szeptember 17. évközi 24. vasárnap

A év évk. 24. vas 2017

Bevezető
Kedves testvérek!
Hol a határ? Lehetünk haragosak? Kifejezhetjük dühünket? Hányszor kell megbocsátanunk? - Ezekre a kérdésekre adnak válasz a szentmise mai olvasmányai.
Jézus tanításából kitűnik, hogy az ember bárkivel beszélhet, bárkinek megbocsáthat, és mindenkihez szívélyes lehet. Jézus ezt nemcsak tanította, de gyakorolta is. Szóba állt a rosszhírű nőkkel és a bűnös vámosokkal, megbocsátott hóhérainak és imádkozott értük, türelmes és jóságos volt a tolakodó idegenek, a zajongó gyerekek, a siránkozók és a kiabáló szükséget szenvedők iránt.
         Egészen más a helyzet, ha nekünk kell türelmet és irgalmasságot gyakorolnunk másik ember jó, vagy rosszindulatú gyarlóságaival szemben. Olykor még a szívtelenségektől sem riadunk vissza és elfeledjük, hogy Isten is úgy bocsátja meg bűneinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
         A szentmise kezdetének bűnbánati cselekménye mindig kedvező alkalom arra, hogy legalább lélekben kiengesztelődjünk egymással és ezáltal magunk is megtapasztaljuk Isten megbocsátó és jóságos irgalmát irántunk. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

