Nagyböjt 1. vasárnapja és hamvazószerda febr. 14

B év nagyböjt 1. vas 2018

A szép puszta és a szép böjt.
A Lélek kivitte Jézust a pusztába. Így kezdődött a mai evangéliumi szakasz. Ha magamnak fogalmaznám meg a kérést, akkor bizonyára azt kérném, a Lélek vigyen valami felemelő helyre, szép nyaralóhelyre, vagy egy szép havas tájra, vagy érdekes, jó emberek közé.
A pusztát általában csak egy rövid látogatásra tartjuk érdemesnek, egy-egy szép fotó erejéig. No de 40 napra, egy egész életen át? Pedig a puszta is lehet szép és jó. A nagyböjt, az önmegtartóztatás is lehet szép és jó.
Érdekes hely lehetett Jézus pusztasága. Már a szereplők is érdekesek: Először is Jézus, akit a Lélek ösztönöz. Aztán ott van a Sátán, ott vannak a vadállatok és az angyalok. Mindenki ott van, akinek valami köze van a transzcendenciához. Mai nyelven úgy fogalmaznék, hogy a puszta, egy spirituális-lelki központ. Bizonyára nem véletlen, hogy Jézus életében nagyon fontos és döntő pillanatokban a puszta, a magány kerül előtérbe. Ilyenekről olvashatunk: felment a hegyre…, elvonult, hogy egyedül legyen, kiment a városon kívülre… A puszta jelképezi azt a helyet, ahol távol lehetünk a mindennapoktól, ahol leginkább megérinthet minket a túlvilági. És ebben bizony benne van a kísértés, a bizonytalanság, az útkeresés minden nehézsége is. Gisbert Greshake teológus „Helytállás a pusztában” című könyvében így ír erről: „Ha az ember nem akar teljesen kiüresedni és belsőleg elnyomorodni, akkor elengedhetetlenül szüksége van a csendre, a magányra. Mindenkinek, aki gyümölcsöt akar teremni, szükségképpen át kell élnie a magányt. Amikor minden teremtményt elfelejtünk, azért, hogy Istennel egyesülve legyünk, ekkor ajándékozza oda magát Isten a hozzá ragaszkodónak.”
Ha csendben leszünk, a Lélek nyakon ragadhat bennünket. Vagy még inkább így fogalmazhatnék: Jézusa vállaira vesz, és visz magával. Félsz, hogy Krisztus nagy rabló? Magával visz, oda, ahova nem szándékoztál? János evangéliuma végén a feltámadt Úr szavai ezek voltak az első, a kiválasztott tanítványhoz, Péterhez: De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod." (Jn 21,18). Nos, ha Jézus ezt tette a főapostollal, mit tesz velem, hova visz?  Megfoszt szabadságomtól, vidámságomtól, kényelmemtől? Sőt magával visz a végső, a teljes önkiszolgáltatás világába?- Igen, Krisztus elrabol. Elvisz magával a pusztába. De itt, bepillantást enged a mennyei boldogságba. A pusztában teszi mindezt. Itt az isteni hangot nem nyomja el a város zaja, nem vakítja el a nagyváros fénye. A nagyböjti puszta az egyszerűség szépsége. Rájönni az egyszerű dolgok szépségére.

