A Szent Háromnap beszédei

Húsvétvasárnap Jézus Krisztus él! Jn 20,1-9

Kedves testvérek! Nagyon egyszerű húsvét ünnepének mondanivalója: Jézus Krisztus él!

Szent Ágoston azt mondta egykoron, hogy a húsvétot ne úgy ünnepeljük, mint az évfordulókat, emléknapokat. Inkább úgy közeledjünk a szent ünnepléshez, mint egy szent titokhoz, mint egy misztériumhoz. Az emléknap, az évforduló egy régi eseményt, történetet idéz fel, vagyis egy elmúlt dolgot, amelyről nagyon is jól tudjuk, hogy egyszer, régen megtörtént esemény, a múlt része. a misztérium azonban egészen más: egy állandó jelenlét. Ilyen értelemben a feltámadt Jézus a benne való hit által a kortársam lesz, bennem is tovább él, a mai életútja bennem egykori földi életének, szenvedésének és dicsőségének a folytatása.

A misztérium nem múltba tekintés. a liturgia a látható jelekkel, eszközökkel próbálja meg közel hozni a régen megtörtént eseményt. Tanít, hogy lelki szemeinkkel lássunk. Ahogyan a piros fehér zöld színekben nem háromszínű selymet látunk, hanem hazánk jelképét, ahogy a lila-fehér színek Újpestet jelképezik, úgy lássuk meg Jézust minden megkeresztelt testvérünk arcában.

Mert Jézus ma is él.

-  Általános tapasztalat, hogy biológiai életünk elvehető, megölhető. De a lélek és a szellem dolgaihoz nem férhet hozzá egyetlen gyilkos sem.

Mégis évezredek óta hiszik sokan, ha a testet megölik, elpusztul az eszme is. Pedig pontosan a fordítottja igaz: aki biológiai életét is feláldozza eszméiért, az vérével erősíti a tanítást, amit képviselt. Jézussal is így történt. Életodaadásával hitelesítette, időt állóvá tette tanítását. Keresztre feszítői nem árthattak az Igének, hanem akaratukon kívül erősítették azt.

-  Húsvétkor nem teóriákat, elméleteket kell felállítani az életről, hanem arról kell tanúságot tenni, hogy Jézus ma is él.

- Jézus Krisztus él az Igében. A jézusi szó élettel teli. A Szentírás nem csupán irodalmi mű, hanem Logosz is (Isten élő és életet formáló szava). Egy francia felvilágosodás korabeli hitetlen, magát  tudósnak valló ember a kezébe vette a Bibliát, és elhatározta, hogy az evangéliumok minden mondatát megcáfolja. Még a feléig sem jutott, amikor azt érzékelte, nem tud ellenállni annak az erőnek, ami Isten Szavából árad. A cáfolatból nem lett semmi, de hitre jutott. Megtapasztalta a Logosz erejét. Saját életemből is bőséges tapasztalatom van a Szentírás szemléletet, életet formáló erejéről. Nem tudom, más pap hogy van vele, de én képtelen vagyok egy olyan példát, idézetet a szószékről elmondani, amit nem érzek a sajátoménak.

- Jézus Krisztus élőként van jelen a közösségekben. Minden közösségben Jézus sajátos arca mutatkozik meg. Ahol az ő nevében jönnek össze, ott erő, barátság, összetartás, lelkesítő életérzés jelentkezik. Nem nagy szavak ezek, hanem megtapasztalt valóság. Életem legkiemelkedőbb élményei a közösségi élmények, közösségi ünnepek, imák, kirándulások, agapék. A közösségnek nagy szerepe volt sokak elköteleződésében. Az életre szóló barátságok jelzik, hogy Isten Országának örömhíre egységesítő erő. A megélt kereszténység pedig dinamikussá, védetté teszi a közösséget. Jézus Krisztus jelenléte biztosítja, hogy lélekben-szellemben mély tanítás és lelkiség jellemezze a nevében összejött közösséget.

