Advent 2. hete kedd

Advent 2. hete kedd

OLVASMÁNY Izajás próféta könyvéből  - Iz 40,1-11
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen az Úr keze kétszeresen sújtotta minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Egy hang kiált: „Hirdesd!” Erre megkérdeztem: „Mit hirdessek?” „Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri. Valóban, olyan a nép, mint a fű! Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.” Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Íme, a ti Uratok, Istenetek eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.”
Ez az Isten igéje.

Gondolat:
A mai olvasmány Izajás prófétától egy vigasztaló jövendölés: a jó Pásztor érkezik. Ő a Megváltó.
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!”
Izajás próféta a babiloni fogság utáni gyötrelmek idején vigasztaló üzenettel fordul népéhez.
Ferenc pápa azt mondja erről az igéről: „Nyissuk meg az ajtót az Úr vigasztalása előtt! Az embereknek szüksége van a vigasztalásra. Az Úr jelenléte már maga vigasztalás. De van vigasztalás a gyötrelmek idején is! Sajnos mi sokszor elmenekülünk a vigasz elől, bizalmatlanok vagyunk, kényelmesek a dolgainkban, hiányosságainkban és még a bűneinkben is. Ez a mi saját területünk! Ellenben amikor eljön a Szentlélek és eljön a vigasztalás, ez olyan állapotba visz bennünket, amit mi már nem tudunk ellenőrizni: ez valóban ráhagyatkozás az Úr vigasztalására. A legerősebb vigasztalás az irgalmasság és a megbocsátás vigasztalása.”
Hol ezzel, hol azzal vigasztalódunk, azaz töltjük be bevallott, bevallatlan szükségleteinket. Ezek legnagyobbika a szeretet utáni vágy, amely elfogadottságot, intimitást és valahová tartozást keres. Sokszor talán eszünkbe se jut, hogy Isten maga szeretne vigasztalásunkra sietni akár közvetlenül, akár másokon keresztül, hogy betöltse a fájó ürességet.
Igen, Isten vigasztal. Ezt a tevékenységét legtöbbször Lelkének tulajdonítjuk, akit Vigasztalónak emlegetünk. Szeretnénk vezetése alatt élni, nemcsak tudni, hanem tapasztalni is, hogy általa jelen van életünkben Isten, és hogy ez a jelenlét alapvetően örömmel tölt el, ami a vigasztalás egyik jele. Miből tudhatjuk, hogy Isten vigasztal minket? Mennyire hagyatkozhatunk az érzéseinkre, hiszen azok jönnek-mennek, felerősödnek vagy eltűnnek?
Mindenkinek vannak tapasztalatai arról, hogyan is mozdul meg a szíve és a zsigerei, amikor egy-egy várt vagy váratlan üzenetet kap, valakivel találkozik vagy éppen egy esemény kellős közepén találja magát. Így van ez az Isten szavával való találkozásban is: megmozgat. Erről számol be már Jeremiás: “Ha rátaláltam igéidre, eledelemmé váltak, igéd nekem örömöm és szívem vidámsága lett.” (Jer 15,16) A találkozás azonban nem feltétlenül és mindig örömteli. Néha kardként hatol belénk az Ige, ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz: “Isten szava eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb.” (4,12). Loyolai Szent Ignác írja: “Vigasznak nevezem azt, amikor a lélekben valamilyen benső megmozdulás támad, aminek következtében a lélek lángoló szeretetre gyullad Teremtője és Ura iránt.
Tisztítsd meg Uram szívemet, hogy a vigasztaló Lélek kellemes otthont találjon benne, s feldíszítse azt kegyelmével és vigasztalásával.  (Szalézi Szent Ferenc)

Mese a vigasztalásról:
Egy falusi kislány épp hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem
régen tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem
hiányzol neki, mondja neki az anyja!
- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.
- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvigasztalni azt a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.