Amikor böjtölök, rájövök, hogy egy egyszerű pirítós-kenyér önmagában is finom, a krumplistészta egyszerűségében is lehet fenséges. A templom oltárdíszítés nélkül is csodálatos hely. Sőt ahhoz, hogy jobban tudjuk értékelni a világ dolgait, szükséges az egyszerűség, a puszta, a sima hétköznapok.
A mindennapi rohanásban nagyon kevés esélyünk van arra, hogy megérintsen minket az ég, pedig ahhoz, hogy ne tévedjünk el, elengedhetetlenül fontos megkeresnünk azt a lelki központot, ahol elmélyülten tudunk találkozni Istenemmel. Persze nem kell mindenkinek a szó szerinti pusztát keresnie. Ha ismerem magamat (és ez az alapfeltétele mindenfajta lelki növekedésnek), akkor tudom, hogy számomra mi a „puszta”. Lehet egy templom csendje, lehet egy hegytető, lehet egy erdei séta, de lehet a szobám sarka, egy kuckó, ahova félrevonulok időnként. A lényeg az, hogy szánjak rá időt, figyelmet és elhatározást.
Jézus 40 napot és éjjelt töltött magányban.– A gonosz persze itt is meglátogatta. Csak vadállatok voltak körülötte. – Amire szüksége volt, azt az angyaloktól kapta meg. Nekünk sokszor ki sem kell vonulnunk a világból, hogy egyedül, magányosan legyünk. Sok ember vesz körül, de nem ismernek, közömbösek. Akár össze is eshetnék az utcán, senki sem figyelne rám, sokszor érzem úgy. A tömeg, a sok ember közti magány, mely nem termékeny, csak kínzó, lelki gyötrelmet okozó. A felüdítő, helyretevő egyedüllétet rendszeresen, hosszabb-rövidebb időre ki kell szakítanunk az életünkből. Arra készülni kell, és koncentrálni, figyelni a belső hangra, amelyet lehet, hogy csak akkor hallunk meg, amikor már minden külső-belső hatást, eltérítő körülményt kizártunk. Mi is nyugodtan hagyatkozzunk a Lélekre. Hagyjuk, hadd vigyen! A Gonosz így is, úgy is meglátogat, és próbál az ő útjára, világába édesgetni. Mindig próbálkozik, nem hagyja abba. Lukács evangélista úgy írja le Jézus pusztai kísértését: egy időre elhagyta őt a sátán. De ha csendet tudunk teremteni, ez a hang is élesebb, felismerhetőbb, így talán rutinosabban, kilengések nélkül tudunk ellenállni neki. Ha a tanítást a magunkévá tesszük, óhatatlanul párhuzamot vonunk Jézus és a saját életünk között. Számtalan kérdés vetődhet fel bennünk, hogy mi hol tartunk. „Vadállatok” minket is körülvehetnek. Jézus nem félt tőlük, nem menekült előlük. Mi se tegyük. Ha kisugárzásunk van, az megszelídíti őket, hat rájuk, ösztönüket lecsillapítja, át is formálhatja. Legyünk résen, nehogy mi idomuljunk hozzájuk. Az „angyalokat” pedig a szolgálatban ismerjük fel. Ha valamire szükségünk volna, hozzájuk forduljunk: mindig kaphatunk tőlük együttérzést, bátorítást, erősítést. Vonuljunk el a pusztába, hogy észrevehessük a magányosokat, akik nem találják meg az Istent.
Foucauld atya, aki sok évet élt a 20. században, valódi, sivatagi pusztában, így fedezte fel ennek nagyszerűségét: „Az embernek a pusztába kell mennie és ott kell tartózkodnia, hogy fogadhassa Isten kegyelmét. Ott az ember üressé lesz, mindent eltávolít magából, ami nem az Isten, és teljesen kiüresíti lelkének házikóját, hogy minden hely csak Istené legyen.” - „Aki a pusztába vonul, számíthat Isten meglepetéseire, arra, hogy a lehetetlen Istenével találkozik.”
Induljunk el tehát a saját pusztánkba, hogy ott válaszokat kapjunk létünk kérdéseire, felmérjük, vajon úton vagyunk-e, vajon jó úton járunk-e? Azért, hogy felismerhessük saját kísértéseinket, és azokra meg tudjuk találni a választ. Ismerjük fel és szelídítsük meg a bennünk élő vadállatokat, a bennünk lévő félelmeket, hogy megerősödhessünk! Tapasztaljuk meg az Istennel való kézfogás békességét és örömét, hogy ezt tudjuk sugározni a környezetünkben!
       Nagyböjt első vasárnapján szívemből kérlek Uram Jézus! Segíts, hogy böjtölésünk ne merüljön ki bizonyos külsőségek, és hagyományok megtartásában, és ne is pusztán a fogyókúra egy újabban divatos formája legyen, hanem Irántad való hűséges szeretetünk fejeződjék ki benne. Add kegyelmedet, hogy ne magunkra, hanem Rád figyeljünk, és lelkünk pusztaságába kivonulva engedjük, hogy szereteted átöleljen bennünket. Segíts, abban, hogy minden feleslegeset elhagyva, és Téged szemlélve meglássuk az Atyát, helyesen lássuk, és szeresük önmagunkat és testvéreinket. Ámen!

Hamvazószerda 2018. – szomj Isten után.

Kedves Testvérek!

„Uram, semmi más nem kell nekem, bármerre járok is: Istenre vágyó szomjam maradjon üde, friss!” - Ez egy szép nagyböjti ima részlete.
Mit jelent a nagyböjt?
Közelebb kerülni Istenhez. Ő legyen az első helyen. Amikor lemondunk a sok ételről, italról, visszafogjuk a szórakozást, a házasok akár a házaséletet, mindezt azért tesszük, hogy nagyböjtben több idő maradjon Istenre, ő kerüljön az első helyre. Amit időben, energiában, pénzben megspórolok, azt tudjam a hitemért, lelkemért Istennek ajándékozni. Vágyjak a boldogabb lelki életre. Mintegy szomjazzam az élő Isten után.
Nemrégen olvastam, hogy a szomjúság lesz a pápa idei, jövő heti, nagyböjti lelkigyakorlatának témája.
Ferenc pápa a portugál José Tolentino Mendonça atyát kérte fel a Római Kúria idei nagyböjti lelkigyakorlatának vezetésére. És aportugál atya a hét minden napjára, más ás más lelki szomjúságot tűzött ki megfontolásra: A nagyböjti elmélkedések összefoglaló címe A szomjúság dicsérete. Ezt a hét során az alábbi témák követik: A szomjazás tudománya; Észrevettem, hogy szomjazom; A semmire szomjazás; Jézus-szomj; A könnyek szomjúságról mesélnek; Saját szomjúságomból inni; A vágy formái; Észrevenni a perifériák szomjúságát és A szomjúság boldogsága. A legtöbb eszünkbe sem jutna. Vajon mi mire szomjazunk, m i után vágyakozunk? Mit kérnél a jó istentől?