-  Jézus Krisztus mutatkozik meg minden rászorulóban. „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40) E mondat valóságát minden alkalommal megélem, amikor betegekkel találkozom, sőt várom az elsőpénteki találkozási lehetőségeket. Mennyi betegség, baj, nehezíti az otthonukhoz kötött emberek életét. Mégis ott a mosoly az arcukon. Elsőpéntekes betegjeim szívből örülnek minden kicsi ajándéknak, jó szónak. Akikhez évekig járok, olyan számomra, mint egy családtag. Amikor készülök a következő elsőpénteki találkozásra, érzem, hogy ők szorulnak rá legjobban a vigasztalásra. Nekik szól igazán az örömhír. Bennük látszik legjobban Jézus Krisztus.

-  Jézus Krisztus él a csendben, a természetben, a szívünk mélyén. A nyári  hittanos táboraink meghatározó élmények számomra. Külön élmény, amikor remeteséget játszunk néhány órára a gyerekekkel.  Egyszer arról beszélgettünk, miért olyan különös dolog órákat egyedül lenni a természetben. Valaki azt válaszolta, mert élő dolgok vesznek körül bennünket. Így igaz. Él a fa, a fű, a bogár. Az élet pedig nagy hatást gyakorol ránk.

         Húsvét örömüzenete: Jézus Krisztus él, az élet elpusztíthatatlan, a halál nem győzheti le az életet. Szent Ágoston mondja: „Uram! A bukásaim az enyémek voltak, de fölkelésem a tied.”

Uram, feltámadt Üdvözítőm! Én nem lehettem ott az emeleti teremben, és nem ettem és ittam veled húsvét vasárnapján este. És mégis elmondhatom, hogy mindenkor együtt vagyunk. Hiszem, és érzem, hogy bennem élsz. Meghallgatod imámat, erőt és kegyelmeket adsz. Amikor hozzád imádkozom, bennem győztes vagy a bűn fölött, szívemmel együtt vagy az Atya kebelén, és remélem, nyilvánvalóvá leszel gondolkodásmódomban, cselekedeteimben. Kérlek, add megtapasztalásod olyan örömét, mely segít végleg legyőzni  bennem a kételyt, a gyengeséget! Feltámadásod ereje adjon lelki újjászületést mindannyiunknak! Ámen!

Húsvéti vigília 2017   - Mt 28,1-10

Kedves Testvérek!

Azt a címet adtam a ma éjszaki beszédnek: a húsvéti jelek.
Szinte hihetetlen, hogy 2000 évvel az események után is vagyunk nem is kevesen, akik hiszünk abban, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból és feltámadását követően visszatért a mennybe. És bármennyire is ámulatba ejtő mindez, valóban igaz. Főleg, ha hozzátesszük azt is, hogy ezért az igazságért az évszázadok során hányan áldozták életüket, vállalták a vértanúságot. Tavaly szerte a világon, több, mint 100.000 vértanúja volt a kereszténységnek. Több, mint az ősegyház korában. Ami ennyire hihetetlen, annak igaznak kell lennie.

Teljesen jogos, hogy az eseményekre magyarázatot és bizonyítékot keresünk. E vágyunkkal nem vagyunk egyedül. Jézus holttestének eltűnésére magyarázatot kerestek egykor a sír őrzésével megbízott katonák és a zsidó vallási vezetők is. A másik oldalon állnak a temetéskor elmaradt balzsamozást vasárnap hajnalban elvégezni szándékozó asszonyok és az apostolok, valamint a tanítványok, de ők is ugyanerre a kérdésre keresik a választ. Mindenki azt szeretné tudni, hová tűnt a keresztről való levételt követően sziklasírba helyezett Jézus teste. Haláláról meggyőződtek, semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ennyi szenvedés és kínzás után meghalt. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy testét elhelyezték a sziklasírban. Hová tűnt mégis? Mi történhetett?