 Beszéd
Kedves Testvérek!
A düh és a harag utálatos! Az első olvasmány, Sirák fia könyve kezdődött így, és rögtön le is ragadtam ezeknél a szavaknál.
  z élet, mely körül vesz sokszor pattanásig feszült. Sok a sértő kifakadás a felbőszült harag. Persze, ha az ismerősökről van szó, tudnom kell, lehet, hogy nem is nekem szólt direkt, csak rajtam csattant az ostor, mert éppen én voltam ott, amikor valakinél elpattant a fegyelem húrja.
Epiktétosz ókori görög filozófus azt mondta, a legelső életszabály, amelyből minden életbölcsesség felerészben származik: az elviselés tudománya. De Urunk Jézus is így mondat?
Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart embertársával" (Mt 5,22) – tanítja Jézus a hegyi beszédben. A katolikus egyház katekizmusa szerint a harag a főbűnök egyike. A harag szemben áll a mértékletesség erényével. A kereszténynek tehát kerülnie kell a haragot. A harag elszakítja őt a többiektől és Istentől. A harag megkeményíti az ember szívét és emészti a lelkét: „Aki hirtelen haragra gerjed, bolondságot csinál". (Péld 14,17)
Mégis beszélünk szent haragról. Az erkölcsi hagyomány két magatartást különböztet meg: a haragot és a haragra gerjedést. Van olyan helyzet, amelyben nem baj, ha haragra gerjedünk. Nem szabad elfogadhatatlan hibákat elviselni pusztán a békére és a megbékélésre irányuló helytelen törekvés miatt. A gyávaság nem erény. A szent harag tehát néha szükséges. Az igazságtalansággal, a rosszhiszeműséggel, a hazugsággal, a hozzá nem értéssel szemben jó lehet, ha haragra gerjedünk. Egy jó nyári vihar gyakran felfrissíti a fullasztó levegőt. Jézus maga sem habozott, hanem kiűzte a kereskedőket a templomból.
„Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret a sátánnak.” – olvashatjuk az Efezusi levélben (Ef 4,26-27). Ebből az is következik, hogy Pál apostol is feltételezi, minden nap keletkezik bennünk feszültség, harag, ez az élet velejárója, ne söpörjük a szőnyeg alá. Vigyük oda Isten irgalma elé.
Szentatyánk Ferenc pápa azt tanácsolja erről házaspároknak: „Fontosabb vagy nekem, mint az igazam! Mindig azt tanácsolom a fiatal házasoknak: vitatkozzatok, amennyit csak akartok, akár a tányérok is röpülhetnek. De soha ne érjen véget a nap kibékülés nélkül. Soha!”
Tehát pozitív eredményei lehetnek a szent haragnak, főleg, ha ritka és pillanatnyi. Az igazi harag nem tartós. A harag után mindjárt visszatér a mosoly. „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött." Lehet ennél jobb tanács?
Nos, ha határt akarsz húzni, hogy hányszor kell megbocsátani, Jézus azt feleli, akkor Isten megbocsátásának is lesz határa. E határon túl csak az ítélet marad, és világos, hogy ott senki sem képes előtte megállni. Jézus ezt egy példabeszéddel szemléltette.
​     A mai példabeszéd a felületes olvasónak egy csapda. Gyakran jobban bántanak az engem ért inzultusok, mint az Isten ellen elkövetett bűneim. A rossz, amit tettek velem a munkám során, a kapcsolataimban vagy bárhol, bánt engem. Mélyen beékelődik emlékembe, majd újra meg újra felszínre kerül. Az Isten iránti hálátlanságomra pedig alig figyelek, és arra olyan keveset gondolok. Ugyanaz történik velem, mint a példabeszédben szereplő adóssal: azt a csekély rosszat nézem, amit embertársam elkövetett ellenem, elégtételt akarok venni. A másik adóssága velem szemben ahhoz képest, amivel én tartozok Istennek csekélység. Csak mi azt gondoljuk, hogy az elszámolás napja messze van.
      A történet a türelmét vesztett királlyal folytatódik, aki megelégeli a gonoszságot, és azt mondja, megbocsátásának igenis van határa. Eddig, és ne tovább! Most pedig megbűnhődsz, te gonosz! A legnagyobb ellentmondás, ami csak elképzelhető a befejezés: „Így tesz mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát felebarátjának”. Vagyis van, amikor az irgalmas Atya sem lesz irgalmas Atya többé, hanem elégtételt vevő, bíránk lesz! Ha valaki ragaszkodik az ellentmondásmentes evangéliumhoz és Jézushoz, nyilván az akkori életből vett példának tartja a történetet. Az Atyára vonatkozó befejező részt pedig úgy érti, hogy nem az Atya hoz ránk büntetést, hanem mi hozzuk magunkra bűneinkkel a bűnhődést. Mert ugye, aki fejjel megy a falnak, az beveri a fejét. Aki a lét törvénye, a szeretet ellen cselekszik, az a szeretetlenségbe és abból fakadó boldogtalanságba dönti magát. Pedig nem a fal és nem az Isten mindennek az okozója, hanem mi magunk!
         Jézus éppen e tévedés eloszlatása végett mondja el a példabeszédet. Gondold csak el: ha Isten úgy bánik veled, mint te felebarátoddal, akkor ijesztő helyzetben vagy. Hogyan tudok kikerülni ebből a helyzetből? Csak egy megoldás van: bocsáss meg testvérednek szívből! Nem egyszer, nem hétszer, hanem mindig. És csodálkozni fogsz, amikor felfedezed, hogy béke és öröm van szívedben. Hálás leszel, amikor elkezded megérteni, hogy Istenünk végtelenül irgalmasabb hozzád, mint te embertársadhoz.
          A példabeszéd embere megtapasztalja Isten szeretetét és irgalmát. Az ember dönthet: megmarad az irgalom világában, vagy visszalép az igazságosság világába. És bár neki elengedték a tartozást, ő visszaköveteli másoktól. A kettős mérce azonban idegen Isten világától. Ott egyértelműség van. Ha a másik oldal mellett döntöttél, az életet (az örök életet is) azon viszonyok és törvények alapján fogod élni. Nehéz helyzetben vagyunk. Hiszen az emberek a jézusi úttal szemben döntenek, és mi is ebben, az őáltaluk meghatározott világban vagyunk kénytelenek élni. Bár a társadalomból való kivonulás és egy kontraszttársadalom vágya időnként felerősödik bennünk, nem vagyunk képesek átlépni mindennapos meghatározottságaink kereteit. Így nem is biztosítjuk mások számára a szabad választás lehetőségét az irgalom világa vagy az igazságosság világa között. Pedig ez a keresztény felelősség! Lépjünk bátran az irgalom világának jézusi útjára!
Befejezésül egy mondat imában foglalom össze a lényeget, kérésemet Jézus felé:
​      Uram, Jézus! Minden helyzetben adj egy-két perc gondolkodási időt, és taníts meg a mindennapi nehézségeken győztes türelemre! Ámen!

 Ima a harag ellen:
Belon Gellért püspök:  A harag

Urunk! A tevékenység erejét
és az akarat törekvését adtad belénk,
hogy magunk alakítsuk a világot,
és hogy alakítsunk a világon.

Erővel, - de nem erőszakkal,
tettekkel -, de nem kényszerítésekkel,
lelkesedéssel, - de nem tűzokádó szenvedéllyel és keserűséggel.

Szabadíts meg a saját tehetetlenségünkön érzett bűnünktől,
a mások mozdíthatatlanságán ébredt indulatainktól,
a körülmények kiváltotta elkeseredésünktől,
a törő-zúzó szenvedélyességünktől.
Az alkutlanságot eszményeinkben mutassuk,
az emberekkel válasszuk az alkudozás
- a párbeszéd - útját
a kényszerítés útja helyett.