advent 3. hete péntek

Advent 3. hete péntek

OLVASMÁNY Izajás próféta könyvéből - Iz 56,1-3a.6-8
Ezt mondja az Úr: Tartsátok meg a törvényt: szabjátok tetteiteket az igazsághoz, mert nemsokára eljön szabadításom és megnyilvánul igazságom. Boldog az az ember, aki így tesz, és boldog az az emberfia, aki ehhez ragaszkodik: aki megtartja a szombatot és vigyáz, hogy meg ne szentségtelenítse, és aki minden gonoszságtól óvakodik. Az idegenek fiai közül, akik az Úrhoz csatlakoznak, senki se mondja ezt: „Bizony az Úr kizár népéből!”
Az idegenek fiait pedig, akik az Úrhoz csatlakoznak, hogy szolgáljanak neki, szeressék nevét, szolgái legyenek, akik megtartják közülük a szombatot és vigyáznak, hogy meg ne szentségtelenítsék, és akik ragaszkodnak szövetségemhez, azokat mind elvezetem szent hegyemre, és örömmel töltöm el őket házamban, az imádság helyén. Elfogadom égő és véres áldozataikat oltáromon, mert házam minden nép számára az imádság háza lesz. Ezt mondja Isten, az Úr, aki összegyűjti azokat, akik Izraelből szétszóródtak. Mások is vannak, akiket összegyűjtők azokhoz, akiket már összegyűjtöttem.
Ez az Isten igéje.

Gondolat
Az Úr háza minden nép számára az imádság háza lesz; minden jóakaratú embert ide hív, és ide vár.
Örömmel töltöm el őket házamban, az imádság helyén, - valamint -  házam minden nép számára az imádság háza lesz.
Sokszor halljuk manapság, hogy mindenütt lehet imádkozni, otthon is, miért járjon ő a templomba? Persze nem Jézus Szamariai asszonnyal való találkozására gondolnak ilyenkor. Az asszony kérdésre, hogy hol kell imádni Istent itt, Jeruzsálemben, vagy Garizim hegyén? Jézus válasza, az Atya lélekben való imádókat kíván. Azonban maga Jézus is megszenteli jelenlétével az imádság házát. 12 éves korától, ahogy szokása szerint felmegy Jeruzsálembe az ünnepekre. De ha ott nincs, akkor szokása szerint a szombati napon elmegy a helybeli zsinagógába.
Hogyan mondja a zsoltáros? „Isten házába indulunk, * örömtől dobban a szívünk!” (Zsolt 121,1) – Erre az örömre készülnünk is kell. Ünnepnap szépen felöltözni, de egy egyszerű hétköznap is felemelni a lelkünket. Már amikor kívülről meglátom a templomot, meghatódás járja át szívemet: ez szent hely, Isten háza és a mennyország kapuja. Belépek, ott látom a szenteltvizet. Mit kell vele tenni? Kicsit megnedvesített ujjammal keresztet vetek, közben gondolatban imádkozom: Moss meg engem izsóppal és megtisztulok. Szakítok a kinti élettel, egy másiknak adom át magam.
    A következő tennivaló: megkeresem az örökmécs kicsiny piros lángját. Ez jelzi: ott rejtőzik az Úr Jézus az Oltáriszentségben. Ő a katolikus templom hűséges lakója, mindig vár rám. Térdhajtással köszöntöm. Imádlak, áldalak, szeretlek, boldogan jöttem el Hozzád. Minden esetben olyan tisztelet kellene nekem, mint amikor a menekülő Jákob végre nyugalmat talál. És amikor Jákob fölébredt álmából, így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam.” Megborzadt, és azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza és az ég kapuja.” - De ha ki akarjuk használni ezt a hatalmas kegyelmet, mindannyiunknak hozzá kell tennünk a magunk kicsiny részét, mely abból áll, hogy odalépünk ehhez az ajtóhoz és átmegyünk rajta.

Döbrentei Ildikónak nemrég jelent meg egy könyve: „És képzeld, Uram....: a 21. század zsoltáraiból” címmel. Most ebből idézek:

Rend (55.o.)
Uram,
rendezgetem otthon a szekrényemet,
és csodálkozva nézem,
hogy időről időre
milyen összevisszaság uralkodik benne.
Elég egy-két használaton kívüli holmi,
egy-két bedobott pulóver, mellény,
és máris kész a zűrzavar.

Ahányszor benyúlok a szekrénybe egy zokniért, kidől mind a 123 pár, 63 lukas és használhatatlan, nem engedem kidobni, 'erős anyaggya van nekije’, valamire még jó lesz. Ahányszor felnyúlok egy alsónadrágért, bukfencelve leomlik a többi, és vele együtt kidőlnek trikók, pizsamák, törülközők, egyszóval minden, amit a feleségem gondosan glédába rakott. Szóval ezt az analógiát nagyon-nagyon értem. És vele együtt könnyedén megértem, felfogom, megfogom, „amennyire erőmből telik”, az utána következő imát, a felmérhetetlenre, a fel- és megfoghatatlanra irányulást:

Uram, itt, a Te házadban, a Te szeretetedben
hétről hétre kinyitjuk életünk szekrényét,
és csodálkozva nézzük,
hogy már megint összevisszaság uralkodik benne.
Elég egy rossz hír a munkahelyünkről,
egy kórházba került kedves szerettünk,
egy fájó pletyka a hátunk mögött,
és máris kész a zűrzavar.
Máris nem találjuk, ami legjobban kellene:
a lelkünk békéjét.

Ezután a templomból kilépve, akarva-akaratlan, de nem oktalanul, hanem megokoltan elindulok a megvalósítás felé. A János evangélium prológusának szellemében – „az Ige testté lett” – nem maradok a besüppedve a puszta spekuláció mocsarában, ahogy az lenni szokott, hanem – „amennyire erőmből telik” – elhatározom a conversio morumot, erkölcseim, szokásaim megjavítását, a metaniát, azaz megtérek:

Uram, talán ez az a perc,
amikor újra kezdhetünk mindent!
Vehetünk egy nagy levegőt,
és mondhatjuk:
'Nálam mostantól rend lesz!
Kinyithatja bárki a szekrényem ajtaját,
odabenn rendet és békét talál!'
Uram, Veled, a Te erőddel
még erre is képesek vagyunk.
Ámen.