Magyarázat és bizonyíték helyett jeleket találunk. A legfontosabb jel maga az üres sír. És jel az elhengerített kő, a feltámadást hírül hozó angyal, a sírban maradt gyolcslepel. Az evangéliumok sajátos vonása, hogy a jeleknek célja van. Isten az emberek számára jeleket hagy hátra. A jeleknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Itt találkozunk egy érthetetlen, hihetetlen dologgal: ugyanazokat a jeleket, például az üres sírt látva a katonák nem hisznek, az asszonyok és később az apostolok viszont igen.
A húsvéti vigília szertartás az esztendő folyamán minden bizonnyal jelekben, jelképekben leggazdagabb liturgiánk. A szertartás kezdetén a sötétben fellobbanó tűzzel találkozunk. A világosság megtöri a sötétséget. A fény eloszlatja az ember félelmeit. A húsvéti gyertya lángja Krisztus feltámadását hirdeti, beragyogja a templomot, világosságra vezet minket. A szertartás második részeként Isten üzenetének jelével találkozunk. Összefoglalása ez az üdvtörténetnek, a teremtéstől kezdve a világ újjáteremtéséig Krisztus feltámadásában. Ezután találkozunk a víz jelével, amely a megújulást, az újjászületést jelenti. A keresztelés, illetve a keresztségi fogadalom megújítása egészen személyesen érint bennünket, hiszen ez már a mi személyes válaszunk Istennek, aki szólt hozzánk.

Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket. Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek. Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk szívünk mélyéből hinni. Krisztus feltámadása az újjászületés forrása számunkra. Hiszek-e a feltámadásban?
Hogy így történt-e Krisztus feltámadása: nagy földrengés támadt, és az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült, - nem tudhatjuk. Bizonyára annak a Krisztusnak, aki feltámadása után zárt ajtókon jut át, erre nem volt szüksége. Azt viszont tudjuk, hogy angyal közölte a félelemmel teli Szűz Máriával Krisztus megtestesülését, és most is angyal hirdeti az asszonyoknak az örömhírt, hogy Jézus él. Mind a két esemény nagy titkot hordoz: a megtestesülés és a feltámadás emberileg megközelíthetetlen pillanatát. Mint ahogy érthetetlen számunkra a bűn világa is: a bennünket fogva tartó bűn ereje, vagy a másikat megsemmisítő ítéletalkotás, vagy, hogy van-e remény a bűnös kilétének keresésekor, hogy ki vétett először és mivel. Vagy hogyan keletkeznek az előítéletek, és hogyan válik zsigerileg meghatározóvá a másik ember utálata, az engesztelhetetlen megmerevedése gondolatainknak, a kezelhetetlen és lezártnak tekinthető „nálam az igazság” kimondása. Vagy mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az élet legyőzze bennünk is a halált? Titok ez. És végül azt is el kell fogadnunk, ha ennek így kell maradnia. Az evangéliumot sem írhatjuk felül, azért, mert Máté nem jegyzőkönyvet készített.

De ugyanilyen titok mindennapi életünkben a jóság is: az ártatlanság és a tisztaság keresése, a megújulás reménye, például a hónapokig eltűrt kosz után a nagytakarítás. A kettősség: hogy vádolom magam Isten előtt, és felmentem azt, akit eddig vádoltam. Az a tény, hogy újra és újra megvallom: életem ura az Isten. A keresztény életmód, hogy a szavakon túl szívem közelébe engedem az idegent, a számomra közömböst. És keresztényként jó szívvel vállalom legalább néhány percig, hogy eltemetve legyek a figyelem és a megbecsülés színterén. És néha felfedezem életemben Isten mindig friss és éltető jelenlétét. Egyszóval az élet és a halál harca bennünk is lezajlik napról-napra. Most arra készülünk húsvét liturgiájában, hogy megújítsuk keresztségi fogadalmunkat: ellene mondjunk a bennünk és a világban levő rossznak, és hitet tegyünk abban, aki le tudja győzni bennünk és a világban a rosszat, és erősen merjük hinni, különösen a húsvéti éjszakán, hogy a szeretet örökre legyőzte a gyűlöletet. Innen van a mai nap öröme és ujjongása. Örüljünk tehát mi is: Isten Úr, örökre Úr a világon, ha a jelek sokszor ennek ellent mondani látszanak is. 

