Március 26, nagyböjt 4. vasárnapja

A év nagyböjt 4. vas 2017   Jn 9, 1-41
Ma a vak emberről hallottunk, aki Jézus által visszanyerte látását. Mi is hasonlóak vagyunk ehhez a férfihoz: szükségünk van Jézusra, hogy lássunk.
A mai világunk is vak bizonyos értelemben. Vannak mikroszkópjaink, amelyekkel láthatjuk a legparányibb dolgokat, vannak teleszkópjaink, amelyekkel a távoli dolgokat láthatjuk, de gyakran nem látjuk meg azokat, akik a legközelebb vannak hozzánk.
Nézni vagy látni?
4-5 évvel ezelőtt Hollósi Antal főorvos úr, sokáig kezelt, és nagyon sok ultrahang vizsgálaton, Ct-n kellett átesnem. Különböző vizsgáló orvosaim voltak, de több lelet leírásával a doktor úr nem volt megelégedve. Aztán beállt egy rend: felhívott egy doktornőt, és azt mondta, most megbeszélte vele, és ezután olyan orvoshoz küld, aki nem csak néz, de lát is. Pedig mindegyik ultrahang vizsgáló orvosnak volt végzettsége, tanulta, és némelyikük mégsem látott igazából. Persze, ha én nézek egy ultrahang képet, inkább csak össze-vissza pöttyöket látok, igaz, én nem tudom, mit kell keresni.
Hát akkor mit gondoljunk magunkról, akik oly keveset tapasztaltunk még a lelki életből. Magtanultunk már látni a hit szemével?
Ferenc pápa mondja Ábrahámról, akinek öreg koráig nem volt gyermeke, de volt kitartó hite, hogyan tanul meg a hit szemével látni:
„Ábrahámnak ezt mondja az Úr: „Nézz fel az égre, és számold meg a csillagokat…! Ennyi utódod lesz” (Ter 15,5). Még egyszer ígéret, még egyszer valami jövőben várandó hangzik el. Isten kivezeti Ábrahámot a sátorból, voltaképpen a maga szűk látóköréből, és megmutatja neki a csillagokat. Ahhoz, hogy higgyen, tudnia kell a hit szemével látni: azok csak csillagok, melyeket mindenki láthat, de Ábrahám számára Isten hűségének jelévé kell válniuk. Ez a hit. Ez a reménynek az az útja, amelyet mindannyiunknak végig kell járnia. Ha már nekünk is csak az az egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a csillagokra nézzünk, akkor eljött az idő, hogy bízzunk Istenben! Nincs ennél szebb dolog! A remény nem csal meg!”
   
Az újszülött gyermek ugyan nem vak, de még nem látja tisztán a dolgokat. Csak néhány hét után képes arra, hogy fókuszáljon. Ha a gyermek ki tudná fejezni, amit megtapasztal, amikor tisztán meglátja édesanyjának és a többi embernek az arcát, a dolgokat, a színeket, akkor csupa csodálkozó hangot hallatna.
​          Van egy másikféle vakság, és mindnyájan ebben az állapotban születtünk. A testi szemeken kívül más szem is van, amelyek ki kell nyílni, a hit szeme! Ez a szem pillant be a másik világba, Isten világába, az örök élet, az evangélium világába, a véget nem érő világba.
Ha figyelmesen nézzük a mai evangéliumi történetet, akkor látjuk, hogy e férfi egy hitbeli látást tanuló folyamaton ment keresztül.
Először csak ennyit lát: „a férfi, akit Jézusnak hívnak”. Csak úgy ismeri Jézust, mint embertársát. Amikor nyomást gyakorolnak rá, akkor kijelenti: „Próféta!” Majd amikor kettesben van Jézussal, elhangzik a kérdés: „Hiszel-e az Emberfiában?” A vakon született férfi válasza, egy szép hitvallás: „Hiszek, Uram!” Az Ószövetségben az Emberfia az a személy, aki igazságot szolgáltat a nemzeteknek (Dán 7,13-14). Az „Úr” cím pedig Istenhez tartozott.
A mai olvasmányban hatszor szerepelt az Úr szó, nagy kezdőbetűvel. Amikor a vakon született férfi Jézust „Úrnak” nevezi, hitvallást tesz: „Jézus Isten!” Ahogy a Hitvallásban imádkozzuk: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságot Isten a valóságot Istentől”.