    A szomjúság, ami egyszersmind a vágyainkat is jelképezi, nagyon emberi dolog, nincs senki, akinek ne lennének vágyai, ne lennének szomjúságai. Az élet-szomjúságot például nagyon is jól ismerjük, ez mozgat szinte mindent ebben a világban. Élményekre, újdonságokra, sikerekre vágyunk, élvezetek után szaladunk, és mire elérjük őket, már megint más vágyak teremnek bennünk.
A szomjúság és a vágy. Nagyböjtben bárcsak megnyílnának lelki szemeink, hogy az alacsonyabb rendű, rendetlen vágy és alacsonyabb rendű szomjúság mögött megpillanthatnánk a magasabbat, az örök értéket! Mert ha felemeljük lelki szemeinket, látni a láthatatlant, akkor már nem csak a régi, ám megtagadott énünkkel találkozhatunk, hanem magával életünk Istenével is, és akkor nem kell félnünk többé nehézségek közepette sem.
A minket körülvevő világ anyagias, kereskedelmi. A kereskedelem mindent el akar adni, és szomjúságot, vágyat gerjeszt abban is, aki nem akarna például vásárolni.
Teremtőnk maga úgy alkotott meg minket, hogy hozzánk vannak kötve szomjúságunk, vágyaink! Az a baj, hogy elfeledkezünk a bennünk élő vágyak, a bennünk élő szomjúságok hierarchiájáról, és engedjük, hogy néha akár a legalantasabbak is egészen a hatalmukba kerítsenek. Messze nem a Jó Isten kerül az első helyre. Például a mások utunkból való eltakarításának vágya, hogy aki az utamat állja, vagy akár csak mást gondol igaznak, mint én, az menjen előlem, vagy lehetőleg tűnjön is el az életemből mindenestől. Vagy megengedjük például, hogy a rosszkedv és az önsajnálkozás kerítse hatalmába a lelkünket, és ilyen állapotunkban már olyan dolgokat latolgatunk, hogy azzal lehúzzuk magunkhoz a gyanútlan és derűs többieket is.
Ebben az évben hamvazószerda épp a Valentin nap. A jó Isten megáldja az igaz szerelmet. Egy böjti napon viszont úgy is feltevődik számomra sorrend: vajon embertársi kapcsolataim nem fedik-e el előlem a jó Istent? Hány és hány ember volt már vakon szerelmes, amit később meg is bánt, mert pont a hit, az érték maradt ki a kapcsolatból, csak a testi vonzalom került az első helyre.
A test kultúrájának korszakát éljük. A testi szépség például, az emberi lény szépsége, ami manapság olyan nagy társadalmi értéket képvisel, az égi férfira vagy az égi nőre kellene emlékeztessen minket, és azt kellene eszünkbe juttassa, hogy amilyen szép itt ez vagy az az ember a maga külseje szerint, olyan szép lehetnék magam is benső lényemben, hiszen bennem is ott rejlik az égi lény lehetősége. Szókratész ókori görög filozófus utolsó imádsága életrajzírója szerint az volt, hogy adják meg az istenek, “hogy belülről legyünk szépek”. Ez az imádság, azt hiszem, noha egy pogány ember imája volt, elfogadható egy mai keresztény ember számára is. Add meg nekünk Urunk, hogy belülről legyünk szépek! A belső szépséget lássam a másik emberben. (Ez az igazi Valentina napi program.)
Az Istenre szomjazó, vágyakozó ember nem a maga baja körül forog, nem csak önmagával foglalkozik, hanem elfeledkezik magáról, félre teszi önző énjét egy időre, és Isten felé fordul. Ha kell, lemond ételről, italról, szórakozásról. Időt, helyet készít lelkében az Úrnak. Az ilyen böjt meghozza a gyógyulást, a lélek megújulását. Mert ha nem ezt teszi az ember, hanem hagyja, hogy bármilyen érzése és bármilyen szomjúsága, vágya, vagy éppen agyréme eluralkodjon rajta, mert akkor minden még rosszabb lesz. Az ilyen böjttől csak hiányérzetem lesz, nem lesz több, mint kínos fogyókúra.
Legyen idei nagyböjtünk vágyakozó, szomjazó az Isten után, hozza meg lelkünk békéjét, felfrissülését.
        Befejezésül XVI. Benedek pápa imáját idézem, Mária közbenjárását kérve nagyböjti lelki megújulásunkra:
„Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, Te ajándékoztad a világnak az igaz világosságot, Jézust, a te Fiadat - Isten Fiát. Te teljesen ráhagyatkoztál Isten meghívására, s így a jóság forrásává lettél, mely Istenből fakad. Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá. Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt, hogy mi magunk is valóban szerető emberek és az élő víz forrásai lehessünk egy szomjazó világban.”  Ámen.