Nemsokára a keresztség liturgiája következik.

A kereszteléskor nem újra, hanem újjá születtünk. Másra születtünk: többre születtünk. Időtlen időre. Véget nem érő örömre születtünk: azaz az evangéliumra, az örömhírre. A kereszteléskor én is azok közé kerültem, akiknek nem elég ez a világ, akik megragadják a Megfoghatatlant, akik közel akarnak kerülni a Megközelíthetetlenhez. Akik bármennyire is értékelik a teremtett világot, mégis kinőnek belőle, akiknek személyiségük akkor virágzik ki tökéletesen, amikor testük a sírban már elenyészik.

Így lett számomra feltámadás ereje egy új élet kezdete, a keresztség az újjászületés fürdője.

    Uram, indíts el engem az üres sír megtalálásának útján! Indíts el a feltámadásba vetett hit útján! Ébressz bennem hitet a jelek láttán! Erősítsd hitemet a tanúk és apostolok vallomása által! Tedd szilárddá hitemet a veled való találkozás alkalmával! Hiszem, hogy kereszthalálod bűneim bocsánatát érdemelte ki. Hiszem, hogy haláloddal és feltámadásoddal Isten üdvözítő terve teljesedett be. Alakítsa át életemet a feltámadásba vetett hit és tegyen engem is apostollá, a feltámadás hirdetőjévé!

Nagypéntek 2017  János passió

 A nagypénteki szenvedéstörténetnek megrendítő, mély és örökérvényű mondanivalója van az emberről, az emberi természetről, a hatalomról, félelemről, gyengeségről és a hősiességről.

Az egész passióban feltűnő Jézus határozottsága és félelem-nélkülisége a hatalommal szemben. Ő nem ijed meg, és ezzel elbizonytalanítja az erőszakkal fellépő katonákat, szilárdan kitart az erőszakmentesség mellett. Ugyanígy határozottan és félelem nélkül, igaza tudatában beszél Kaifással és Pilátussal is. Ezen mindketten megdöbbennek. Jézus bátor ember volt, igazi hős.

      „Mindvégig szerette őket!” Úgy marad velünk ez a mondat, hogy nemcsak az utolsó vacsora értelmét adja meg nekünk, hanem a Nagypéntekét is. Mit is jelent ez a „mindvégig” - Nagypénteken? Mindvégig, a végsőkig… végpont az időben? Pió atya annak idején azt válaszolta annak az asszonynak, akinek panaszkodás közben kicsúszott a száján: „Krisztus csak néhány órát szenvedett, én bezzeg már évek óta küszködök!”, hogy „Hát nem tudod, hogy Krisztus kínszenvedése a világ végezetéig tart?” Amíg a világ világ, Krisztus „mindvégig” szereti övéit? Végpont a térben? A világ végére, a létezés legmélyebb pontjára is lement, hogy onnan viszontszeresse az Atyát, hogy ne legyen olyan távolság Istentől, amit ő ne fogott volna át. Atya és Fiú kölcsönös szeretete a Szentlélekben most már az egész világot átöleli, most már betöltheti a Lélek a mindenséget. „Kereszthalálában vált Krisztus Isten teljességének öntőformájává” – mondja erről Walter Kasper. Mindvégig szerette övéit – benne vagyunk, nekünk szól. Hogyan képes egy keresztény ember egy pillanatra is kívül helyezni magát ezen? Fakadhat-e másból a keresztény igyekezet, fegyelem, erkölcs, mint ebből a tudatból: hogy értem végsőkig ment szeretetében? Gondolhatom-e, hogy van az életemnek olyan területe, amihez neki nincs köze? Amit ne hordozna?  Hát akkor mit tegyünk? Mi az első dolgunk ezzel az üzenettel? Legelső keresztény feladatunk, hogy ehhez a szeretethez hozzákapcsolódjunk. Ha a Fiúnak az Atya iránti viszont szeretete mindent átfog, akkor ide tudatosan bele kell helyezkednünk. Nagypénteken ez történik: a Fiúnak az Atya iránti, mindvégig való szeretete beteljesül, és mint irgalmasság kiárad az egész világra. Isten irgalmassága számunkra mindig a végsőkig menő szeretet gyümölcse.

