Virágvasárnapi beszéd bővített 2016-ra (Triduum miatt ily hosszú)

Kedves Testvérek!

A virágvasárnapi bevonulási kapu, a Szentév kapuja és a nagyhét kapuja: ezt a hármasságot tűztem ki mára elmélkedésül

Az irgalmasság szent évét üljük, és valamennyien szeretnénk részesülni az isteni irgalom áldásaiból. Nem tudom, közületek ki ment át már valamely szent kapun a Szentévben. Én csak egyen, a múlt szombaton, Máriabesnyőn. Nagyon várom már, hogy április végén Rómába eljutva átmehessek az igazi szent kapun, majd május 7-én a plébánia közösséggel a Márieremetei Kegytemplom szent kapuján.

Van azonban a holnapi ünnepnek is egy kapuja, a virágvasárnapi, Jézus jeruzsálemi bevonulását megjelenítő kapu, templomunk kapuja.

Hacsak nem zuhog az eső, virágvasárnap a templom előtt szoktunk gyülekezni a téren, ahol megáldom a zöld ágakat. Majd a bevonulási evangélium után felolvasom a 23. zsoltár refrénjét:

„Emeljétek fel fejeteket kapuk, táruljatok föl örök kapuk, a dicsőség királya bevonul.” Majd a szent kereszttel megkocogtatom a templom kapuját, újból felolvasva a zsoltárt: „Emeljétek fel fejeteket kapuk, táruljatok föl örök kapuk, a dicsőség királya bevonul.” és így harmadszor is megkocogtatva a kaput, mely kitárul. Majd bevonul az egész hívő sereg. De mit is jelent mindez? Miért kell nekünk megjeleníteni azt a régi bevonulást, Jézus bevonulását Jeruzsálembe?

Virágvasárnap klasszikus kezdőénekének első két sora így hangzik: "Megváltó királyunk elébe megyünk, méltó tisztelettel Urunkhoz legyünk!" (SzVU! 77, 1. vsz.) Az öröm, a dicsőítés éneke ez, amellyel a nép fogadja várva várt, végre megérkező királyát. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus útja, a hozsannás bevonulás a Templomba vezetett, amelyet aztán Jézus megtisztított, majd ott csodákat tett. Mi is így fogadjuk templomunk előtt vagy annak előterében az érkező királyt: tisztítani, gyógyítani érkezik hatalommal. Ahogy bevonulása végén ostorcsapásos rendrakás állt, úgy a virágvasárnapi barkás-körmenetes bevonulásnak is bűnbánati jellege kell, hogy legyen számunkra. A mi rejtett belső szentélyünkbe, szívünk világába is érkezik a Megváltó, a Király. Bennünk, a Szentléleknek szentségek által megszentelt élő templomaiban is erővel hat - ha nem talál zárt kapukra. A liturgikus körmenet tehát, amely a megnyílt templomkapun át belép a templomtérbe, s a szentélyig, az oltárig vezet, nem csak Jézus jeruzsálemi, Templomig tartó bevonulását jelképezi - de sajátos módon lelki képe ez annak is, hogy megnyíló kapuinkon át a Megváltó szívünk szentélyébe is bevonul.

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske / Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!” – szól az ismert gyermekdal, és egyáltalán nem csak úgy, bele a vakvilágba. Az ének a keresztény kultúrkörben „kivirágzott” virágvasárnap ünnepéhez kapcsolódva szökkent szárba, és egy bizonyos kapun most – mint Jézus a jeruzsálemin – mi is átbújhatunk, csak akarnunk kell. Jeruzsálemnek sok kapuja volt: Juh kapu, ahol volt a Betezda fürdő, az aranykapu, ahol a győzelmek után vonult be a király, mint Rómában a diadalív alatt a császárok. Jézus kereszthalála előtti utolsó napokról tudjuk, hogy mi történik; ezen a vasárnapon tényszerűen bevonul Jeruzsálembe, ez mind a négy evangéliumi leírásban olvasható. A virágvasárnap megünneplésének különleges szokásai a bibliai hagyományon kívül a jeruzsálemi egyház liturgiájából formálódtak. Bibliai elem mindenképpen az útvonal – Betániából az Olajfák hegyén keresztül a lefelé vezető országúton a Kedron patak völgye felé, és aztán be azon a kapun, amit Aranykapunak hívunk.

Amikor ezt ma megjelenítjük, akkor lelki kapukra gondolunk.

