December 21, szerdai gondolat

December 21, szerda

OLVASMÁNY az Énekek Éneke könyvéből  - Én 2,8-14
A vőlegény közeledésén érzett menyasszonyi örömöt az Egyház önmagára vonatkoztatja; mert Krisztusra vár.
(Így szól az Egyház, mint Krisztus menyasszonya:) A kedvesem, íme, itt jön! Ugrál a hegyeken át és szökell a dombokon át! Olyan a kedvesem, mint a gazella, a fiatal szarvashoz hasonló. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. Aztán így szól hozzám a kedvesem: Kelj föl, barátnőm, jöjj, galambom, szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők és jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.
Ez az Isten igéje.

Gondolat
„A kedvesem, íme, itt jön!... Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át.”
Tudom, Isten a szívek, vesék gondolat olvasója. Belelát szívem minden rejtekébe, mélységeibe. Az ember Ádám-Éva ősbűne óta pedig próbál bujdosni előle, vagy legalábbis a szebbik arcát mutatni csak Isten felé. Mennyire szeretném, várom, hogy például a mai napomat végig kövese? Nézelődjön az ablakom rácsain keresztül?
Jézus eljött közénk, egy volt velünk. Nem egy ál valóságshow-t játszott, ő tapintatos, kopog a lelkem ajtaján. Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Az Énekek Énekének könyve keresztény értelmezésünkben allegória: a jegyes az Egyház, Krisztus jegyese.
Ezért így merül fel bennem a kérdés? Hogyan lehet az, hogy az keres engem, akinek senki és semmi sem hiányzik a boldogságához? Hogyan lehet az, hogy az jön el hozzám, aki mindent betölt jelenlétével? Miként lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át engem keresve, ő, aki átlátja a mélységeket és a kerubok fölött trónol?
Ő nem csak azért keres, mert nekem szükségem van rá, akkor nem nevezné magát Vőlegénynek, hanem csak Istennek és Úrnak. Ő maga is szomjazik szeretetemre, ezért a szeretetért teremtette meg az embert.
És Jézusban megtestesült, megszületik. Nemsokára benéz az én világomba, emberi szemén keresztül, a teremtés rácsos ablakán... És tekintetével engem is keres, én értem is eljött, én értem is meghalt a kereszten, engem is meg akart váltani.
Szerényen, csendesen, de határozottan kopog lelkem ajtaján.

Uram, nem vagyok méltó, hogy bejöjj; de ha méltatsz és bejössz hozzám, szívem eltelik örömmel és hódolattal. Isten minden szívbe be akar jönni, ezt jelzi az írás: ,,íme, ajtódnál állok, s kopogtatok.''  Te; az Úr... Bebocsáttatást kérsz. Nem kényszerítesz, nem tolód föl magad és kegyelmeid. Értelek Uram, vágyódol utánunk. Kopogtatsz szívünk ajtaján, várakozol ajtóm előtt. És kitartasz, el nem mégy! Ô édes, erős szeretet! Istenem, hol vagy: ugye közel vagy? Velem vagy? Így lehet tűrni a keresztet s a kínt: Ó Uram, hadd legyek veled! Vígy be országodba. Ámen.” (Prohászka Ottokár)