-   Jézussal ellentétben Péter félt: először kardot rántott, aztán megtagadta Mesterét.

-  Júdás is félt, elárulta a barátját.

-   Pilátus is félt a néptől, – a hatalom birtokosa is félhet –, elsősorban attól, hogy elveszíti a hatalmát, a félelem pedig arra kényszeríti, hogy jobb belátása ellenére, igazságtalanul cselekedjen.

-   Féltek a főpapok is, mert az igaz embertől és az igazságtól minden hatalom félt, és fél ma is sajnos. Meg akartak szabadulni Jézustól, bármi áron, akár a pogány és elnyomó hatalmat képviselő Pilátussal összefogva is. A félelem kényszerítette őket arra, hogy elárulják mindazt, ami szent volt nekik, vallásukat, hazájukat.

A félelem nagy úr, sok mindent és sok mindenkit a félelem igazgat, a hatalom és az erőszak azonban csak azt tudja legyőzni, aki fél. Nincs hatalma afölött, aki nem fél, azzal szemben tehetetlen. Jézus sokszor elhangzott felszólítása: „Ne féljetek!” Legyetek bátrak, legyetek hősök!

Én félek-e, mitől és kitől? Van-e bennem szilárd, félelem nélküli elhatározottság az igazság mellett? Kiállok-e a barátaimért, mások igazáért?

Júdás félt, lázadó gondolkodása a világról, és annak megváltásáról annyira különbözött Jézus és az Atya elképzelésétől, hogy nem tudott higgadtan, elmélyülten, szeretettel gondolkodni. Hirtelen és konok volt. Nem értette azokat a lépéseket, amiket Jézus élt meg előtte.

De én megértem? Tudok higgadtan és elmélyülten gondolkodni a fenyegetettségem, meg – nem - értettségem, más elképzeléseim meghiúsulásakor? Tudom az Atyára bízni magam, hogy vezessen, és az Ő hangját, a szívem vezérlését követni? Vagy az egóm felülírja szívem parancsait, és én is, mint Júdás átgondolás, beszélgetések és a belső harmónia teljessége nélkül ugrok?

Júdás egy csapattal jött. Azt az erőt engedte eluralkodni magán, amit a Jézust elbuktatni akarók is sugároztak: félelem, bizonytalanság.

Milyen erők, energiák mozognak körülöttem? Mit engedek be magamba, milyen gondolatok forognak bennem? Kik vesznek engem körül? Miben hiszek?

Jézus tudta, miért jött, mit akar, és ehhez sziklaszilárdan ragaszkodott. „ÉN VAGYOK”.

Tudta azt, hogy „ki vagyok, miért vagyok itt, és mit akarok”. Ettől a magabiztosságtól ellenségei térdre hullottak.

Tudom-e én, hogy ki vagyok? Miért vagyok ott, ahol éppen vagyok? Mi a dolgom? És tudom-e dolgomat úgy tenni, hogy abból a mennyei magabiztosság, és nem az önteltség sugározzon?

    Befejezésül Dsida Jenő „Nagypénteki ima” című versét idézem:

Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged,
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.

 

Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?

 

Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.