Melyek ezek a megnyíló kapuk? Először is fülünk - a hallás, amelyről Pál írja, hogy hit ered belőle. Az imák, a szentírási olvasmányok s az evangélium felhangzó igéi előtt nyitunk utat hallásunk révén. Azután a szívünk is ilyen megnyíló kapu - hogy amit hallunk, azt szívünkbe is fogadjuk, ne csak hallgassuk, de meg is értsük, és akaratunkkal el is köteleződjünk mellette. De nemcsak a befelé vezető kapuknak kell bennünk megnyílniuk, hanem a kifelé vezetőknek is. Szánk kapuja, ha feltárul, mi is hitből fakadó lelkesedéssel, örömmel énekeljük a Hozsannát. Megérezzük szent Ágoston igazát - bis orat, qui bene cantat; kétszeresen imádkozik, aki jól énekel. Az érkező Királyhoz csak az ének, csak az ujjongás, csak az elven hit szavakban megfogalmazódó, imádságos-énekes kifejezései méltók. De ugyanígy meg kell nyitnunk kezeink kapuját is, kezeinkét, amelyek barkát, földre terítendő ruhát hordanak. A Királynak hódolunk így, a zengő dicséretet kiegészítve az adakozó, a tevékeny, a cselekvő dicsérettel, mely végül a Megváltót tisztelve elkötelez bennünket az embertársaink felé irányuló szeretetcselekedetekre is.

Most egy kicsit vonatkoztassunk el a virágvasárnapi kaputól, és tekintsünk az irgalmasság évének szent kapujára!

Szentatyánk Ferenc pápa monda a szentévet meghirdető bullájában: A szent kapu „ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz. Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt adó Isten szeretetét.” (MV 3. A bullát Diós István fordította magyarra.) Ez egy olyan barátságos kapu, amelyen minden szükséget szenvedő átléphet, de egyúttal az az ajtó is, amelyen keresztül az egyház kilép, hogy mindenkinek irgalmasságot hirdessen. „Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.”

Azt nem lehet tudni, hogy a szent kapu szimbóluma mikor lett a jubileumi év szerves része. Lehetséges, hogy a XIII. századi Portiuncula-búcsú szimbolikájából lett kölcsönözve, amelynek egyik feltétele volt az átlépés annak a kicsiny assisibeli kápolnának az ajtaján, amelyben Szent Ferenc meghalt. Mindenesetre a túláradó irgalom képe hamarosan részévé vált a szent kapu szimbolikájának.

Az, ahogyan a pápa ráütött a befalazott kapura a Szent Péter bazilikánál, Mózesre emlékeztet, amint a sziklára sújtott, hogy az élő víz forrásai törjenek elő belőle az emberek számára. Emellett a kinyitott ajtó más szentírási helyekre is emlékeztet. Az Úr kapuja az, amin keresztül az igazakat belépésre hívja a 118. zsoltár, és a jubileumi zarándokok is ugyanígy tettek. A 122 (121). zsoltárban szereplő zarándokoknak is az örömteli célja volt, hogy „lábunk már átlépi kapuidat, Jeruzsálem!” (Zsolt 122,2). Az Emberfia, „akié Dávid kulcsa” a Jelenések könyvében (3,7), a megmentés kapuját nyitja ki Filadelfia üldözött egyháza számára: „Nézd, ajtót nyitottam előtted, melyet senki nem tud bezárni” (Jel 3,8a). Az alvilág kapuját a feltámadt Krisztus tépte fel, hogy az odabenn lévő foglyoknak meghirdesse a szabadulást. Azután, amint Jákob sziklája a Teremtés könyvének 28. fejezetében, úgy Isten házának kapuja is a mennyország ajtaját jelenti. Izajás szerint a templom kapuja az az Isten hegyén, és „odaözönlenek mind a nemzetek” (Iz 2,2b). János evangéliuma szerint pedig Krisztus maga a kapu a juhok számára (10,9), az út, az igazság és az élet (Jn 14,6).

A szent kapu megnyitása Ferenc pápa esetében sem veszít ezekből a gondolatokból, de ő hozzáadott néhányat a sajátjaiból. Összekapcsolta, ahogy azt az irgalmasság szentéve megtestesíti, a II. vatikáni zsinat ötvenedik évfordulójával, amikor „az Egyház  történelmének új szakasza kezdődött el” (MV 4.), és amikor „lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot” (MV 4.).

Ferenc pápa számára a szent kapu egyszerre jele azok befogadásának, akik igyekeznek megszabadulni terheiktől, és jönnek befelé, és ugyanakkor ajtót nyit a missziónak, amelyen keresztül Isten irgalmát kell kivinni az erre várakozó világba, hogy így „megtapasztaljuk majd, hogy mit jelent megnyitni a szívünket azok felé, akik a modern világ perifériáin élnek” -  és „hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, a méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit” (MV 15.).  A nyitott ajtó – Izajás próféta szavaival – meghívás arra, hogy „Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba.” (Iz 58,6b-7a) Jól fejeződik ki mindebben a mostani pápaság központi témája, az irgalom. Irgalmasság a szegények iránt, azok felé, akik a margóra szorultak, akiket az összetört házasságuk elzárt a szentségektől, az irgalom üzenete „mindenkihez – hívőkhöz és távol állókhoz is, mint Isten már köztünk jelen lévő országának jele” (MV 5.).

