Adventi gondolatok: december 3, csütörtök

December 3, csütörtök

-  Jézus az Egyház reménye

 

A héten arról hallunk ismét híreket, hogy a keresztény alapokat sokan eltüntetnék Európából. Egy olasz iskolaigazgató betiltja iskolájában a karácsonyt. Aztán Norvégiában a menekülteket befogadó állomásokról vegyék le a kereszteket. Ez számomra olyan felfogás, hogy a demokrácia jelszavával a könnyebb utat választva: a kőszikla helyett homokot.

A nyugati liberális gondolkodású ember annyira meg akar felelni a semlegesség elvének, hogy nagyvonalúan lemond akár a legszebb keresztény hagyományokról, jelképekről is, sőt bizonyos hittételekhez való ragaszkodásról. Sőt annyira tiszteletben akarja tartani mások ateizmusát, a mohamedánok vallását, hogy lehetőleg semmi jelét nem adja vallásos elkötelezettségének, s annyira tolerálni igyekszik a másságot, hogy viszonylagosnak tekint mindenfajta erkölcsi normát. De vajon ezen az áron sikerül-e felépítenie egy olyan világot, közösséget, társadalmat, ahol mindenki otthon érzi majd magát? Miután mindent leépített, ami értékes volt az életében, ami megadta identitását, keresztény mivoltának bontott tégláiból ugyan miféle házat rakhat? Nem vétkezik-e valójában azok ellen is, akiknek mindenáron meg akar felelni? Nem árulja-e el azt a legmélyebb hivatását, amelyet felragyogtatva és kibontakoztatva az egész emberiség szolgálatára lehetne, ha megvallaná és felmutatná a világnak Krisztust, aki egyedül  képes megszabadítani az ősbűn átkától?

Itt az ideje, hogy végre felkutasd a sziklaalapot, s most már csak arra építs, még ha fáradságos is.

 

Benedek pápa „Spe Salvi”, a keresztény reményről írt könyvéből idézek a mai napra:

Szent Ágoston a János apostol első leveléről mondott egyik prédikációjában nagyon szépen mutatja meg az imádság és a remény összefüggését. Az imádságot úgy határozza meg, hogy az a vágyakozás gyakorlása. Az ember nagyra van teremtve – Isten számára van teremtve, arra, hogy ő töltse be az embert. De a szíve túl kicsi ahhoz a nagy ajándékhoz, amit számára elgondoltak. Ki kell tágulnia. „Amikor Isten az ajándékot [önmaga ajándékozását] késlelteti, erősíti a vágyakozásunkat; a vágyakozás által tágítja bensőnket; és amikor kitágítja, befogadó képessé teszi [önmaga számára].” Ágoston Szent Pálra hivatkozik, aki önmagáról mondja, hogy az eljövendő felé nekifeszülve él (vö. Fil 3,13), s azután egy szép képet használ az emberi szív fölkészítése és kitágítása folyamatának leírására. „Képzeld el, hogy Isten mézzel [Isten gyengédségének és jóságának a képe] akar megtölteni téged, de ha te ecettel vagy tele, hova akarod tenni a mézet?” Az edényt, azaz a szívet előbb ki kell tágítani, majd meg kell tisztítani: meg kell szabadítani az ecettől és az ecet ízétől. Ez munkát igényel, ez fájdalommal jár, de csak így leszel alkalmas arra, amire rendelve vagyunk