November 28, hétfői gondolat

Advent, első hét, hétfő

OLVASMÁNY Izajás próféta könyvéből Iz 2,1-5 v. Iz 4,2-6
Azon a napon az Úr sarjadéka ékes lesz és dicsőséges, és a föld gyümölcse díszére és dicsőségére lesz azoknak, akik Izraelből megmaradnak. Aki Sionból megmenekül és Jeruzsálemből életben marad, azt mind szentnek hívják majd, és följegyzik Jeruzsálemben az élők közé.
Amikor majd az Úr lemossa Sión leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vérbűntől az ítélet lelkével és a tűz lelkével, akkor az Úr majd felhőt teremt nappal és füstöt meg lobogó tüzet éjszaka Sión hegyének egész vidéke fölött, és azok fölött, akik oda gyülekeztek. Mert az Úr dicsősége lesz mindenek felett, mint tető és sátor a nappali forróság ellen, és mint védelem és menedék a vihar és az eső ellen.

Elmélkedés:
Urunk, Istenünk a mi menedékünk!

Az utolsó mondatot választottam vezérfonalul a mai napra az olvasmányból.
Mert az Úr dicsősége lesz mindenek felett, mint tető és sátor a nappali forróság ellen, és mint védelem és menedék a vihar és az eső ellen.
Igaz, ma advent második napján nincs olyan forróság, hogy a templom hűvösébe kellene menekülnünk, és hála Istennek nincs olyan vihar sem, hogy a legközelebbi templomba fussunk be. Számomra a papság felé vezető úton pedig ilyen volt az első lépés. Egy szeptember eleji nagy zápor vitt be a Batthyány téri templomba. Csak az eső elől kerestem menedéket a villamos indulásáig, és lám egy hittan program hirdetés után, melyre elmentem, máris a Mindenható védőszárnyai alá kerültem. Ezután a jó Istennek már kitaposott útja volt lelkemben.
Advent indító hétfője arra hív, tegyem ezt most tudatosan. Amikor a világ úgy ellep híreivel, elönti lelkemet, mint a viharos eső, hol találhatnék menedéket? És kié lesz a dicsőség? Talán ebben az adventben csak egy kis védelmet, menedéket terveztem, és ezt már elégnek tartanám, ha megvalósulna életemben. Izajás arra hív, magasabbra tegyem a mércét. Kérjem az Úr dicsőségének megnyilvánulását életemre.
Megtisztulnak és örvendeznek mindazok, akik Isten védőszárnyai alatt élnek. Még a nagy ítélet sem árthat nekik. 
Avilai Nagy Szent Teréz szavaival kérem Urunkat:
„Igazából nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség útjára. Bárcsak megértetné velük az Úr, hogy mennyire veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között, aki úgy él, mint az emberek szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket őrá, és ne féljünk!”

Füle Lajos református költő versét idézem a mai napra:

MENEDÉKEM!

Múló időm, Uram Teremtőm,
csak forgács az időtelenből,
a véges út, a földi pálya
a teremtés hasadt szilánkja.

Hogy is lehet, hogy e szilánkot
jelenléteddel így megáldod?
S a halandó emberi lelket
hatalmaddal újjáteremted?

Köszönöm, hogy hinni, remélni
én is ide jöhettem: é l n i !
S földi időm, ha itt letelne,
kaput nyitsz az időtelenbe,

mert a múlás csalóka látszat,
mert hatalma nincs a halálnak
azon, akit Krisztusa éltet!
Menedékem: az örök élet!