A vakon született ember először embernek, majd prófétának, végül Emberfiának és Úrnak, azaz valóságos Istennek nevezi Jézust.
          A farizeusok és írástudók gáncsoskodó magatartása nagyban segítette a vakon szülöttet abban, hogy lelki szemei is megnyíljanak. Neki védekeznie kellett a farizeusok és írástudók támadásaival szemben. De bármennyire bizonygatták neki, hogy Jézus nem Istentől való, annál nagyobb bizonyossággal hitte, hogy a fordítottja az igaz. A szomszédoknak még azt mondta: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak…” A farizeusok kérdésére: „Te mit tartasz róla?”, már azt válaszolta: „Hogy próféta.” Majd miután újból találkozott Jézussal, már leborulva vallotta, hogy Ő az Emberfia.
A hitetlen világban, egy meg nem értő környezetben mennyi időbe, energiába kerül kimondani: „Hiszek, Uram!” A vakon szülött a vallási elöljárókkal vívott csatában gyorsan megértette.
Azt is tanítja számomra a mai evangélium, hogy a fundamentalizmus vakká tesz. Az elvakult túlbuzgóság nem használ Isten Országának. Jézus Krisztus nem rajongókat akar, hanem bölcs tanúságtevőket. Az írni-olvasni nem tudó, meggyógyított vak többet látott a lényegből, mint az iskolázott vallási vezetők. Ők a Törvény védelmében még a valóságot, az igazságot is letagadták, ez tette igazán bűnössé őket.
     A látó ember mindig bátor. A meggyógyított vakon született szembeszállt kora hatalmasaival, mert látta, hogy tagadják a valóságot. Korunk látóinak is így kell cselekedniük. Nem szabad megijedni a liberálisoktól, a szabadgondolkodóktól, az ateistáktól, a vallási rajongóktól, a fogyasztói szemléletet, divatot követő hangadóktól. A Krisztus által látóvá tett ember legyőzi a világ okosait, félrevezetőit, mert látja az erővonalakat, nem fél a megmérettetéstől, birtokolja azokat a lelki tulajdonságokat, amelyek legyőzhetetlenné teszik őt. A látó embernek harc lesz az egész élete, mert itt a földön a sötétség erői minden erejüket latba vetve küzdenek, hogy legyőzzék a világosság fiait. De Jézus élete bizonyítja, nem csak a harc, hanem a győzelem is az utóbbiaké lesz.
      A hit látás. Az egészség akkor hasznos, ha helyesen látjuk az életet, a dolgok rendjét. A szeretettel együtt a hit teszi értelmessé a munkát és a szenvedést. A földi élet olyan, mint egy perzsaszőnyeg. Mi a fonák oldalát látjuk innen alulról. Sok-sok csomó kusza gubancát. De aki hittel néz, átlát arra az oldalra, amelyet az Isten is lát. Felülről, és egyben látja a szőnyegen az igazi képet. Megérti az események értelmét, látja a színek harmóniáját. Ma még csak tükör által homályosan látunk, akkor majd színről színre, mondja szent Pál a Korintusi levélben. Hit nélkül, Isten nélkül, káosz van az életben. Összetörjük magunkat, mint a botladozó vak, akinek nincs segítsége. Hittel az események mögött az Isten látva, kitartóbbá válunk.
János evangélista, aki olyan részletesen írja le mindezt, szinte arra hív minket, hogy tegyük fel a kérdést magunknak: „És én? Hol vagyok ezen az úton? Kicsoda számomra a názáreti Jézus?”
Az ugrás, amely által valaki valódi értelemben keresztény lesz, akkor történik, amikor valaki kijelenti a vakon született férfival, hogy Jézus az Úr, és Istenként imádja Őt. A keresztény hit elsősorban nem azt jelenti, hogy valamiben hiszünk – Isten létében, és hogy van valami ezen a világon túl – hanem valakiben hiszünk! Jézus az evangéliumban nem sorol fel listát, hogy miben higgyünk, hanem azt mondja: „Higgyetek Istenben és bennem is higgyetek!” (Jn 14,1)
        Michel Quist mondja: „Érzékeid a testi látást, értelmed az ész látását, hited Krisztus látását adja meg neked.” Adja meg az Úr, hogy valóban így láthassuk életünk folyását. Ámen!