Nagycsütörtök 2016

Nagycsütörtök 2016

     Ünnepnap este volt az a nagycsütörtök. Különös liturgiával, különös étkekkel. Meg kellett enni egy egész bárányt, a kovásztalan kenyeret, keserű salátát, és nem volt szabd maradékot hagyni. Meg kellett inni négy kupa, bort négy áldomást tenni. Meg kellett hallgatni az egyiptomi kivonulás történetét. Aztán a végén el kellett énekelni a 6 Halleluja zsoltárt. Ez volt a szokásos keret. Viszont megdöbbentő élmény lehetett az apostolok számára nagycsütörtök este Jézus két cselekedete. Az egyik: a lábmosás, a másik: az eucharisztia alapítása.

      Az Úr Jézus rövid földi működése során gyakran megmutatta isteni hatalmát és szeretetét. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. A részvét által indítva, és a hit ébresztésének szándékától vezérelve számtalan csodát cselekedett. Elfogadta Péter vallomását, amikor társai nevében kijelentette: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. De lám, most mi történik? Kötényt köt maga elé, és megmossa apostolai lábát. Nem csoda, ha elsőként Péter tiltakozik. Nem engedhetik meg, hogy Uruk és Mesterük azt végezze, ami a háziszolga feladata lett volna. Jézus azonban leinti a tiltakozó Pétert, és nem változtat magatartásán. Vajon miért nem? Mert kitörölhetetlenül bele akarja vésni apostola és apostoli Egyházának emlékezetébe, hogy ő nem uralkodni, hanem szolgálni akar a földön. Azt is hangsúlyozza, hogy ezzel példát óhajt adni mindenkori követőinek. Vajon miért tette ezt?

       Jézus lelki szemei előtt lepergett az emberi történet véres színjátéka, amely annyi szenvedést kever az emberi alázat hiánya, az emberi gőg, a hiúság, a hatalomvágy, az uralkodás akarása. Látja a véres harcmezőket, a tömegsírokat, a világháborús koncentrációs táborokat, az orosz gulágokat, a kegyetlen zsarnokok gaztetteit. Látja a mai kor menekültjeit egyaránt. Látja minden olyan ember egyéni tragédiáját, aki nem hajlandó alázattal elfogadni a szívébe beírt, de elfeledett isteni törvényeket. Azok kudarcát, akik csak saját érdekeiket, élvezeteiket szolgálják. Akik meg sem kísérlik fölfedezni a másikat szolgáló élet szépségét és értékét. Ilyen megfontolások alapján nem csodálkozhatunk, ha Jézus az alázat lábmosási gyakorlását, ezt az isteni erényt a szeretet mintájává teszi.

  Jézus, ezután egy még határozottabb lépést tesz előre az alázat útján. Úgy is mondhatnánk, hogy a lábmosás egy nagyon figyelemfelkeltő bevezető az Oltáriszentség alapításához. A Szentírás tanítása szerint az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett, azt bizonyítja, hogy Isten szeretete sem nélkülözheti a másokért való élet alázatos szolgálatát. Jézus azonban nem állt meg az alázat útján, hanem a világvégezetéig ezt az utat akarja járni. Ezért vette kezébe a kenyeret és a bort, hogy ezekben az élettelen tárgyakban valósítsa meg jelenlétét. Megalázta magát, amikor emberré lett, - megalázta magát, amikor szegénnyé lett, - megalázta magát a keresztfán és - megalázza magát az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában, amikor a kenyér és a bor köntösében maradt itt közöttünk a világ végezetéig örökre.

A kérdésre, hogy miért tette ezt, az evangélista így válaszol:  „Szerette övéit, mindvégig szerette őket”.

