Úrnak” élni éppen az ellenkezőjét jelenti, azt, hogy az Ő dicsőségéért. az Ő országáért élünk!
         Az Istennek élő ember új életre jut, amellyel szemben még a halál is vereséget szenved. Az ember legfontosabb kérdése már nem az élet és halál kérdése, ahol mindig vereséget szenved. A legfontosabb kérdés, hogy „magunknak élünk” vagy az „Úrnak” élünk-e?!
Uram, Jézusom!
Téged még a kereszten is bámultak az emberek. Néha engem is közönyösen néznek. Mit látnak? Vergődő embervoltomat, egyhangú munkámat, hétköznapi örömeimet és fájdalmaimat. Időnként nagyon is megvisel ez a közönyösség. Mennyivel könnyebb lenne élnem, ha ezek a bámulók azt vennék észre bennem, hogy egy vérből valók vagyunk, hogy te vagy a Királyom, Vezetőm.
   Uram, Jézus Krisztus! Életem mestere és Ura!
Tanítványodnak, alattvalódnak és követődnek érzem magam. Szeretnék úgy cselekedni és élni, mint igaz krisztuskövető. Élni a Szentlélek erejében, a Mennyei Atya oltalma alatt, és veled együtt az erőt képviselni a földön. Amen.