 

 

Nagycsütörtök 2017,    1Kor 11,23-26    Jn 13,1-15

A mai szentmisén  az utolsó vacsora örömének hangulatát idézzük fel. Ezért van fehérben a szentmise, ezért szól az orgona, ezért éneklünk Dicsőséget, és szólalnak meg a csengők, a harangok. Jézust a legnagyobb zsidó ünnep estéjén fogták el, azon az estén, amikor szeretetének legnagyobb jeleit adja. Az evangélium megjegyzi: „Mindvégig szerette őket.” Jézus mindvégig szeret minket.
Vajon számunkra milyen üzenetet hordoz a ma esti szentmise? Megérezzük-e valamennyire az Úr Jézus szeretetének nagyságát? A mai két szín alatti szentáldozásunk legyen szeretetünk és ragaszkodásunk kifejezője. Újítsuk meg az Úr Jézushoz való ragaszkodásunkat és legyen elhatározásunk, hogy az egység munkatársaivá leszünk, hogy továbbvigyük azt a lelkületet és magatartást, amelyet az Úr Jézus tanúsított irántunk.
Minden szentmise, az szentáldozás, és a szentségimádás is lelki békével kell, hogy betöltse szívünket. Azonban a lelki béke érzése önmagában kevés. Sokan azzal védekeznek például a fiatalok közül a házasság előtti együttlétre, hogy az olyan jó nekik. És ezért csöppet sem véletlen, hogy az utolsó vacsora ünnepének van egy előzménye, a lábmosás, és van egy követő eseménye, az ünnep után, az elfogás éjszakáján tanúsított Jézusi példa. Vagyis  a lelki békét, a belső jó érzést nem pogány módon kell megéljük, sőt a bűnt kerülnünk kell. Először is Isten jelenlétébe kell helyeznünk magunkat. Ebben a felkészülésben segít a ma már csak órányi szentségi böjt. Azután a találkozás örömének jó élményét az mutatja meg, mi lesz a gyümölcse. Hogyan viselkednénk, ha a jó érzés, az ünnep után belecsöppennénk az árulás éjszakájába. Az apostolok egyszerű módon kerülték ki. Elaludtak, így akkor nem kellett állást foglalniuk, másnap nem mentek a kereszt közelébe, mert csupán emberileg ez fel nem fogható.
Az apostoloknak is szükségük volt a hitben való látásra, mert testi szemeikkel, addig csak az ember Jézust látták. Ahhoz, hogy felismerjék Jézus istenségét, a hitben kellett szemlélniük őt. Így testi szemeinkkel mi is csak a kenyeret és a bort látjuk a szentmisében, de a hitünk segít abban, hogy ugyanazzal az élő Krisztussal találkozzunk az Oltáriszentségben, mint akit az apostolok láttak. Ez minden szentmise nagy ajándéka.
   Jézus a tanítást messziről kezdi, a lábmosás szeretet cselekedetével. Mire tanít Jézus bennünket tanítványai lábának megmosásával? Az Evangélium úgy fogalmaz, hogy „ekkor adta övéinek szeretetének legnagyobb jelét.”
     Az Evangélium üzenete:
A jel és a parancs: a szeretet, a Jézus által bemutatott Szeretet. Ennek a szeretetnek a gyakorlása egész életünket betöltő program.
Ennek a szeretetnek a gyakorlása közösséget (Egyházat) létrehozó program.
Ennek a szeretetnek a gyakorlása égbe emelő program. Jézus szeretete erősítsen meg minket abban, hogy mindig tudjuk honnan jöttünk, kikkel együtt küzdünk, és hova tartunk!
     Urunk Jézus a lábmosás szolgai munkájának végzése közben kijelenti, hogy aki megfürdött, a lábát annak is meg kell mosni, hogy igazán tiszta legyen; majd zárásként a kölcsönösséget hangsúlyozza: „nektek is mosnotok kell egymás lábát.”