Mit jelent számunkra az, hogy Jézus itt van közöttünk minden nap a világ végéig, az Eucharisztia áldozatában? Már az ószövetség embere is megtapasztalta bizonyos formában az Isten jelenlétét a saját életében- - Gondoljunk az utolsó vacsorán is ünnepelt Egyiptomi kivonulás történetére, és ebben az Isten vezetésére. Az új haza felé vándorolva kaptak egy kincset, mely őrizte a 10 parancsolatot. Mert a zsidók nem a gazdagságukra, kultúrájukra voltak büszkék, hanem a törvényekre, parancsolatokra. - Ekkor szívükből előtört a felkiáltás: „hol van még egy olyan nép, amelyhez oly közel volnának istenei, mint hozzánk a mi Istenünk!”  Volt egy „kincsük”, ami által érezték Isten közelségét, jelenlétét, vezetését. Ez a kincs számukra  a frigyláda volt, mely magába zárta a törvényt. Az ószövetség számos olyan eseményt tár elénk, ahol a frigyláda „által” különleges események történtek. Például: amikor zsidók Jerikó ostrománál körülhordozták s a frigyláda előtt omlottak össze a vár falai vagy, amikor a filiszteusok hatalmába került és bevitték Dágon templomába, másnapra Dágon bálványszobrát a frigyláda előtt találták összetörve, a város pogány lakóit pedig számtalan csapás érte.

     Izajás próféta a láda előtt imádkozva kapta meg prófétai hivatását. Ezen  láda előtt találkozott a hívő az Istennel, hogy hozzá szóljon, vele beszéljen és szavát hallgassa, halljuk Sámuel történetéből. És sorolhatnánk még mi minden történt a láda „jelenlétében” .... pedig ez nem volt egyéb, mint egy díszes ereklye - mindenféle arannyal és drágakövekkel ékesítve - amit különleges vallásos tiszteletben részesítettek.  Ők mégis ezen keresztül átérezték, hogy az Isten velük van, gondoskodik róluk, szereti és vezeti őket. Ha letűnt, fogságba került, a tehát hiányzott, a nép elkeseredett.

Mi - az Újszövetség népe, az Egyház, mi, akik Krisztus testének tagjai  vagyunk: - még inkább elmondhatjuk, hogy „hol van még egy olyan nép, akihez istenei oly közel volnának, mint hozzánk a mi Istenünk.” Természetesen nem máshol, mint Jézus Krisztusban, aki az Oltáriszentség által élő, eleven, köztünk állandóan jelenlévő személyes valóság, és nem csak egy tárgyi emlék, mint a frigyláda.

Az Isten szeretete Jézus Krisztusban vált számunkra jelenvalóvá, amikor az utolsó vacsorán szent testét és vérét hagyta ránk. Ebben a szeretetben pedig az a legcsodálatosabb, hogy új és örök, vagyis senki és semmi nem tudja megszüntetni. Ezért mondja Szent Pál apostol: „ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor, szükség, üldöztetés, éhínség, ruhátlanság életveszély? ....  sem élet, sem halál, ... semmi nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban a mi Urunkban van.” Jézus azért jön közénk, hogy „életünk legyen és bőségben legyen”.

Jézus által életünk van, és bőségben van! Az Oltáriszentségből, mint bővizű folyó árad ránk a kegyelem, újra és újra, hogy nekünk életet ajándékozzon. Oly gyönyörűen foglalja össze mindezt Jézus szíve ünnepének szentmise prefációja: „Ő csodálatos szeretetből életét áldozta, s a keresztfán magasba emelve odaadta önmagát értünk; majd vér és víz ömlött sebhelyéből, mely átszúr oldalán nyílott, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel egyházát élteti, és mindenki vonzódjék az Üdvözítő feltárt Szívéhez, mindig örömmel merítve az élet vizéből, melyet az üdvösség forrása bőséggel áraszt.”

 Ez a szeretet túlcsordulása, ez a tökéletes önátadás, az igazi áldozat, ez a kegyelem forrása!

„Örömmel merítsetek vizet az üdvösség forrásaiból!” Mondja Izajás próféta. Ebből merítsünk életet, ahányszor csak lehetőségünk van rá! Aki nem tud áldozni, legalább lelki áldozással találkozhat az Úrral.

Befejezésül Alexandriai Szent Cirill imájával kérem az Urat!

Szent tested, Úr Jézus Krisztus Istenem, segítsen engem az örök életre, s drága véred bűneim bocsánatára!  Legyen ez az Eukarisztia örömömre, egészségemre és vigadozásomra, félelmetes második eljöveteledkor pedig méltass általa, hogy - bár bűnös vagyok - dicsőséged jobbján állhassak szeplőtelen Anyád és összes szentjeid imádsága által!  Ámen.