Március 10, nagyböjt 1. vasárnapja

C év nagyböjt 1. vas 2019  Lk 4,1-13 pusztai megkísértés

Kedves testvérek!
Jézus hozzánk hasonlóan mindenben kísértést is szenvedett. De győzött a kísértőn.
   Parancsolom neked!  Mondja Jézus a kísértőnek. Jézusnak nincs szüksége arra, hogy nagyobb hatalmat kérjen a kísértő legyőzéséhez: Ő maga a nagyobb hatalom.
A gonosz ma is pusztító módon jelen van a világban. Tanúi vagyunk a gonosz megnyilvánulásainak, amely sokszor meghaladja felfogó képességünket, és zavarba jövünk és elnémulunk, amikor értesülünk bizonyos eseményekről, amelyekről a híradások számolnak be. A vigasztaló üzenet, ahogy láttuk az, hogy köztünk van, aki „erősebb” a gonosznál.
         Néhányan olyan jelenségekkel találkoznak életükben vagy otthonukban, amely úgy látszik, hogy sátáni eredetű. Néha bizonyosan azokkal találkoznak – tudjuk, hogy társadalmunkban terjednek a sátáni szekták és szertartások, különösen is a fiatalok körében – de máskor nehéz meghatározni, hogy valóban sátáni eredetű jelenségekkel vagy patologikus zavarokkal állunk-e szemben. Szerencsére, nem kell bizonyosoknak lennünk egy-egy esetben. Tennivalónk az, hogy hittel ragaszkodjunk Krisztushoz, hívjuk segítségül az Ő nevét és éljünk szentségi életet.
         Az evangélium olyan dologról számol be, amit jó gyakorolni, különösen is nagyböjtben. Jézus kimegy a pusztába, de nem azért, hogy kísértést szenvedjen, hanem azért, hogy imádkozzon és figyeljen az Atya szavára.
         A történelem során sokan voltak, akik úgy döntöttek, hogy Jézust követik és maguk is kivonultak a pusztába. De a meghívás, hogy kövessük Jézust a pusztába nem csak a szerzeteseknek és remetéknek szól. Egy másféle formában mindenki megteheti ezt.
         A szerzetesek és remeték kiválasztottak egy csöndes helyet. Mi pedig kiválaszthatunk egy csöndes időszakot. A pusztában időzni annyit jelent, mint elcsöndesülünk, és újra felfedezzük a szívünkhöz vivő utat, eltávolítunk minden zajt és külső akadályt, és kapcsolatba lépünk énünk és hitünk legmélyebb forrásával.
       Ne gondoljuk, hogy a hívő élet csupa kísértés lenne, a világ önmagában rossz lenne. Az élet nem csak kísértésből áll, a világ pedig alapvetően jó, mert a jó Isten megáldotta. De tudom, érzem, sokszor támadnak bennem is rossz gondolatok. A gonosz egyik fő ereje, hogy csapdái nehezen észrevehetőek.
A Sátán a nagyokat, az elkötelezetteket kísérti meg, a többieknek még hívogató szót sem kell szólnia, a legtöbben maguktól követik. Jézust a Lélek viszi a pusztába. A Lélek nem tesz értelmetlen bábuvá, tudatunktól megfosztott eszközzé, nem szünteti meg a kísértés és elbukás veszélyét. Sőt, aki a Lélek által Isten fiának tudhatja magát, az különösen ki van téve a kísértésnek.
Ha nincs felkészülés, nem lesz siker. Önbecsapás azt gondolni, hogy a lemondások és áldozatvállalások útja nélkül is sikerül legyőzni a nehézségeket. Már gyerekkorban is szükség van az akarat megerősítésére, edzésére.
Az elmúlt hetekben sok ajánlást adtam ki katolikus iskolába jelentkező gyermekeknek. Az egyik esetben azt mondta a szülő az iskola választásról: ez nagy kihívások elé állít minket is. Engedünk a kényeztetés kísértésének, vagy megértetjük vele, hogy szükség van a lemondásokra?
Felnőtt emberként ne csak azt keressem, ami személy szerint nekem jó, hanem a társam, a családom, a közösségem javát is keressem.
Fekete György írótól olvastam időskori bölcsességét:
„Hát nem borzalmas azzal a tudattal élni, hogy semmi érdemleges sincs ezen a világon. Szerzek még valamit a családi vagyonhoz, bankbetéthez. Fél méterrel nagyobb autót tartok, mint az apámé volt. Beutazom a fél világot. Végigkóstolom az ételeket, sülteket, borokat és a nőket. Nos, igen, ez szórakoztató valameddig. A csömörig. Az unalomig. Érdemes volt ezért embernek születni?”
  Érdemes? És érdemes hittel élnem? Ad boldogságot?
Ha eljutok eddig a pontig, akkor ráérzek: ilyenkor szükség van arra, hogy időnként hátrébb lépjek, csendben maradjak.
Nagyon kifejező a mai evangélium utolsó mondata: „Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.” Egy időre – ezen van a hangsúly. Mert az élet nagy kihívás, próbatétel, megmérettetés. Nemcsak valamikor, hanem mindenkor. Akinek elfogy a kitartása, az egyre többet veszít. Mint például a focistáink sok alkalommal. Erőnlét, kitartás, küzdés nélkül csak kínos vereségek jöhetnek. Hogyan rendeztem be az életemet? Beleférnek az edzések, felkészülések? Képes vagyok-e megérteni, hogy lemondás és áldozatvállalás nélkül nem születnek komoly eredmények?
       Befejezésül Szent Ambrus milánói püspököt, 4. századi egyházatyát idézem:
„Krisztusom! Benned minden az enyém!
Sebeket ejt rajtam a kíméletlen élet? – hozzád fordulok, hogy meggyógyíts.
A hamis vágyak lázálmában csillapító hűs forrás vagy.
Ha nyomaszt önnön gonoszságom, Te vagy a megigazolásom útja.
Tehetetlenségemben Te vagy az erőm.
A halál küszöbén te vagy az élet.
Majd csak felébred bennem a vagy a menny felé. Te magad vagy az út oda. Vaksötétben rémüldözve meg pillantlak, mint irány-fényt.
És ha egyszer rád éhezem, Te az örök élet kenyere, az enyém leszel mindörökre!” Ámen!