Igen, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájunknak van lábunk ott lent, közel a földhöz, amelyet szemünk elől könnyen eltakarhat például a magasan hordott orrunk. És ez a láb könnyen bepiszkolódik, gyakori mosásra szorul - a jó a dologban viszont az, hogy ha megtaláltuk, gyorsan nagyobb eredményt érhetünk el, mint hosszú évek aprólékos körömpucolásával. Jézus még arra is felhívta figyelmünket, hogy bizony elég meglepő helyeken is felbukkanhat ez a „láb”: például gyakran az tesz tisztátalanná, ami a szánkon kimegy!
Innen tekintve a lábmosás konkrét példája annak, hogy Jézus elveszi a világ bűneit - legalábbis, ha a világ hagyja ezt. Péter beadta a derekát, közösséget vállalt Jézussal. Engem vajon mennyit kell győzködnie még? Ma persze már nem szokás vendégeink lábát megmosni; mi lenne hát a lábmosás mai megfelelője? Ma mit tenne Jézus az utolsó vacsorán? Azaz: példája mire szólít bennünket most?
    Jézus látja minden olyan ember egyéni tragédiáját, aki nem hajlandó okos alázattal elfogadni a szívébe vésett isteni törvényeket. Akik csak saját érdekeiket, élvezeteiket szolgálják. akik meg sem kísérlik fölfedezni a másikat szolgáló élet szépségét és értékét. Ilyen megfontolások alapján nem csodálkozhatunk, ha Jézus az alázat gyakorlását, ezt az isteni erényt a szeretet koszorújába illeszti. A lábmosás erre figyelmeztet, ez volt az utolsó vacsora első szokatlan cselekedete.
Itt azonban nem állt meg Jézus, hanem még határozottabb lépést tett előre az alázat tartományában. Úgy is mondhatnánk, hogy a lábmosás csak leleményes bevezető volt az Oltáriszentség alapításához. A Szentírás tanítása szerint az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett, azt bizonyítja, hogy Isten szeretete sem nélkülözheti a másokért való élet alázatos szolgálatát.
Jézus azonban nem állt meg az alázat útján, hanem a világvégezetéig ezt az utat akarja járni. Ezért vette kezébe a kenyeret és a bort, hogy ezekben az élettelen tárgyakban valósítsa meg jelenlétét. Megalázta magát, amikor emberré lett, megalázta magát, amikor szegénnyé lett, megalázta magát a keresztfán és megalázza magát az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában, amikor a kenyér és a bor színében maradt itt közöttünk a világ végezetéig örökre.
A kérdésre, hogy miért tette ezt, az evangélista így válaszol: Szerette övéit, mindvégig szerette őket. Ilyen értelemben minden szentmisét a szeretet ünnepének nevezhetünk. Szeretetben gazdagodni vágyó lélekkel jöjjünk szentmisére, hogy szeretetben gazdagodva térhessünk vissza mieinkhez, és embertestvéreink közé.
   „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Jöjj el, Szentlélek, és segíts rajtam! Egyedül te ismered Isten mélységeit és az én mélységeimet is. A mai nap legszebb titka éppen a két mélység találkozása. Itt most a végtelen isteni mélység az emberi mélységet, az én elesettségem mélységeit hívja, szólítja. Segíts, Szentlélek, hogy meg tudjam köszönni mindazt, amit ezen az estén kapott az Anyaszentegyház: az apostolok utódait, a püspököket és a papokat, a szentmisét, a szentáldozást, és a megmaradó krisztusi jelenlétet az Oltáriszentségben. Nincsenek szavak megköszönni azt a végtelen, szerelmes isteni gyöngédséget, melyet ez a legszentebb szentség jelent.
​    Uram Jézus! A mai estéről azt a tanulságot szeretném hazavinni, hogy a szeretet jelét a szentáldozásban csak akkor fogadhatom nyugodt lélekkel, ha én is odaadom magam mások szolgálatára.Urunk, erre add áldásodat! Ámen!