Ahogy a választott nép elérkezik a vándorlás után az Ígéret földjére, úgy érkezünk el mi is a bűnbánat földi zarándokútja által a mennyei boldogságba. A Szent kapun tiszta szívvel való átlépés lelki javakat, búcsúkat ad számunkra, megmentést, magszabadulást. És akkor így virágvasárnap, húsvét előtt vajon mit tehetek?

Én, mint mai egyszerű hívő hogyan viszonyuljak ehhez? Az első és legfontosabb, hogy megtalálni csak azt lehet, aki ráébred, hogy el van veszve. Megmenteni csak azt lehet, aki tényleg átérzi, hogy segítségre szorul. Megszabadítani csak azt lehet, aki érzi, hogy valamilyen rabságban van. Tehát ahhoz, hogy én oda tudjak állni a hozsannázó tömegbe, ahhoz az kell, hogy valami módon meg tudjam fogalmazni, hogy az életemben hol van szükségem az Isten segítségére. Amikor nagyon magabiztosak vagyunk, amikor nagyon úgy érezzük, hogy kezünkben tartjuk életünk dolgait, akkor felmerül a kérdés: mit tud velünk kezdeni az Isten? Az első kérdés tehát az, hogy miként gondolom, van-e szükségem a megváltásra, avagy nincs. Minden ember életében megvan az a pont, ahol átérezheti a megváltás valódi szükségességét. A második az, hogy az az ember, aki segítséget kér, abban meg kell, hogy szülessen egyfajta alázat. Ezt a nép azzal fejezte ki a bevonuláskor, hogy leterítette a ruháit Krisztus elé. Én képes vagyok-e erre az alázatra? Sokan úgy fogják fel, hogy ez a gyöngeség beismerése lenne, mondván, „ne kényszerítsen engem semmire sem az Isten, egész életemben azért küzdök, hogy erősnek látszódjam, sikeres legyek, önmagamat kiteljesítsem”. De hát a virágvasárnap arról is szól, hogy leterítem magam az Isten elé. Kicsit talán úgy is mondhatnám, hogy büszkén, egyenes, túlontúl magabiztos gerinccel nagyon nehéz megállni Krisztus előtt. Vele szemben alázatosnak kell lennem.

      A katolikus hit szempontjából nagyon fontos, hogy az egyház nem egyfajta „lelki mazochizmust” vár el. A bűn témája nem arra való, hogy riogassuk vele az embereket, a pokol meg arra, hogy lelkipásztori sikereket érjünk el. Nem a rettegésből jut az Isten elé az ember, hanem a szeretet által. Jézus maga is idézi az ószövetségi zsoltárt, „Mit adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?”. Vagyis: mit adhatok az életemért cserébe? Nem én alkottam magam, és nem is én fogom eldönteni, hogy mikor és miként érjen véget. Nem én döntök arról sem, hogy az élet milyen lehetőségekkel ajándékoz meg, és milyenekkel nem. Nem tudom önmagamat beteljesíteni, és nem tudom önmagamat kiváltani. Külső segítség kell! A bűnbánat pedig nem másról szól, mint hogy elfogadom Istentől ezt a külső segítséget. Beismerem azt, aki vagyok. Sokszor csak úgy „fogadunk el” segítséget, ha az megfelel a mi játékszabályainknak.

Virágvasárnap nem egy önmagában értelmezhető dolog, hanem egy kapu, amin keresztül Jézus belép a nagyhétbe – reálisan is, és jelképesen is. Alkalmas arra, hogy kimunkálja bennünk az Istenhez fordulás lelkületét, és bevezessen a szent három napba. A virágvasárnap nem ad választ saját magára, a történetnek folytatódnia kell.

      Virágvasárnap egy figyelmeztetés: Jézus drámájának a kezdete, bevezetője annak, ami nagypénteken és húsvétvasárnap tetőzik. Benne tükörben láthatjuk önmagunkat, s amit felismertünk, azt szeretnénk követni is: nemcsak szóval, szalmaláng lelkesedéssel, hanem hűséges kitartással, ragaszkodással. Valami meg kell, hogy változzék bennünk! Valamit másként kell tennünk, mint eddig! Valami kicserélődik a lelkünkben. Krisztus Urunk belép a kapun Jeruzsálembe, ahol az ellentétes indulatok feszülnek egymásnak: mosoly és düh, fény és árnyék, élet és halál, hozsanna és feszítsd meg őt hangjai jelennek meg. Azonban ilyen, és hasonló ellentétek a mi életünket is jellemzik. Jézussal együtt lépjünk be mi is a szent városba, a nagyhét kapuján, hogy megváltó szeretete nyomán mentek maradjunk a szélsőségektől, de el tudjuk viselni azokat az életünkben!  Ámen!